Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az ősz, a késő november talán mindenki, a lelki érzékenységgel megáldott emberek számára pedig különösen az élet komorabb, ridegebb, harcosabb, vesztesebb, de a legsötétebb reménytelenségben a mégis feltámadni, újjászületni vágyó, életösztönből fakadó, küzdeni akaró erőket is rejtő periódusa az évnek. Az élet értelme keresésének, a lemondásnak, de a „csakazértis” dacnak ideje. Amikor nagyobbnak tűnnek az árnyak, kisebbnek az emberek, titokzatosabbnak az emberfölöttiek, vágyottabbnak tűnik a meghittség és az ölelés, és az Isten közelsége-elrejtőzése felkavaróan valóságos. A külső, látszólag vesztésre álló világgal szemben egy belső, lelki mélységben megmozduló megújulni, fejlődni akarás feszültsége húzódik meg.

Mikor máskor jöhetett volna világra az az ember, aki mindezt az ellentétet, az életet és elmúlást, a komor színeket és a mégis pislákoló lelki fényeket talán mindannyiunknál jobban, érzékenyebben, idegszálaiban, sejtjeiben hordozta, megszenvedve érzékelte, és gazdag lelkéből küzdelmeit, kérdéseit, válaszait nekünk adva új értelmet adott a magyar költészetnek? „Én, úri Ősznek gyermeke”… – százharminc évvel ezelőtt, 1877. november 22-én született Ady Endre.

Mit jelenthet nekünk Ady, magyarsága, embersége, Isten-keresése, a legszentebb szerelemért való harca, magánya, a halállal való gyönyörűségesen félelmetes sok-sok dialógusa? „Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégy éves koromban”– vallotta Pilinszky János. „Számomra döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot.”

Szimbolizmusával, vallásos és szerelmi lírájával, létharc- és élet-halál verseivel, látomásszerű tájverseivel egy olyan világot alkotott, amelybe – legalábbis úgy tapasztalom – nem lehet kockázat nélkül belépni. Mert aki belép, és átadja magát költészetének, nem pillanatokra, hanem órákra, napokra, évekre – ehhez persze bátorság és őszinteség kell –: önmagával szembesül. Mint minden igazi művész, Ady sem „csak” válaszokat ad, hanem kérdez és kérdez, és kérdéseire kinek-kinek magának kell felelnie.

Amint arra is, hogy miért nem enged el a világa. Talán mert Adynál titkokról zsoltárol az éj. Mert – kedves, visszatérő témája – a hold teli vagy csonka arcával megborzongat. A szerelmesek holdjával is találkozott, de a makulátlan égen sötét sorsok folyóit látja. Mert nála a nyáréjszaka is különös, és az élet bosszújával is mer számolni. Sírása, vágya, álma, akivel játszani is mer: az Isten – aki a Minden, és olykor a Nincsen–; Ady olyan utakon vezet hozzá, ahogyan soha senki nem tette. Vagy ott van a balján, vagy ünnepli az Úr érkezését.

Hideg király országában sem járt még előtte ember, jó Csönd-herceggel járja az erdőt, hallja a napsugarak zúgását, s aki azt hiszi, a látható csak a realitás, annak borzongatóan szép képet fest: a lélek havas csúcsát, dalok szent hegyét, de lent a mélyben a búgó tárnák zaját.

Szerelmek, nők, mátkák, vágyak és ölelések, remények, könnyek és a magány. S a halál pitvarába érkezés gyötrelme. Közel érzi magát a temetőhöz. Valósággá válnak félelmek, és megnyugvással töltenek el harmóniák. „Beszélgetés a szívemmel” – Ady világa a titkokat tudni vágyó lelkek világa, ahol a vers már nem is vers, hanem ajtó, saját lelkünk mélységeibe nyílik mögötte az út. Magához vonz, és nem enged, és jó, hogy nem enged, mert mindezekkel mindannyiunknak egyszer, őszintén és igazán, szembe kell nézni.

Már nagyon-nagyon régóta rabul ejtett, önkéntes és boldog foglya voltam a költészetének. Így történt, hogy a kíváncsiság vagy a „genius loci”-val való találkozás nehezen megfogalmazható vágya egy januári délelőttön elvitt a pesti Belváros szívében található egykori, Csinszkával közös lakásába. Érmindszent, Zilah, Debrecen, Nagyvárad, Pest, Párizs, Csucsa: mind őriz valamit lényéből – de akkor ez adatott: Ady első és egyetlen, Veres Pálné utcai, háromszobás, első emeleti lakása. 1917 novemberétől bő egy éven át, szanatóriumi haláláig élt e falak között. Családi bútorok, meghittség, melegség a „hotelszobák” – odaköltözésekor, negyvenévesen már halálos beteg – „lakójának”. Szeretett ott lakni, pedig akkor már nagyon sokat szenvedett. Ágya, íróasztala, könyvespolca, széke, szalongarnitúra. Küzdök, hogy átérezzem a hely atmoszféráját, ahol élt, ahol meg-megállt az ablaknál, számot vetett istenigazából élettel és halállal, ahol ajtókat nyitogatott, látogatóknak örült, elüldögélt, beszélgetett, kísérteteivel harcolt, Bibliájába lapozott, betegágyon feküdt.

A várt „katarzis” elmarad, mert Ady így nem található meg. A januári napfény beszűrődik az ablakon, és fénycsíkot vetít a falakra, a padlóra. Ezt a fényt ő is így látta, és pillanatokra talán megkönnyebbült. Az Érmindszentről indult fiatalember, aki negyvenkét évet kapott itt a földön, Ady Lőrinc és Pásztor Mária fia, Endre, érezhető, jelen van mégis, egy más síkon ugyan, de nagyon is valóságosan tovább él bennünk, mert minden titkok titkaként ránk hagyta, hogy az élet gyönyörűség, az Isten ajándéka, nem tehetünk mást, mint „Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály”. Élni, örülni, akkor is, ha kín, ha fáj. November szülöttének talán legszépségesebb vallomása, hogy mindezért a legvégső szó, mégis, mindeneket tudva: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm”.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::