Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Hozzászólás a cikkhez

„Félre kell-e tennie” önmagát az igehirdetőnek, avagy sem? – ez volt az alapvető kérdés, amelyre rovatunk múlt heti számában választ kerestünk. Ha ő a megszólalni kívánó Úristen szája – „aki titeket hallgat, engem hallgat” –, akkor miként jelenik meg az ő egyénisége, mit jelent az ő személye?

„A lelkész nem önmagáról szól, nem saját mondanivalóját hirdeti, hanem Isten igéjét, de személyét az Úristen fel tudja használni arra, hogy létrejöjjön a csoda: az ige testté, hanggá lesz. Az ťénŤ nem tűnik el, csak átalakul. Átalakulva azután hatféle formában szólal meg ez az ťénŤ…” – ezekkel a sorokkal zárult cikksorozatunk legutóbbi része. Melyik ez a hatféle forma? Ennek bemutatásához – mint már többször e rovat hasábjain – Manfred Josuttis gondolatmenetét hívom segítségül.

Igazoló én. Amikor a lelkész megszólal, és Isten szavát „teszi közzé”, akkor mondataiba belefonódik az a személyes tapasztalat, amely igazolja: nem csupán elméletről, kitalációról, szép vagy meseszerű gondolatokról van szó, hanem az élet valóságáról. „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is…” – olvassuk János első levelében (1,3). Hiába csitítja Jézus a meggyógyított embert, hogy ne mondja el senkinek, az megy és elhíreszteli, mit tett vele az Úr (Lk 5,14; 8,56). „Láttuk az Urat!” – kiáltanak fel a tanítványok húsvét után (Jn 20,25), és nem tudnak többé hallgatni: hirdetik Krisztus halálát és feltámadását. Amikor megszólal az igehirdető személyes hangja, az egyben igazolása mindannak, ami számára nem csupán tanult tudomány, hanem eleven valóság.

Hitvalló én. Nem lehet, nem kell, nem szabad kiszűrni az igehirdető megszólalásából a hitvallás motívumát. Az igehirdető szavaiban, stílusában, mozdulataiban, hozzáállásában megvallja a hitét, Istenhez való kapcsolatát. A bizonyságtevők fellege, az igehirdetők több ezer éves népes tábora tanúskodik Isten nagy tetteiről. Ebbe a sorba áll bele az, aki a szószéken áll, s nem személytelenül, hanem Isten iránti bizalmával, nem szégyellt hitével tesz bizonyságot, erősíti a rábízottakat. Isten azután gondoskodik arról, hogy ebben a hitvallásban megszólaljon az örök ige.

Én az élettörténetemmel. Ez sem lényegtelen része a nagy egésznek. A közösség többnyire ismeri lelkészét. A gyülekezet nagy család, amelybe mindenki hozza a maga élettörténetét. Mindenkinek van előélete, s mindenkinek zajlik a jelen élete. Ez kicsiben és nagyban összefonódik Isten népe életének történetével, integrálódik abba a történelembe, amelynek Ura a mi mennyei Atyánk.

Amikor a lelkész a szószéken megszólal, ott van mögötte élete eseményeinek sora – a hallgatók által ismerten vagy ismeretlenül –, és ez hat minden mondatban. Benne van Isten teremtő akarata, naponként megújuló szeretete, gondoskodó kegyelme, bűnbocsánata, az újrakezdés Isten által nyújtott lehetősége, utat mutató jósága.

Isten szolgájának élettörténete nem független az elhangzó igehirdetéstől. Gondoljunk csak az ószövetségi próféták szavára, történeteire. Nem mentesek a személyes vonatkozásoktól, mégis, nem azt érezzük, hogy a próféták önmagukról szólnak. Inkább azt, hogy életükön – annak szép és árnyoldalai által is – Isten mutatja meg cselekedeteit.

Képviselő én. Az, aki megszólal, nem egyszerűen önmagát, még csak nem is a munkaadóit (az egyházat) képviseli, hanem az élő Igét, a beszélő Istent. Ez adja az igehirdető méltóságát, ez adja az igehirdető felelősségét is. Az istentisztelet elején nem kegyes óhajként, hanem ténybejelentésként szerepel a mondat: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!” Amikor megszólal a prédikátor, akkor a személyes szavával is képviseli a mindenható Istent.

Az egyedi én. A páratlan, senkihez sem hasonló teremtmény Isten kezében páratlan, különleges szerszám lehet. Ha Isten ennek az embernek a hangján szól, másként szól, mint egy másik szolgája által. Így az igehirdető személyes hangja Isten gazdag fantáziájának jele lehet.

Fiktív én. Sokszor hallani ilyesmit a prédikációban: „Én úgy látom…” Én úgy vélem…” Korábban zavart az ilyen. Mi köze ennek az igehirdetéshez? Nem az igehirdető gondolatait, hanem az örök igét akarom hallani. Miért akar a lelkész a helyébe lépni? Jobban belegondolva azonban átértékeltem ezt a vélekedésemet. Valójában egy kifejezési fordulatról van szó, amely által nem a magángondolatok jelennek meg, hanem Isten személyes hangja – reménységünk szerint.

Az én nem tűnik el, csak átalakul… – Isten formáló kezében, áldott használatában.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::