Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nagyságos Asszonyom (…), itt minálunk igazán ősz van. A múlt heti reggeli fagy óta zörögve szállong a fákról a fakó zöld levél, s a lombtalan csupasz ág szomorúan mutatja itt is, ott is a forradásos sebét. A lugos vadszőlőjén megritkult a rozsdavörös levél, s a szegélyágyban feketésre ványadt a késő őszi virág. Napot alig látunk, szürke, nyirkos köd úszik mindenütt-mindenütt…

Az ablakomat elraktuk párnával; a kályhában pattog a fa, s íróasztalom mellé meg csak idekerült ez a két bot. Hiába, az ember öregszik és szenved.

És mégis, ősz fejjel, beteg testtel is úgy érzem, valami késői verőfény lopózik lelkembe. Telehinti az éltem útját szelíd fénnyel, akár meredekre fordul, akár lejtőre száll, enyhe melegséggel ott játszik egy-egy virágom szirmán – bizony nekem már csak az év utolsó virága, a krizantém nyílik –, de azért ezzel a verőfénnyel a lelkemben én nagyon-nagyon gazdag vagyok, s nem cserélnék a világ legboldogabb emberével, higgye meg, Asszonyom!…

A levelét különben nagy érdeklődéssel olvastam. Nem is a teleírt lapokról, hanem a lelkéből olvastam. És úgy álltam ott a lelke kérdései előtt, mint az orvos a nagybeteg ágyánál, mikor felismeri a pusztító betegséget. Engedje meg hát, hadd legyek én, öreg barátja, az ön orvosa, Asszonyom, s hadd keressem gyógyulását lelki problémájának a megoldásában.

Az ön betegsége ott kezdődik, annál a sírnál, melyet tíz évvel ezelőtt hantoltak fel. A mély érzésűek végzetével úgy érezte: abban az egy férfiban mindent elveszített. Pedig csak sokat veszített, Asszonyom, de nem mindent. Mert a bölcs Isten úgy végezte, hogy „mindent” csak akkor veszíthetünk el, ha magunkat is elveszítettük. Kegyed azonban gyászfátyolba öltöztette a lelkét, és mindig úgy nézett maga elé, mintha az ura sírjánál imádkoznék.

Elment utazni. Bejárt sok csodaszép helyet (…). Innen is, onnan is hozott magával valamit; keletről szőnyegeket, délről régi, csonka szobrokat, s egész kis paradicsommá tette az otthonát. De az, ki előtt nemcsak a termeit, hanem a lelkét is megnyitotta, nap nap után hallhatta: „Mit ér mindez, ha nem boldogít?… A világban unottan járok, s az otthonomban fázom… A meleg kandallónál fázom, s a nyári verőfényben a teraszon sütkérezve fázom… Én mindig csak fázom!…”

Nem elégítette ki a művészet se. Pedig – nem hízelgésből mondom – kegyed, Asszonyom, igazi művészlélek. (…)

És mégis a refrain mindig ugyanaz: „Mit ér mindez, ha nem boldogít?”…

A szunnyadó életörömöket is lángra lobbantotta. Megnyitotta szalonját az előkelő társaságnak. De hát ez is csak csalódással végződött. Kegyed maga mondta, Asszonyom, hogy egy szép napon nagytakarítást tartott a házában, és azokat is kiseperte, akik csak élvezni akarnak, s akik a mulatságok, lóversenyek esztelen izgalmaiban keresik az élet értékes voltát.

Most azután az életét egészen céltalannak tekinti, s a csalódások kopár bércei között, tavaszra-nyárra nem számítva, valami fásult közönyösséggel várja a telet. És azt írja: „Boldogság nincsen, a boldogok magukat csalják meg. Behunyjuk a szemünket, nem látjuk meg az élet sok szenvedését, ez a boldogság. Gyermekek leszünk, szivárványt kergetünk, futunk-szaladunk, és azt gondoljuk, célnál vagyunk, pedig egy lépést se haladtunk!… Mindenki álmodik, s a felébredéséig azt mondja: ťBoldog vagyok!Ť De mindenki felébred!”

Ha nem ismerném önt, Asszonyom, nem venném komolyan az írását. Udvariasságból csak azt felelném: futó felhő suhanása az egész, elég egy szellő járása, s a következő pillanatban ismét derült az ég!… De nem! Ezt kegyednek nem írhatom. Tudja Isten, van valami rendszeresség az írásában, és valami szükségképpeniség a csalódásában. Még több is van benne: nagy igazság, Asszonyom, aminek hibája csak az, hogy Ön fele úton megállt, s az ítélet kimondása előtt nem tette meg az út hátralevő részét.

