Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Dr. Csepregi Zoltán professzor 2006 őszén vette át az Evangélikus Hittudományi Egyetem vezetését a tisztséget nyolc éven át betöltő dr. Szabó Lajostól. Az új rektor egyben az egyháztörténeti tanszék vezetője. A teológiára a Fasorból érkezett; gimnáziumi tanárként latint tanított, szervezte a cserkészéletet. Több országban járt mint ösztöndíjas. A sárszentlőrinci lelkész édesapa, Csepregi Béla fiaként mintegy „kódolva volt” a pietizmus iránti érdeklődése. De erről majd később… Az alábbiakban a lelkészképző intézménnyel kapcsolatos aktualitásokról, a közeli tervekről érdeklődtünk tőle. Ezenkívül pedig a sokoldalú új rektor személyét is szeretnénk bemutatni lapunk olvasóinak.

– Elődje úgy fogalmazott, hogy „derűvel, optimizmussal és hittel” adja át Önnek a stafétabotot. Szabó Lajos a vele készült interjúban ugyanakkor azt is mondta, nem könnyű évek elé néz… Bevált a jóslat?

– Tény, hogy az elmúlt időszakra visszatekintve „jó prófétának” bizonyult. Az első év valóban nagyon nehéz volt. Ezzel együtt most még több „derűvel és optimizmussal”, de mindenekfelett hittel kezdtük az új tanévet.

– A professzori kinevezése és a rektori tisztségbe való beiktatása gyors egymásutánban követte egymást. Az utóbbi mennyire érte Önt váratlanul? Egyáltalán, egy holt nyelvek, egyháztörténelem, filológia iránt érdeklődő, elmélyülni vágyó tudósnak-kutatónak mennyire „testhezálló” az intézményvezetés, az adminisztráció?

– Nem ért meglepetésként, számítottam rá, hogy rám kerül a sor, hiszen kevesen vagyunk itt a házban, akik formai okokból szóba jöhetnek e tisztségre. Tudtam-e, mire vállalkozom? Bevallom őszintén, nagyon féltem tőle. Ezt leginkább azzal tudnám érzékeltetni, hogy a tavalyi nyarat, teljes három hónapot nagyon távol töltöttem, mondhatnám, a „kapuzárás előtti pánikban” megpróbáltam valami egészen mást csinálni. Szerencsésen alakult, hogy ösztöndíjat kaptam Halléba, így még nem a rektorsággal rám váró gondokkal, hanem tudományos munkával tölthettem azt az időt. Csak augusztus végén, a hivatal átvételekor jöttem haza. Ezzel arra a kérdésére is válaszoltam talán, hogy mennyire testhezálló számomra ez a feladat… Mindazonáltal szeretném a mandátumot erőm és a legjobb tudásom szerint, becsülettel kitölteni.

– A felsőoktatás átalakulása hosszabb ideje zajló folyamat, de vajon beszélgetésünk idején melyek a legfontosabb jellemzői, amelyek tennivalót adnak Önnek?

– Naponta, hetente változnak a ránk vonatkozó törvények, egyéb jogszabályok, a felsőoktatás ma nemigen tervezhető és kiszámítható terület. A tandíjra vonatkozó népszavazásról a sajtóból bizonyára mindenki hallott; ez esetleg érinthet minket is. Természetesen sok előírásnak kell nap mint nap eleget tennünk, engedélyeztetési és szervezési feladatok várnak megoldásra. Nemrégiben például az ombudsman keresett meg azzal, hogy biztosítjuk-e a vak hallgatók egyenlő esélyeit.

De hadd mondjak egy mai esetet: úgy tudtuk, hogy az idén kezdett hallgatók jövő szeptembertől tandíjkötelesek lesznek, ebben az értelemben is tájékoztattuk őket. Ha tegnap készült volna az interjú, még erről a tandíjkérdésről beszéltem volna. Ma azonban jött egy levél az Oktatási és Kulturális Minisztérium egyik háttérintézményétől, hogy természetesen a „hitéleti képzésben részt vevőkre ez a tandíjrendelet nem vonatkozik”. Nos, mi ezt nem tudtuk, hiszen jogszabályban még nem jelent meg.

