Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Jézus Krisztus mondja: „Ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?” Mt 6,25 (Zsolt 104,14; Mt 25,1–13; Jel 21,1–7; Zsolt 126) Ezredévek teltek el Jézus kora óta, de az emberiség központi problémái ugyanazok maradtak. A ma embere összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között él, lakik, táplálkozik, ruházkodik. Mégis, a gyomrát összeszorítja az aggodalom, ha a holnapra gondol: megélhetés! Hány végigszorongott éjszakát okozott már a gondviselésbe vetett hit hiánya! Milyen egyszerű pedig egy mennyei kézbe letenni az életünket! Milyen egyszerű, s mégis milyen nehezen tesszük meg…

Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled. Mt 5,25 (2Móz 20,13; 5Móz 34,1–7(8); Mt 24,45–51) Jézus több ízben figyelmeztet a gyorsan múló lehetőségekre, arra, amit ma még megtehetünk, holnap azonban talán már késő mérlegelni és dönteni. Nem érdemes a haragot magunkban hurcolni, mert saját magunkat tesszük tönkre vele. Nem csak lelki értelemben igaz ez, hiszen ma már köztudott, hogy az elfojtott harag betegségekben kerülhet felszínre, testesülhet meg. Milyen találóan fejezi ki a nyelv: gyűl-öl-et. Lassan ölő méreg. Istenem, segíts, hogy elengedjem a szívem mélyén rejlő haragot, és békét köthessek a másik emberrel, önmagammal, veled!

Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói. Jak 1,22 (Zsolt 119,11; 1Pt 1,13–21; Mt 25,1–13) Jól tudta e felszólítás írója, hogy az ember milyen észrevétlenül be tudja csapni önmagát. Hosszú éveken vagy akár egy életen keresztül is ügyesen hazudhat önmagának. Mi haszna van ennek? Nem sok. Az a teljes ember, akinek a szavai és a tettei harmóniában vannak egymással. Úgy cselekszik, ahogy beszél és gondolkodik – őket nevezzük hiteles embereknek. Tisztelettel, megkülönböztetett figyelemmel nézünk rájuk. Boldog, aki hallgatja és meg is tartja Isten beszédét – halljuk minden vasárnap az istentiszteleten, s erre a mondatra válaszul elmondjuk a hitvallást.

Amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: „Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!” Jn 12,12–13 (Ézs 33,17; 1Kor 3,9–15; Mt 25,14–30) A sokaság kiáltásából kihallik, hogy tudják: ő a Messiás. Mégis: a nagytanács ekkorra már elhatározta megölését. Sőt Lázárt, az élő bizonyítékot is el akarják tüntetni. Ugyanez a sokaság fog majd néhány nap elmúltával „feszítsd meg”-et kiáltani. Többen csóválják majd értetlenül a fejüket, a most kitörő öröm elhamvad bennük. Ők, a kiáltozók nem gondolnak a holnapra. Isten közelít felénk szüntelenül, de ha nem úgy jön, ahogy elképzeltük, elszomorodunk, hitetlenek leszünk, összezavarodunk – a nyitott szívű várakozás helyett.

Bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Mt 2,1–2 (Ézs 66,18; Kol 4,2–6; Mt 25,31–46) A napkeleti bölcsek jóval többet tudtak, mint egy átlagos ember. Felismerték az időpont rendkívüli voltát, a csillagok különleges állását. Tudták, hogy ezt a most született rendkívüli személyt érdemes meglátogatniuk, mert hasonló alkalom nem adatik még egyszer az életben. S mégis, milyen végzetes melléfogásnak bizonyult később, hogy Heródes palotájában érdeklődtek az újszülött király után. Akik náluk is többet tudtak, azok a pásztorok voltak, akik botladozó léptekkel odataláltak a jelentéktelen istállóhoz az angyalok és saját szívük útmutatásával…

Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. Lk 12,48b (5Móz 16,17; Mt 27,50–54; Júd 1–16) Péter megkérdezi Jézust, pedig tudja jól, hogy a tanítványra vonatkozik a hasonlat: a tanítvány az, akire sok bízatott, aki a Mester közelsége miatt kitüntetett helyzetben van. Sok-sok ajándék hull a lába elé. Fölfedezheti az áldást ott is, ahol más nem látja. A Mester jelenléte örömmel és hittel ajándékozza meg. Sok lehetősége van tehát, hogy a rábízott feladatokat jól végezze el. E sok-sok lehetőség és ajándék fényében kérdezi meg majd egykor a Mester: mit tettél az életeddel? Hol vannak a rád bízottak? Megőrizted-e őket épségben a számomra? Mit felelsz majd, te tanítvány…?

Bocsásd meg ennek a népnek a bűnét nagy szereteteddel. 4Móz 14,19 (Róm 6,10; Jel 21,10–14.21–27; Júd 17–25) Micsoda nép ez? Szemmel láthatóan, szinte megfogható módon ott van közöttük az Isten közelsége: villámlás, kürtzengés, felhő és tűzoszlop. A kietlen pusztaságban járható út nyílik. Víz fakad a sziklából, az égből manna hull, hús is kerül. Kapott-e már emberi közösség ilyen egyértelmű törődést? Valaki van velük, ezt tudniuk kell. Mégis, időről időre úgy viselkednek, mintha segítség nélkül volnának. Visszavágynak a kényelmes rabságba, máskor „istenkéket” eszkábálnak maguknak, akik az ő szempontjaik szerint büntetnek vagy jutalmaznak. Micsoda nép ez…? Mégis, Isten bizalma újra meg újra kinyílik előttük. Örökös újrakezdés vele az élet. Ebbe a népbe mi is beletartozunk.

Balogh Éva

::Nyomtatható változat::