Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ismét egy fontos évforduló! Nyolcvan évvel ezelőtt kezdődtek a finn–magyar ösztöndíjas kapcsolatok. A jubileum alkalmából október 20-án a Finn Evangélikus Egyház szervezett ünnepi, családias hangulatú fogadást Helsinkiben. Egyházunkat – dr. Jukka Paarma érsek meghívása alapján – hárman képviseltük ezen az alkalmon: e sorok írója, az 1983–84-ben ösztöndíjasként Helsinkiben tanuló Koskai Erzsébet egyházaskozári lelkészünk, és közöttünk volt a jelenleg finnországi ösztöndíjas tanulmányokat folytató dr. Mézes Zsolt végzett teológiai hallgatónk is. Szép számmal vettek részt a találkozón az elmúlt évtizedekben ösztöndíjasként nálunk járt finn lelkészek. Összesen – a meghívott vendégekkel együtt – mintegy negyvenen lehettünk együtt.

A vendéglátók nevében dr. Risto Cantell, a külkapcsolatokért felelős egyházfőtanácsos, majd Paarma érsek köszöntötte az egybegyűlteket. Hangsúlyosan szóltak arról, hogy a nagy finn egyház számára mennyire fontos volt a velünk való kapcsolat, és így értékelik az ösztöndíjascsere mai lehetőségét is.

Ünnepi köszöntőmben hálával emlékeztem meg azokról, akik annak idején úttörői voltak a finn–magyar kapcsolatoknak, átadtam egyházunk testvéri üdvözletét és áldáskívánását, és röviden felidéztem az egyházaink közötti kapcsolatok – időnként feszültségektől sem mentes – történetét. Ebben nagyrészt mások beszámolóira, helyzetértékeléseire kellett támaszkodnom, többek között azért is, mert én magam most első ízben voltam Finnországban (hacsak azt nem számítom, amikor úton Norvégiába egy alkalommal a helsinki-vantaai repülőtéren kellett átszállnom). Most is mindössze talán hatvanöt órát töltöttem finn földön, de e rövid idő és a közben átélt találkozások, beszélgetések is megértették velem, miért is lettek Finnország és a finn egyház igaz barátai azok, akik az elmúlt évtizedek folyamán ösztöndíjasként élvezhették finn testvéreink szeretetét.

Az ünnepi találkozón a finn ösztöndíjasok nevében dr. Paavo Kettunen szólt, aki jelenleg a joensuui egyetem teológiai fakultásán a gyakorlati tanszék professzora. Kettunen professzor 1976–77-ben volt nálunk ösztöndíjas. Emlékezését az tette különösen is izgalmassá, hogy az akkor írt naplója alapján idézte fel budapesti ösztöndíjas évének fontos eseményeit. Számomra – ennyi év távolából is – rendkívül érdekes volt hallani, hogy akkori hazai és különösen is egyházi viszonyainkat hogyan látta, értékelte – a kritikus szolidaritás jegyében –a szabad Finnországból érkezett ösztöndíjas. Szavait minden jelenlévő részéről nagy érdeklődés kísérte.

Koskai Erzsébet lelkész testvérünk is felidézhette ösztöndíjas emlékeit. Időnként derültséget is kiváltott a figyelmes hallgatóságból, amikor az utazása körüli bonyodalmakról, akkori tapasztalatairól és az azóta is hűségesen ápolt testvéri kapcsolatairól szólt. – Itt is megköszönöm neki, hogy a pár napos finnországi út alatt pontos tolmácsolásával nagy segítséget jelentett számomra.

De hogyan is kezdődött ez az immár nyolcvanesztendős történet? Azt is mondhatnánk – ha lennének véletlenek–, hogy véletlenszerűen. A World Alliance szervezet egy hollandiai konferenciáján „futott össze” dr. Raffay Sándor püspökünk dr. Jaakko Gummerus finn püspökkel. Találkozásaik a konferencia későbbi ülésein megismétlődtek, levelezés bontakozott ki közöttük. Majd Gummerus püspök meghívására Raffay Sándor Podmaniczky Pál teológiai professzorral együtt 1924-ben részt vett a tamperei finn egyházi napokon és az ehhez kapcsolódó, számára tervezett programokon; többek között a körtti ébredési mozgalom alkalmán is. Tulajdonképpen így kezdődött…

Bár a lendületes első lépések után mintha mégis megtorpant volna az ügy. Ahhoz, hogy a két egyház történetében első ösztöndíjasként Dedinszky Gyula 1927-ben útra kelhessen, az is kellett, hogy Schulek Tibor, aki német ösztöndíjas éve alatt egy hónapos finn útra is vállalkozott 1926-ban, finn testvéreinknél „beajánlja” őt. Ettől kezdve aztán – a háborús évek kényszerű szünetét leszámítva – egészen 1949–50-ig magyar részről tizennyolcan, finn részről pedig tizenketten indultak az első fecske nyomán a mindnyájukat gazdagító ösztöndíjas útra.

Az ötvenes években és a hatvanas évek első felében szünetelt ez a kapcsolat, csak 1966-ben nyílt meg újra a lehetőség. Majd ismét lendületet kapott, és – kisebb-nagyobb zökkenők mellett – eleven kétirányú forgalom zajlott, zajlik ezen az úton. A lassan alkonyba hajló utat járva is fájlalom, hogy annak idején számomra nem volt lehetséges, hogy a stipendiáns elődök nyomában – nem is tudom, hányadik fecskeként – magam is útra keljek Suomi felé…

Az Égtájoló lehetőségeit meghaladná az alapos és részletes történeti áttekintés. Itt csak utalhatunk arra, hogy a kezdetektől számos lelkészünk kapott meghatározó élményeket, indításokat finn ösztöndíjas idejében, és szinte mindannyian „megfertőződtek” finn testvéreink őszinte szeretetétől. A sok közül egy nevet és a kapcsolatoknak egyik vonását mégis hangsúlyosan meg kell még említenem. Túróczy Zoltánra gondolok, aki először győri lelkészként, majd püspökként is – amíg tehette – elkötelezett és lelkes építője és ápolója volt egyházaink kapcsolatának, benne az ösztöndíjascsere ügyének is. Sokan kaptak tőle indítást a finn–magyar kapcsolatok ápolására.

Amikor pedig a kapcsolatok egyik fontos vonására utaltam, különösen az első időszaknak azokra a meghatározó lelki hatásaira gondoltam, amelyek a finn ébredési mozgalomban – elsősorban a körttiek („felébredtek”) és a laestadiánusok között – érték akkori ösztöndíjasaink többségét. Meggyőződésem, hogy az elsősorban az ő szolgálatuk nyomán kibontakozó, hazai egyházunkat is gazdagító evangélizáció és ébredés volt Istennek az az ajándéka, amellyel felkészített bennünket a diktatúra idején átélt megpróbáltatások elhordozására.

Nyolcvan esztendő – életkorban, testvéri kapcsolatok történetében is – szép idő. Adja Isten, hogy ez a szép korú kapcsolat az évek, évtizedek múlásával se fáradjon meg, hanem nemzedékről nemzedékre kölcsönösen gazdagodhassunk általa!

::Nyomtatható változat::