Tervezni tehát így nem nagyon lehet. Mostanában sokszor idézem Pilinszkyt, Mielőtt című versének ide is illő sora ez: „A jövőről nem sokat tudok…” Ezzel vigasztalom magam, meg azzal, hogy ennek a tanévnek a végéig azért vannak elképzeléseink. Sajnos a konkrét dolgokban vagyunk napi szinten bizonytalanok.

– A hittudományi egyetem persze lényegileg más, mint a többi felsőoktatási intézmény, hiszen az egyháznak mint fenntartónak fontos része, és lelkészekre mindig szükség, igény van, lesz…

– Valóban, ha kicsit messzebbről nézzük, akkor jó remény van arra, hogy a mostani feltételekkel tartósan fenn tud állni az intézmény. Ha arra gondolok, hogy milyen a hallgatói érdeklődés, a hallgatói „anyag”, az oktatók felkészültsége, az egyház munkaerőigénye, hogy milyen elvárások vannak az egyházban a teológiával szemben, és így tovább, akkor azt mondhatom, hogy nagy baj, drámai változás nem lehet.

Az, hogy egyes játékszabályok naponta változnak, megnehezíti a munkát, de megpróbálunk alkalmazkodni hozzá, és eddig ez sikerült is. A hallgatók, az oktatók, a gyülekezetek hozzáállása mind abban erősít meg, hogy a következő hat-tíz évben meg tudjuk oldani a kríziseket. A hallgatói összlétszám évek óta stabil, az érdeklődés nem csökken a pálya iránt. Tény, hogy nem tudunk minden jelentkezőnek lelkészi állást kínálni, de nincs is ebből feszültség, hiszen az a tapasztalat, hogy aki szeretett volna lelkész lenni, annak eddig lehetősége is volt rá, és „teológiát mint tudományt” is szívesen tanulnak nálunk egyre többen.

– Az új kollégiumszárny beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Beszélhetünk-e campusról? Kialakult-e az egyetem körül „lutheránus sziget” – a teológia, a Lőcsei úti templom, a régi és új kollégium egysége?

– Két dolgot is említhetek: az idén szeptemberben indult el a kántor szak, és én nagyon élvezem, hogy állandóan szól a zene a házban… Korábban is volt egyházzenei oktatás, de a kántor szakosok többet gyakorolnak, ennek köszönhetően sokkal muzikálisabb a háttérzaj, ha mondhatom így. Magam a fóti kántorképzőn gyerekeskedtem, ott mindig szólt a harmónium. Örülök, hogy az otthonban is mindig hallható valami lutheránus egyházzene. Kaptunk ajándékba egy csembalót is, gyönyörűen szól!

A másik pedig: igen jó hallgatósággal dicsekedhetünk. A hallgatói önkormányzat képviselői aktívak és konstruktívak, amit tesznek, az nagyon tartalmas és építő. Az új kollégiumszárnynak köszönhetően laknak itt mintegy tíz-tizenöten nem teológusok is, ez is egy „szín”, és ők is részei a közösségnek, hiszen járnak az esti áhítatra. Végül: van annyi férőhelyünk, hogy nagyobb létszámú konferenciákat – hazaiakat és nemzetközieket – rendezzünk, szállást adjunk, ez is fontos, mert nyitási lehetőség, amivel élünk is.

– Apropó, muzikális háttérzaj: mikor vett utoljára gitárt a kezébe? Amint egy „informátoromtól” megtudtam, együttesben is zenélt…

– Vagy tíz év szünet után, nemrég, a tanévkezdő csendesnapon, utána pedig a bajor–magyar jubileumi találkozón. A Csevövé együttes már sajnos a múlté…

– Tudományos pályájának az ívét hogyan befolyásolják a rektori tiszttel járó teendők? Feltételezem, hogy nem tud olyan tempóban írni, publikálni, kutatni, előadni, mint szeretne, mint tervezte.

