Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen csak véget ért az 5. országos evangélikus találkozó, amelynek mottója a „Feltámadott első szép szava” (Reményik Sándor) volt: „Békesség néktek!” Prőhle Gergely országos felügyelőnk e találkozó programfüzetében így ír: „A békesség hiányának felismerése elengedhetetlen lépés a valódi békesség felé vezető úton. (…) Azt remélem, hogy sem Pakson, sem általában egyházi közéletünkben nem fogjuk beérni kegyes frázisokkal csak azért, hogy békességnek tűnjön, ami nem az.” Lelkiismeretem kényszerítő szava miatt e helyen is el kell mondanom: nem örültem a hetilapunk ez évi 21. számában (május 27.) olvasható tudósításnak, amely a húsz évvel ezelőtt elhunyt Káldy Zoltánra való emlékezésről adott hírt. Meggyőződésem, hogy a nem tárgyilagos emlékezés senkinek nem használ, és az egyházhoz méltatlan. A megbánt bűnök megbocsátásának bizonyossága éppen arra szabadít fel bennünket, hogy nem ítélkezve, de féligazságok és részrehajlás nélkül emlékezzünk meg a régiekről, és ezzel az elkötelezéssel dolgozzuk fel múltunk örökségét.

Személyes archívumomból két dokumentumot tárok az olvasók elé. Abban a meggyőződésben teszem ezt, hogy a hosszú – alig menthető – késlekedés után eljött az ideje annak, hogy miközben óvni, védeni igyekszünk a múlt dokumentumainak feldolgozása nyomán bizonyítottan megalapozott gyanúba keveredett testvéreink érdekeit, jó hírnevét, végre törődjünk az áldozatok jogaival is, és figyeljünk azoknak a sebeire is, akikről mindeddig szinte szó sem esett.

1989 május 13-án 13.15-kor az akkori kőszegi lelkész – e sorok írója – a következő táviratot adta föl dr. Nagy Gyula püspök-elnöknek, dr. Harmati Bélának, a Déli Egyházkerület püspökének és az alberti evangélikus szeretetotthon igazgatótanácsának a címére: „Az Evangélikus Élet híradásából megdöbbenéssel értesültem arról, hogy az alberti gyülekezet szeretetotthona Káldy Zoltán nevét kívánja fölvenni. Egyházpolitikai rövidlátásról tanúskodik, és egyházunk megújulásáról tett mindenfajta hangzatos nyilatkozat hitelét veszti, ha ez a névadás megtörténik.”

A címzettek közül ketten – dr. Nagy Gyula püspök és Roszík Mihály lelkész – válaszoltak a táviratra. Válaszukat közölni nem kívánom, de idézem azt a levelet, amelyben dr. Nagy Gyula püspök-elnök válaszára reagáltam:

Kedves Püspök-elnök Úr!

Május 17-én kelt levelét, amelyben az alberti szeretetotthon névadása ellen tiltakozó táviratomra válaszolt, 23-án kaptam meg. Ezekkel a soraimmal Püspök Úr levelének néhány gondolatára szeretnék reagálni.

1. Püspök Úr megjegyzi, hogy táviratom „utólag érkezett”. Táviratomat azonnal feladtam, amint a névadás tervéről az Evangélikus Életből értesültem, tehát május 13-án. (…) Ha az újságban korábban megjelent volna az értesítés, korábban tiltakoztam volna. Mint ahogy tudomásom van arról, hogy vannak lelkészek, akik csak azért nem nyilvánították ki ellenvéleményüket a névadással kapcsolatban, mert ők is csak ugyanabból a pünkösdi lapszámból szereztek tudomást a tervről, és azt gondolták, hogy post festa már nem érdemes nyilatkozni. (Kár, hogy így gondolták, mert Püspök Úr tudomást szerezhetett volna arról, hogy sokan ugyanúgy vélekednek erről a dologról, mint én.) Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a meghívó híradást éppen azért jelentették meg az utolsó lehetséges Evangélikus Élet-számban (pedig más esetekben több héttel az alkalmak előtt jelennek meg az értesítések), hogy egy előre sejthető tiltakozási hullám veszélyét kiküszöböljék.

2. Meg vagyok győződve arról, és ezt a meggyőződésemet kellett lelkiismeretem szerint a távirattal kifejezésre juttatnom, hogy Káldy Zoltánról szeretetotthont, de bármilyen más intézményt is elnevezni legalábbis egyházpolitikai rövidlátásról tanúskodik. Azt én nem vonom kétségbe, ismeretem sincs róla, hogy – amint Püspök Úr írja – az alberti gyülekezet „szeretetotthonát arról a két éve halott püspökéről kívánta elnevezni, aki nagyon sok jót tett velük”. Azt azonban állítom, hogy nagyon sokan vannak egyházunkban, akik súlyos sebeket kaptak Káldy Zoltántól, és állítom, hogy sok mai válságjelenségünk mögött az általa koncepcionált ún. „diakóniai teológiának” a hatása áll, és azt is állítom, hogy az elmúlt évtizedek – állami részről is egyre nyilvánvalóbban hibásnak és kártékonynak ítélt – egyházpolitikájának ő hűséges kiszolgálója volt. Ez még akkor is így volt, ha úgy akartuk látni és láttatni, hogy egyházunk számára ő találta meg az egyedüli modus vivendit. Amikor egyházunk a közéleti nyomás miatt napirendre került „rehabilitációs ügyek” terhei és félmegoldásai alatt kínlódik (ki volt akkor egyházunk élén, amikor ezek az „ügyek” keletkeztek, ill. újrafogalmazódtak?), amikor Ordass Lajos püspök ügyének felülvizsgálatát állami tényezők is napirendre tűzték, akkor igen, legalábbis egyházpolitikai rövidlátás ez a névadás. Persze, ennél több is. Mégpedig annak is a jele, hogy a megújulás irányában még mindig adósok vagyunk az alapvető és döntő lépések megtételével. Püspök Úr azt mondja, hogy én szeretetlenül foglaltam állást. És mit gondol Püspök Úr, azok, akik sok-sok sebet hordozva hűségesen végezték és végzik szolgálatukat egyházunkban, hogyan értékelik ezt az alberti eseményt?

3. Szerintem nem lett volna egyházpolitikai rövidlátás és szeretetlenség az alberti gyülekezet vezetőségének szándékát korrigálni, ha pedig az nem sikerül, akkor az eseménytől távol maradni. A felelős szeretet törekszik arra, hogy kétes és meggondolatlan lépésektől megóvja a rábízottakat.

4. Végül szeretném Püspök Úr figyelmébe ajánlani az Élet és Irodalom május 26-i számának 4. oldalán megjelent írásokat, amelyek az elmúlt évtizedek egyházpolitikáját értékelik országos nyilvánosság előtt.

Püspök Úrra, életére és szolgálatára Isten áldását kérve, tisztelettel:

Kőszeg, 1989. május 29.

I. J. lelkész

Kedves Testvérek, a helyzet nehéz, de mégsem reménytelen, mert a feltámadott Úr szava teremtő szó. Ezért mondjátok – és éljetek is e szerint: „Békesség néktek!”

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::