A vasárnap igéje

AZ EGYHÁZI ESZTENDŐ UTOLSÓ (ÖRÖK ÉLET) VASÁRNAPJA – Pt 3,(3–7)8–14

Hozzászólás a cikkhez

Vannak, akik a világ végéről és az ítélet napjáról szóló jövendölést a mesék világába utalják. És vannak, akik komolyan veszik, és az idejét számolgatják. Megoldóképletként használják Péter második levelének igéjét: „…az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” Úgy végzik számításaikat, mintha ebben a mondatban az „annyi, mint” a matematikai egyenlőségjel helyett állna. Nem okulnak azok kudarcán, akik különböző korokban így jártak el, de számításuk hibásnak bizonyult, hiszen a világ még fennáll. A számításokban ejtett hibát keresik, és újabb terminust állapítanak meg, ahelyett hogy Jézusnak az evangéliumokban olvasható szavaira és az apostol erre való hivatkozására (10. vers) figyelnének, mely szerint az Úr napjának ideje kiszámíthatatlan, mint a tolvaj érkezése.

Jézus úgy beszélt dicsőséges második eljöveteléről, a világ végéről és az ítéletről, mint amelynek pontos ideje még előle is rejtve van. Nem azért, mert titok – az Atya semmit sem titkol a Fiú előtt –, hanem mert kiszámíthatatlan, hogy a feltételek mikor érnek be. Amikor az Atya úgy látja, hogy megérett az idő, akkor jön el a vég és az utolsó ítélet.

Isten szótárában az idő nem mennyiségi fogalom! Isten számára az idő múlásának nincs jelentősége, hiszen Isten ideje – szemben a miénkkel – sosem jár le. Mindössze ezt, és nem többet jelent Péter kijelentése: „…az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.”

Isten számára az időnek minősége van. Isten úgy tekint az időre, mint egy kozmikus anyaméhre, amelyben megfogan valami, aztán érlelődik, végül megszületik. Isten nézőpontjából az események nem spontán történnek. Ha valami megtörténik, az csak azért következhet be, mert valamikor elvetették a magját, ez pedig a rá jellemző idő alatt kicsírázott, majd kihajtott, szárba szökkent, kivirágzott, és végül termést hozott.

Ha mi sokszor nem vesszük is komolyan, Isten látja, hogy minden cselekedetünkkel valaminek a magját vetjük el. Előre látja, hogy mi lesz a cselekedetünk termése. Azoknak a cselekedeteinknek a csírázását, majd érését is figyelemmel kíséri, amelyekről mi már megfeledkeztünk, vagy amelyekre nem akarunk emlékezni. Isten jól látja, hogy cselekedeteink fáján – akár belátjuk, akár tagadjuk – ítéletet hozó gyümölcstermés érlelődik.

Isten éppen ezért maga is beleszánt az életünkbe. Kétféleképpen is megteszi: nyíltan és rejtetten. Nyíltan akkor, amikor igéjének magját veti el a szívünkben. Rejtetten pedig életünk nem kívánatos fordulataiban munkálkodva. Bizonyosak lehetünk abban, hogy semmi sem a sors kiszámíthatatlan szeszélyéből ér bennünket, hanem minden kereszt és szenvedés, amely nem tetteink következménye, Isten magvetése az életünkben. És Isten türelmes magvető: megvárja minden termés beérését. Ezért nemcsak cselekedeteink keserű gyümölcseit kell megízlelnünk, hanem Isten magvetésének gyümölcséből is részesülhetünk. Érdemünk ugyan nincs benne, mert a jót – keresztek és szenvedések által – maga Isten viszi véghez bennünk, de ő a maga munkájának minden gyümölcsét – kegyelemből – nekünk tulajdonítja. Így minden előtte is érvényes jó cselekedetünk valójában az ő műve. Az ítélet napján mégis ezekért a cselekedetekért sorol az üdvözülők közé.

Mi oly nagynak láthatjuk bűnös cselekedeteinket, hogy megkísérthet a gondolat: ezek megakadályozzák Isten magvetésének beérését az életünkben. De nem így van! Luther joggal kérdezi: micsoda a mi cselekedetünk, hogy Isten cselekvésének akadályává lehetne? Mit ér a mi erőnk Isten hatalmával szemben? A bűn tetteinkben megnyilvánuló ereje kevés ahhoz, hogy Istennek az idők teljességében a Golgota keresztjén, az időben pedig – Lelke által – bennünk és rajtunk, a mi üdvösségünkért véghezvitt művének gátat vessen! Ne kételkedjünk: a legelhibázottabb cselekedetünk is kevés ahhoz, hogy Isten magvetésének gyümölcsétől, az üdvösségtől és az örök élettől megfosszon. De nem így a hitetlenségünk!

Igaz, a hitetlenség sem képes Isten cselekvésének gátat vetni. Nem is Isten elé állít akadályt, hanem elénk. Bennünket akadályoz abban, hogy elfogadjuk mindannak gyümölcsét, amit Isten értünk cselekedett. Ha hitetlenség lakik a szívünkben, Isten hiába kínálja ingyen az ő beérett magvetésének gyümölcseit, mert nincs szemünk, amellyel meg tudnánk látni, és nincs kezünk, amelyet ki tudnánk nyújtani értük, hogy megragadjuk. Nem téved Pál apostol, amikor azt vallja, hogy az üdvösség független a cselekedeteinktől, és csak hit által nyerhető el!

Ezért amíg Isten hitet lát, türelmesen vár az ítélettel, nehogy olyanokat is elítéljen, akik még megmenekülhetnének. Ezt erősíti meg Jézus talánynak tűnő kérdése: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Imádkozzunk! Uram, tetteim halált érlelnek. Te elszenvedted tetteim következményét, hogy a te műved gyümölcsében részesíts. Tarts meg mindvégig ebben a hitben. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::