De mielőtt erre rálépnék, egy-két dolgot hozzunk csak tisztába. Ne vegye rossz néven, ha azt mondom, hogy az a borongó homály, mely élte útjára esik, nem annak a sírnak az árnyéka. Ha különösen hangzik is, mégiscsak igaz, hogy a szenvedés az igazi boldogságot nem érinti.

A lelke elégedetlenségét nem magyarázhatja azzal, Asszonyom, hogy valakit elveszített, hanem csakis azzal, hogy valamit még nem talált meg. És higgye el, addig nem is lesz boldog, míg meg nem találja azt, amit azután nem veszíthet el sohasem. Ez lesz az igazi boldogság!

Az ön levelének, Asszonyom, nagy igazsága abban van, hogy megmutatja a lélek kétségbeesett és hiábavaló vergődését a boldogság keresésében. Nagy tévedése pedig abban rejlik, hogy csalódásai ama keserű gondolatot érlelik meg lelkében, hogy boldogság egyáltalában nincsen.

Abban igaza van, hogy amiben a mi műveltnek nevezett társadalmunk keresi a boldogságot, az valóban csak hazug játék az emberek érzéseivel.

Talán legtöbben a gazdagságban, a gondtalan életben látják a boldogság biztosítékát. Pedig a közmondásban – „gazdagság nem boldogság” – gyakorlati életbölcsesség van. Sok mindent meg lehet pénzen vásárolni, de a boldogságot nem lehet. (…)

De ha a gazdagság nem is egy a boldogsággal, azért mégis elősegítheti azt. Az igaz, hogy éppúgy meg is semmisítheti. Adhat szárnyakat a magasba repülésre, de oda is kötheti a lelket a föld rögéhez. Ha a boldog gazdag embereket megkérdeznénk, azt hiszem, mind azt mondanánk, hogy nem a pénz tette őket boldogokká. Talán sokan szívesen elvetnék maguktól az egész aranytengert a boldogság egyetlen cseppjéért, de hiába, még egy cseppet se lehet megváltani egy egész aranytengerért.

A külső szépség se biztosít boldogságot. (…) És akik ilyen külső szépségben találják boldogságukat, azok boldogságukban is szerencsétlenek, mert felejtik, hogy virágzás után hervadás jön, s az emberéletnek csak egy virágzása van.

És teljes boldogságot a művészet tiszta gyönyöre sem adhat. Nemesíti a lelket, megtisztítja a földi salaktól, de ez még nem boldogság.

Bizonyára olvasta, Asszonyom, a nagy Goethe ama szavait, hogy hetvenöt éven át alig volt több boldog napja, mint huszonnyolc. Egy hosszú élet és huszonnyolc boldog nap – óh, fájó ítélet azoknak, kik boldogságukat a művészet berkeiben keresik. Amit a felhők közt járó szellemóriásnak a saját lelke meg nem adott, elnyerhetjük-e mi, rögök között botorkáló koldusszegény törpék?

Amit a művészet nem tud elérni, arra hiába törekszik a tudás és a kultúra is. (…)

És bírálgathatnánk tovább az emberiség nagy értékeit, szólhatnánk a becsületről, szabadságról, a kötelességteljesítésről, nyugodt lelkiismeretről, az eredmény ugyanaz maradna: hozzájárulhatnak ezek a boldogsághoz, de az igazi boldogságot nem biztosítja egyik sem!

De azért ne gondolja, Asszonyom, hogy akik az igazi boldogság létezését állítják, érzelgős poéták vagy saját magukat ámító álomlátók! (…) Higgye meg, Asszonyom, nekem mély meggyőződésem, hogy van egy igazi boldogság, amely mindig ugyanaz, és minden embert egyformán boldogít.

Csodálkozva tekint reám, s a pillanat hirtelenségével nem érti, hogy akkor miért kell az embereknek olyan sokat csalódniok. Pedig lássa, a magyarázat nagyon egyszerű. Aki igazgyöngyöt keres, az nem hánytorgatja a tenger felszínét, hanem a tenger mélyére száll alá. Aki igazi boldogsággal akarja életét betölteni, az nem az élet felületén, hanem annak mélyén keresse az igazi értékeket. Az igazi boldogság drágagyöngy, de az igazgyöngyért sokat kell küzdeni. Lássa, itt van az emberek sok csalódásának a magyarázata.

A legtöbben magukon kívül keresik a boldogságot, és nem saját magukban. Amikor a boldogságot valami határozottabb tartalommal kell megtölteni, azonosítják azt a földi örömökkel, a szerencsés, gondtalan élettel, az élvezetek sorozatával, és gondolnak arra, hogy azt valami magasabb erkölcsi tartalom illeti meg. Azt gondolják, a boldogság csak a gazdagok és műveltek kiváltsága, és felejtik, hogy az minden embernek Istentől biztosított közös kincse!

