Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ma többnyire háborúellenes költészete, a Csak egy éjszakára című verse alapján tudnak valamit Gyóni Gézáról. Az olvasottabbak Ady kortársában a konzervatív tábor képviselőjét látták, és az ő nevében indítottak támadást Ady ellen, holott az irodalomtörténet szerint Gyóni „Ady mágnes-szekeréhez tapadt, a még kissé szecessziós, korai Adyhoz”.

Hadifogolyéveiről, haláláról keveset lehet olvasni, többnyire annyit, hogy elborult elmével 33. születésnapján halt meg 1917. június 25-én.

Juhász Gyula nekrológjában lelki társát siratta el benne: „A költő, aki 1914 nyarán a háború költőjének indult a lengyel mezőkre, 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el.”

Gyóni Géza a békéscsabai Áchim családból származott. Édesapja, Áchim Mihály a Pest megyei Gyónon volt evangélikus lelkipásztor. A költő szülőfaluja tiszteletére vette fel a Gyóni nevet. Gimnáziumba Szarvason és Békéscsabán járt, majd 1902-től 1904-ig a pozsonyi evangélikus teológia hallgatója volt.

A csurgói református gimnázium húszkötetes, Csurgói Könyvtár című sorozatában 1943-ban napvilágot látott Bodó Jenő tanár Három fogolytábor című könyve. Az iskola egykori diákja, később tanára, majd igazgatója részletesen felidézte első világháborús és hadifogolyélményeit. A szerző magyar–latin szakos egyetemi hallgató lévén különösen fogékony volt az irodalmi értékek iránt. A tábori élet hétköznapjain többször felvillan Gyóni Géza alakja. Nagyra értékelte emberi, művészi tartását: „Bizony, itt az ősz, mely Szibériában rövid életű, s nemsokára ránk tör a dermesztő tél. Nekem a második, soknak már a harmadik. Vilmos császár jóslata tehát megint nem erre a levélhullásra vonatkozott. De melyikre hát! A harcterek egyre szaporodtak, az olasz front után itt van már a román is. Az erdélyi származású román tisztekre gyanúsan nézegetünk, s fogcsikorgatva valljuk, hogy a dögmadarak vijjogása korai, még nagyon korai Erdély koncnak vélt testén (Gyóni Dögmadarak! hova szálltok? c. alkalmi verse).”

A költő már a háború első évében bevonult katonának. Ekkor írta legszebb verseit. Harcolt Przemysl védelmében. Itt jelent meg 1914-ben Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötete. A huszonegy költeményt tartalmazó kis füzet egy példányát repülőgépen eljuttatta Budapestre, ahol a Hadsegélyező Bizottság a következő év tavaszán még kihozott verseivel együtt újból kiadta. Így mind az otthon maradottak, mind a katonák és a hadifoglyok is ismerték, legalábbis hallottak róla.

A krasznojarszki táborlakók sorstársként felnéztek rá: „Közben zajlott az élet, múltak a napok. Egyik este az ötös barakk emeletén, éppen mi elettünk kabarét rendezett Simonyi és dr. Krausz, tábori becenevén Kruci. A folyosó középső mélyedésében színpadot hevenyésztek, mi meg a priccseken állva néztük végig az előadást. Vagy az oroszok pénzelsikkasztásait meg korlátoltságát csúfoló dalokat énekeltek, vagy sikamlós kuplékat adtak elő kincstári kabátba bújtatott, köztünk bujkáló lányokról. Komoly számok is voltak. Magda főhadnagy előadta Gyóni Géza »Rab magyar imája« című versét, mit ő zenésített meg. A meghatóan szép költeményt őszinte tapssal hálálta meg a hallgatóság, mit Gyóni azzal köszönt meg, hogy két versét felolvasta. Többen nemigen tudták még, hogy ki az a Gyóni Géza, s félrehúzott szájjal vették tudomásul, hogy egy »költőt« kell végighallgatniok most, amikor nevetni akarnak. De a fölényeskedés döbbenetté változott át bennük: mindenki megérezte, hogy nagy költővel van dolga, s az a néhány perc, míg Gyóni olvasott, életének ünnepi percei voltak.

