Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Kicsi gyerekek voltunk a csöglei parókián. Valakitől ajándékba kaptam egy 1 forintost. Az idősebbek emlékezhetnek erre a nem túl esztétikus, ezüstszínű pénzdarabra: az egyik oldalán egy jókora 1-es volt, a másikon a Magyar Népköztársaság címere. Ettől persze én még jókedvűen pöckölgettem az érmét, talán „fej vagy írás”-t játszottam, mire egyik testvérem rám szólt: „Tamás, ezt be kell ám dobni a perselybe!” Ez a megjegyzés méltó volt egy papgyerekhez, aki otthon nyilván sokat hallott az adakozás fontosságáról.

Azóta eltelt vagy negyvenöt év. Közben nemcsak a világ, hanem az 1 forintos is sokat változott, most mégis visszhangzom az akkor hallott mondatot: azt be kell ám dobni a perselybe! Na jó, legyünk megengedőbbek: be lehet dobni, vagy érdemes bedobni. Hogy miért? Mert márciustól kivonják a forgalomból az 1 és 2 forintosokat. Azt mondják, hogy ezeknek az apróknak a veretése bizony többe kerül, mint amennyit érnek. Jó néhány éve a fillér tűnt el szinte észrevétlenül, mára pedig, naponta tapasztaljuk, ez a két – a szó szoros értelmében vett – apró pénz szinte fölöslegessé vált. Eleinte csak az újságárustól nem kértük vissza, aztán egyre többször éreztük, hogy csalóka módon dagasztja pénztárcánkat.

A vasárnapi offertóriumot hűségesen megszámoló presbiterek persze alighanem tudnának arról mesélni, hogy milyen sokan tesznek még mindig ilyen aprópénzt a perselybe. Lehet ilyenkor viccelődni egy hajdani lelkész elhíresült szavaival, aki így hívott fel a szószékről az adakozásra: „Aztán ne csörögjön, hanem susogjon!”, ám eszünkbe kell, hogy jusson Jézus példázata az özvegyasszony két filléréről. Ez az elbeszélés megszégyenít mindenkit, aki a fölöslegéből méltóztatik adakozni, és példaként állítja elénk azt az egyszerű embert, aki valóban mindenét képes szent célokra odaadni.

„Apróval az aprókért”: ezzel a jelmondattal hirdette meg egyházunk – mindhárom püspök, sőt az országos presbitérium támogatásával is – azt az akciót, amelynek keretében február 24-ig a templomokban gyűjtjük ezeket a hamarosan fölöslegessé váló 1 és 2 forintosokat. A befolyt összegből egyházunk gyermekmunkáját, ezen belül is az evangélikus óvodákat kívánjuk támogatni.

Ha már kilépnek életünkből ezek az aprópénzek, akkor búcsúzzunk tőlük oly módon, hogy azzal egy nemes ügyet támogatunk. Bátorítsuk családunk legkisebbjeit arra, hogy már otthon rakosgassák össze ezeket a pénzecskéket, hogy aztán a templomi perselybe dobhassák őket. Ha már meg kell válnunk egy- és kétforintosainktól, váljunk meg tőlük derűsen! Talán így is érthetjük az apostoli igét: „…a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7)

Próbálok magam is derűsen búcsúzni. Gyermekeim szinte el sem hiszik, hogy én még láttam lyukas kétfillérest is! Meg emlékszem az 5 és 10 filléresre. No meg a tantuszra, amellyel a fülkékből telefonálni lehetett, s amelyet a trafikokban 90 fillérért árusítottak.

De sokat is ért egykor a ma már kiselejtezésre ítélt 1 forintos! Ezen a hatvanas években egy nagy adag fagylaltot lehetett venni, hiszen a kis adag mindössze 50 fillérbe került… Emlékezetem szerint még a nyolcvanas évek elején is 1 forint volt a villamosjegy. A metrón is, ha valakinek nem volt bérlete, egy 1 forintos érmét kellett bedobni, hogy ne csapódjon össze lábunk előtt a rettegett fotocellás kapu. Érdekes módon a buszjegy 1 Ft 50 fillérbe került. Ma, amikor a fodrásznál adott esetben több ezer forintot hagyunk, szinte mesének tűnik, hogy egykor édesanyám 5 forinttal küldött el a borbélyhoz: a 4,50-es hajvágást még borravalóval is ki tudtam egészíteni. A hajdani rajzfilmsorozatban is így hangzott Mézga Aladár sokat idézett szemtelensége: „Egy forintért megmondom!” A minap egy reklámban így aktualizálták ezt a legendás mondatot: „Egy euróért megmondom!”

Idézzük fel derűsen az 1 forintossal kapcsolatos emlékeinket, és vigyük el a pénzérméket jó szívvel az evangélikus istentiszteletekre, bibliaórákra. Reménység szerint minden lelkész felhívja erre a figyelmet, és minden templomban rendszeresítenek erre a célra egy külön perselyt, ládikát vagy dobozt. Talán az egyházi iskolák és egyéb intézmények is az ügy mellé állnak. Reméljük, minél több templomi hirdetőtáblán, internetes honlapon és hírlevélben megjelenik a gyűjtésről szóló plakát. Minden lelkész és gyülekezeti tag leleményességére számítunk.

Karácsony napján, egy televíziós istentiszteleten szóltam erről az akcióról. Két napra rá egy család két súlyos dobozban közel húszkilónyi egy- és kétforintost hozott el a püspöki hivatalba. De ne legyenek ilyen vérmes reményeink. Ha minden gyülekezetben csak néhány maréknyi aprót tesznek ezekbe a gyűjtőperselyekbe – tartalmukat munkatársaink február utolsó hetében gyűjtik össze –, akkor már több százezer forinttal is támogathatjuk evangélikus óvodáinkat.

„Az aprókat áldd meg…” – énekeljük kedves karácsonyi énekünkben (169. ének, 3. vers). Weöres Sándor szép szövege természetesen nem az aprópénzre, hanem a kicsiny gyermekekre utal. Ám ha tevékenyen részt veszünk egy jóízű országos evangélikus játékban, akkor sok-sok összegyűjtött aprópénzzel segíteni tudunk számos kisgyermeknek, és azok az aprók valóban áldásban részesülhetnek.

Aprókkal az aprókért. Úgy vélem, ez szép program. És a jókedvű adakozót valóban szereti az Isten.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::