– Így van. Negatívan, katasztrofálisan hat rá. Időm legnagyobb része az intézményvezetői, adminisztratív teendőkre megy el. Amíg ez a mandátum tart, csak a régi, három-négy éve vállalt adósságaimat tudom törleszteni, új megbízást sajnos nem tudok elfogadni. Heti nyolc órában tanítok, így kevesebbet találkozom a hallgatókkal, mint korábban – a kollégák heti tíz-tizenkét órát tanítanak kötelezően. Nehéz ezt megélni, de most ez kényszerhelyzet.

– Pályáját a klasszika-filológia, a latin, az ógörög nyelv oktatójaként-kutatójaként kezdte, tudományos munkatárs lett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, tanulmányúton Finnországban járt. Csak később következett a teológia s ott is első renden az egyháztörténelem. De mostanra kiderült, a szálak itt összeértek, hiszen a teológián mindarra szükség van, amit korábban tanult…

– Eredetileg én is teológus szerettem volna lenni. Lelkész édesapám, Csepregi Béla és családom azonban lebeszélt, hiszen akkor már három teológus testvérem volt. Azt mondták, tanuljak mást, legyen előbb valami „rendes szakmám”, és ha még mindig érdekel, utána lehetek lelkész. Részben tehát így is történt; előbb a bölcsészkaron, aztán a teológián szereztem oklevelet. Érdekes, szerencsés „fordulat”, hogy az én eredeti szakmám, a filológia – a régi szövegekkel való foglalkozás – mostanában felértékelődik, a teológiában csakúgy, mint a társadalomtudományokban. Amihez értek, és amit a legjobban szeretek csinálni, az most „divatba jött”, és érvényesíthetem a tudásomat.

– A pietizmusról publikált kötete igen nagy érdeklődést váltott ki. Nem véletlen, hogy éppen ezt a kort, az 1700-as éveket kutatja. Szeniczei Bárány Györgyhöz személyes okból kötődik…

– Azon a parókián születtem Sárszentlőrincen, ahol ő élt. A templom falán ott az emléktábla, a síremlék a temetőben, az általa fordított Újszövetség édesapám polcán – nem csoda, hogy gyerekkorom óta érdekelt a személye. Ő, illetve a pietizmus kora lett a németországi ösztöndíjam témája. Az ebből írt könyvemet hiánypótló műnek nevezték, s örültem, hogy sokan olvasták. Másik egyháztörténeti területemként a zsidómisszió, vérvád, hebraisztika összefüggéseit írtam meg.

– Ha most lenne egy szabad éve, mivel folytatná?

– A magyarországi reformációval a kezdetektől 1548-ig. Sok minden történt a reformáció kutatásában, ami indokolja, hogy újra foglalkozzunk ezzel az amúgy feltárt területtel. De ez csak a rektori évek után lesz aktuális…

– Akkor most végezetül arra kérem, a közeljövőt vázolja fel. Merre tart az Evangélikus Hittudományi Egyetem? És mit kívánna intézményének, illetve önmagának?

– A következő évtől új formában működik a levelező tagozat. A „harmadik generációs” képzés kétlépcsős, bolognai rendszerű lesz, hároméves katekéta-lelkipásztori alapszak indul; a nappali tagozaton ez már másfél éve megy. A megélt teológiában nagy szerepe van az egyetem új megbízott lelkészének, dr. Orosz Gábor Viktornak is, aki a távozó Johann Gyula helyét vette át. Az ő személye is garancia arra, hogy derűsnek láthatom a jövőt. Az idei bibliaórák kerettémájául Jézus asztalközösségeit adta meg, s ez nekem azért tetszik, mert azt látom, itt közöttünk is megvalósul az asztalközösség. A hallgatókkal, oktatókkal, a terményeket áldozatosan küldő gyülekezetekkel, az egész evangélikus egyházzal. Már nem „küzdelem a túlélésért”, amint az első rektori évemben megfogalmaztam, hanem tartalommal kitöltött élet zajlik. Sok szép lelki esemény vár ránk a tanévben.

Mit kívánnék? Amit a tanévnyitó beszédemben is idéztem, ismét Pilinszkytől: „Elég egy arc látványa, egy jelenlét” – azt kívánom, hogy legyen itt egy „jelenlét”, s az elég mindenkinek.

Kőháti Dóra

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem

::Nyomtatható változat::