Gyóni Gézának Przemyslben kinyomtatott »Lengyel mezőkön, tábortűz mellett« című kis kötetét sokan ismerték, s egymásnak szavalgattuk a »Csak egy éjszakára« című versét. Itt a fogságban írt verseivel ritkán állott elő, s akkor úgy láttuk, hogy ennek a mi fogolyéletünknek a szenvedései nemigen ihlették még lantját… legalábbis így sejtettük a dolgot, mert nemcsak verseivel nem dicsekedett, hanem mint ember is igen zárkózottan élt. Mindig öccsével, Áchim Mihály főhadnaggyal mutatkozott egy és ugyanazon emberek társaságában. Ha úgy elnéztem goromba halinacsizmáját, vékonyan bélelt katonaköpenyét, kissé hajlott hátát, behúzott nyakát, nem is hittem volna, hogy egy immár »beérkezett« s otthon is nagynevű költő él itt közöttünk.”

1. júniusában beteljesült a végzet: „Míg arról folyt a vita, hogy ki a legszebb színésznő, melyik a jobb futballcsapat, ki tudja messzebb hajítani a diszkoszt vagy a gerelyt, s míg az ablakok alatt égtek a poloskás ágyak, a napfürdőben zuhogott a meztelen testekre a hideg víz, azalatt tragédia történt a táborban: gyászkocsi állott meg június 8-án a víztorony közelében lévő szabad téren, hogy utolsó útjára vigye Gyóni Géza testvéröccsét, Áchim Mihály főhadnagyot.

Egy éve láttunk utoljára halottas kocsit a tiszti táborban. A fekete halálnak fekete lepellel leborított lovai ott álltak előttünk komoran, méltóságosan. Az ordító tábor zsivajára ránehezedett a halál dermesztő csendje. Azután megindult a menet a kapu felé, s a kocsi mögött görnyedten a porig alázott költő… Ekkor láttam utoljára.

Másnap már éppen úgy huppant a labda a tábor keményre taposott földjén, mintha senki sem távozott volna el innen örökre, s mintha nem maradt volna itt a lesújtott testvér. Pedig ennek a bánata nőttön-nőtt, rágta és emésztette idegzetét. Egyszer csak hallottuk, hogy kórházba került, sőt azt is rebesgették, hogy idegrendszere összeroppant, hogy már nem akar táplálkozni sem.

Bóna ezredorvos, a kórház parancsnoka a táborban titokzatos arccal járt-kelt, nem akart nyilatkozni. De a hallgatásból is szárnyra kelt a hír, hogy Gyóni testvéréhez vágyakozik, a fogolytemetőbe, melynek földje magyar testek porából lett magyarrá.

És június közepén beteljesedett az idősebb testvér végzete is. Elment közülünk a széljárta fennsíkon fekvő temetőbe a »Lengyel mezőkön, tábortűz mellett« c. kötet legendás hírű költője.

Meghalt egy költő, de hozzátartozói nem a poétát siratták benne, hanem a fiat, testvért, rokont… Meghalt egy költő, de a hadsereg elsősorban nem a múzsák kegyeltjét gyászolta benne, hanem a vitéz katonát… Meghalt egy költő, de az árván maradt baráti kör csak a jó barátnak pótolhatatlan hiányát érezte… Igen, »hegyeken át a hír szaladt«, s mire hazaért, a zajgó, ordító tábor már el is felejtette a gyászesetet, csak azoknak a lelkében maradt vissza valami megnevezhetetlen szorongás, akik valamiképpen sejtették, hogy az ő számukra is befogják egyszer itt a táborban a Szent Mihály lovait…”

Dr. Horváth József

::Nyomtatható változat::