Az igazi boldogság mindenkié, Asszonyom, igazán mindenkié! Ehhez a nagy igazsághoz ragaszkodjék, és sohase felejtse el, hogy minden embernek joga van a boldogsághoz. Mindenkinek és mindig. Még a szenvedésben is. (…)

Hol keressük az igazi boldogságot? Nem kinn a nagyvilágban, nem az utcák nyüzsgő zajában és nem a szalonok sima parkettjén; nem is a tudományban, nem a művészetben és nem a társadalom egyik-másik bálványában, hanem saját magunkban, a saját lelkünkben!

És higgye el, már maga ez a tudat boldoggá tesz. (…) Aki bizonyos erkölcsi magaslatról nézi az életet, s bizonyos erkölcsi kincset lát a boldogságban, sokkal szerencsésebb, mint a máról holnapra élő szerencsés ember.

Tapasztalni fogja, hogy az igazi élet már maga egy boldogság. Persze nem minden élet, hanem csak az a komoly, tartalmas élet, melynek lelkét a munka, a kötelesség teljesítése képezi. És ha az ember ott ül az országút szélén, s vaskalapáccsal zúzza a köveket hajnalhasadástól alkony leszálltáig, egyhangú, keserves életében akkor is benne van a boldogság. Maga az élet.

Akit tud dolgozni, s aki az élet minden viszonyai között megtalálja kötelességét, aki nem kívülről vett cicomával, hanem a lelke tartalmasságával és a számára kijelölt kötelességek teljesítésével ad értéket az életének, az már ebben a világnézetében talál értékes boldogságot. (…)

De ne felejtse, hogy a komoly világnézet mindig józan is. Ne keresse, Asszonyom, a világban minden álma megtestesülését, ne követeljen olyasmit az élettől, amit az nem vált be, hanem alkudjék meg az élet valóságával, és megtalálja a boldogságát. (…)

Az ideálizmusban legyen egészséges reálizmus, de viszont a reálizmusban nemes ideálizmus. (…) Felemelt fővel, egyenes úton menjünk, hogy az élet sara szívünket, lelkünket be ne szennyezze. Boldog érzés, ha mások tisztelnek, de boldogabb, ha saját magunkat tisztelhetjük. A közönséges gondolkodású emberek – hogy a homályban maradó inkorrekt emberekről ne is szóljak – sohase ismerhetik meg az igazi boldogságot. Amit saját magukban elveszítettek, azt nem pótolhatja az emberek tömjénezése. Igazi tisztesség és nem a becsülettel űzött hazug szemfényvesztés – ez is egy kő a boldogság várában.

És most éppen önre gondolva, Asszonyom, azt kell mondanom: előrenézni, csak mindig előrenézni, ez is a boldogság feltétele. „Aki kezét az eke szarvára veti, és azokra tekint, melyek mögötte vannak, nem alkalmas az Isten országára.” Ami mögöttünk van, az elmúlt; annak meglehetnek a maga tanulságai, de azokon változtatni nem lehet. Romok azok, sokszor füstös omladékok, virágos vagy gyepes sírok. Asszonyom, ki életében csak letűnt remények romjait kutatja, ki nem épít, hanem csak álmok, édes idők sírját bontogatja, az újra rombol, újra temet. Ha boldog akar lenni, akkor törölje a könnyét, tekintsen hittel maga elé, és induljon előre! Induljon el, ne csüggedve, ne habozva, hanem életbátorsággal. Aki bízik, félig már azé a diadal, s a bátoré a boldogság!

Lássa, Asszonyom, mindez harmónia, a lelkünk harmóniája önmagával és az élettel. És ez boldogság! (…)

A fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze! És ha az ön életét is sivatag fövénnyel hordta be a szélvész, ám sirassa meg, de azután menjen tovább örökös reménnyel!…

Óh, de engedje meg: ezen az új úton hadd fogjam meg jobbommal a kezét, a másikkal meg hadd mutassak fölfelé – nem oda, hol a viharfelhők gomolyognak, hanem feljebb, hol az ég kékje már végtelen –, hadd mondjam el: jöjjön tovább, jöjjön arrafelé tovább, mert az igazi harmónia odafenn van, s az igazi boldogság az Istennél van, Asszonyom!

Láttam én egyszer egy ilyen boldog embert. Az igazán közel volt a kék ég végtelenségéhez.

A ruhája rongyos, hajléka egy üres odú, fekvőhelye szétszórt szalma. Attól, amit látni lehet, régen elbúcsúzott, vak volt szegény, a mi zsoltáros, világtalan koldusunk.

Tíz év előtt még boldogan élt. Két felnőtt fia volt, meg a felesége. Egy nap azután magára maradt két halottal meg egy őrülttel. Mikor kihozták őket a tárnából, a két holttestet se látta, a gyilkos robbanás a szeme világát vette.

Egy megfordított üres ládára ültem, s vigasztalni kezdtem: „Szegény szerencsétlen, szegény szerencsétlen!…”

Ő meg felemelkedett, arcát felém fordította, és mély meggyőződéssel szólt: „Uram, mit sajnálkozik rajtam, én nem vagyok szerencsétlen!… A kedveseimet újra látom, a szenvedéseimet elfelejtem… Ez itt rövid ideig tart, az örök ideig! Higgye meg, én boldog vagyok, mert nekem van Istenem!…”

Amint beszélt, fehér szakálla a mellét verte – mély barázdái elsimultak –, szeméből a hit ereje sugárzott… Ilyenek lehettek azok, kik a Krisztus korában az ő beszédét hallották és csudatételeit látták…

Asszonyom, vigasztalni mentem, és én vigasztalódtam meg. Tanítani mentem, és én tanultam. Megtanultam: mi az a boldogság!… Azóta sokszor tombolt körülöttem az élet vihara, sokszor megvérezett a csalódás, temettem is, nem egyszer, hanem sokszor, nagyon sokszor, de a lelkem éjszakájában mindig biztatón hangzott felém az a csodálatos szó: „Boldog vagyok, mert nekem van Istenem!…”

És én ettől a szerencsétlen koldustól megtanultam, hogy az igazi, teljes boldogságot csak az a harmónia nyújtja, melyben a mi Istenünkkel élünk. Ha áthatja lelkünket a fennálló erkölcsi világrend tudata, ha érezzük, hogy életünk kopár és termő földje, nyugalmunk csöndes tengerszeme s küzdésünk rohanó bércipatakja felett – mint egykor a vizek felett – nem a vak véletlen, nem is a természeti törvény kényszerűsége, hanem az Isten szerető lelke lebeg. Ha a szenvedést az ő kezében látjuk, s a fájdalom fekete gyászruháján észrevesszük a túlvilág felcsillanó fényét. Ha megértjük, hogy igazi összhang csak ott van, hol az Isten törvénye szerint élnek, ahol hisznek, szeretnek, remélnek, akkor megtaláltuk azt, amit kerestünk, akkor boldogok vagyunk, mert nekünk is van Istenünk!

Egy szóval se mondom, Asszonyom, hogy ezt a boldogságot könnyű elérni. Az élet erkölcsi kincseiért küzdeni, az igazi boldogságért szenvedni kell. Sokszor az Isten hazug boldogságunkat az igazság pörölyével szétzúzza, s minden ütés a szívünket sújtja. A lelkünk szeretete a földi élet csillogó drágaköveihez tapad, oda kell adnunk, hogy azt az egyet megvehessük. Golgotha úton csalódásról csalódásra verődünk, míg végre az igazi boldogsághoz érkezünk.

De ha ezt elértük, akkor megnyugszunk. Akkor úgy tekintünk vissza a lelkünk csalódásaira, mint vihar elülte után megtépett természetre, mert romok felett új, tisztább élet ébredését látjuk. A lelkünkre fehér szelídséggel ráborul a mennyei békesség, és mi könnyeinken át megismerjük ama nagy, teljes boldogság halvány földi képét, mely azután örökre boldogít… És akkor érezzük, hogy ez a boldogság átalakít minket: az életünk a tökéletesedés iskolája lesz, a lelkünk az Istené lesz, a boldogságunk a mi üdvösségünk lesz!…

Az emberiség nagy tanítója, Ruskin mondja, hogy azok végzik a legáldásosabb munkát, kik boldogságra tanítják az embereket, mert minden tudomány és művészet között a legnehezebb az, hogy hogyan lehet boldogan élni!…

Arra kérem, Asszonyom: hagyja ott a múlt romjait, és induljon el az új utakon. Ne arra, hol szürke alkonyat homálya borong, ne is arra, hol emberkéz gyújtotta fény imbolyog, hanem arra, hol örök világosság vezeti és várja!… S ha talál útközben tévelygő lelkeket: óh, ne menjen el mellettük az idegen ridegségével, hanem emelje fel őket szeretettel, s vezesse azokat is a boldogság hazája felé!

Ad Astra – A művelt társadalom kérdéseiből. Lampel R. könyvkereskedése, Budapest, 1908

Kapi Béla

::Nyomtatható változat::