A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A keresztények különböző közösségei mindig is az amerikai kultúra részét képezték a spanyol missziók 16. századi megérkezése és Észak-Amerika keleti partjának 17. századi brit, holland, svéd gyarmatosítása óta. Voltak korai anglikán települések Virginiában, puritán kongregacionalisták (angol reformátusok) Massachusettsben, holland református gyülekezetek New Amsterdamban (ma New York), kvékerek Pennsylvaniában, presbiteriánusok (skót reformátusok) New Jersey-ben, római katolikusok Marylandben. Ezek a területek mind a leendő USA-hoz tartoztak. A kereszténység még több formában jutott kifejezésre, ahogy az Egyesült Államok terjeszkedett a kontinensen. Ezt a sokszínűséget kegyelettel őrzik, mint ami emberi jog, az amerikai nemzeti identitás része.

Az amerikaiak azonban a tolerancia szomorú hiányára is emlékeznek a kisebbséghez tartozók iránt. Például baptistákat üldöztek el Massachusettsből, s a katolikusokat számos helyen nem fogadták szívesen, mert azt gondolták róluk, hogy inkább Rómához lojálisak, mint Amerikához.

A legtöbb egyházban nem fogadták szívesen, hogy az Afrikából származó korábbi rabszolgák, fekete férfiak és nők együtt ünnepeljenek az istentiszteleten a fehér bőrű egyháztagokkal. A kvékerek, az Amerikai Baptista Egyház, a mennoniták és a moráviaiak figyelemre méltó kivételeket jelentettek e téren. A rabszolgaság eltörlésén fáradoztak és azon, hogy segítsék a közös afrikai–amerikai istentiszteleti közösség létrehozását. A rasszizmusnak ebből a vegyes légköréből és a vele szemben álló, az evangélium által felajánlott szabadságba vetett hitből jöttek létre az afroamerikai egyházak: az Afrikai Metodista Episzkopális Egyház, az Afrikai Metodista Episzkopális Sion Egyház, a Keresztény Metodista Episzkopális Egyház és a Nemzeti Baptista Egyház. Ezekből a közösségekből, valamint a Wesley-féle metodizmusból fejlődött ki a késő 19. században az úgynevezett megszentelődés hagyománya. Ez a közvetett alapja a 20. századi pünkösdista gyülekezetek kialakulásának.

A 19. század fordulóján az evangélizáció volt a cél a fiatal Egyesült Államokban. A metodisták bátran terjesztették az evangéliumot az új nemzet vidéki területein. Közel ugyanebben az időben „nagy lelki ébredés” vette kezdetét, amelyet azok a teológusok és prédikátorok támogattak, akik közeli kapcsolatban álltak olyan teológiai főiskolákkal, mint a Yale (Connecticut) vagy a Princeton (New Jersey).

E tudatos protestáns kereszténység újjáéledésének volt egy egyedülállóan amerikai célja is, nevezetesen újjáéleszteni a hitet az ipari forradalom városaiban, a növekvő migráció nyomán a kontinens középső és nyugati részén letelepedő amerikaiak között. Az Ohio völgyében, az amerikai protestánsok között ez egy újfajta evangéliumi típusú kereszténység kialakulásához vezetett, amelynek egyházpolitikája gyülekezetalapú, az emberi függetlenséget és az önbizalmat, valamint a kemény munkát, a személyes megtérést és az üdvösséget hangsúlyozta. Ebből a mozgalomból fejlődött ki a Krisztus Tanítványai Egyház. Ugyanez a mozgalom hatással volt a déli baptistákra, s így e két csoport lett a 20. század fundamentalistáinak elődje.

A kicsiny katolikus közösség a 19. század közepén rohamosan növekedett az akkor éhínségtől szenvedő Európából – különösen is Németországból és Írországból – jövő bevándorlások nyomán. Ehhez hasonlóan lutheránus bevándorlók is érkeztek Németországból és Skandináviából, valamint más, református és anabaptista közösségek, amelyeknek a tagjai földet és olyan lehetőségeket kerestek, amelyek a háború vagy a szegénység következtében Európában elérhetetlenek voltak számukra. Sok protestáns amerikai a katolikus népesség növekedését fenyegetésként fogta fel az addig kialakult sajátos amerikai kereszténységre nézve. Amint azonban a bevándorlás folytatódott az olaszokkal és a kelet-európaiakkal, valamint ahogy Észak-Amerika spanyol és francia területeit legyőzték, vagy/és az Egyesült Államokhoz csatolták, a katolikus közösség az amerikai kereszténység vallási palettájának részévé – noha különálló részévé – vált. A 19. és a 20. század fordulóján az ortodoxok bevándorlása következett, miután a pusztító amerikai polgárháború véget vetett a rabszolgaságnak, és egy haladóbb önértelmezést hozott létre, amely szerint az Egyesült Államok minden nép „olvasztótégelye”.

A 20. századra kiformálódtak az ökumenikus mozgalmak az Egyesült Államokban éppúgy, mint Európában. Öszszegyűltek az amerikai protestánsok, hogy felfedezzék a közös munka lehetőségét a misszió és az evangélizáció területén. Ennek eredményei a szegények segítésére, a fiatalok oktatására és a betegek ápolására létrehozott közös keresztény szociális intézmények. Új szociális szervezetek, mint a Keresztény Ifjúsági Egyesület és az Üdvhadsereg, csatlakoztak ehhez az áramlathoz.

1. körül az anglikán püspök, Charles Brent és a Krisztus Tanítványai Egyházból Peter Ainsley közös erőfeszítéseket tett arra nézve, hogy a hit és az egyházszervezet kérdései kerüljenek fel az amerikai egyházak napirendjére. A Tanítványok mindig is elsődleges céljuknak tekintették a keresztény egységet, az Anglikán Egyház pedig William Reed Huntington (New York) vezetésével már húsz éve dolgozott azon, hogy megfogalmazza azt a minimumot, ami a keresztény egyházak közös platformja.

1957-ben a hit és az egyházszervezet kérdéseiről egy Észak-Amerikát magában foglaló konferenciát tartottak Ohióban. A konferencia egy állandó Hit és Egyházszervezet Bizottság létrehozásához vezetett az akkor már létező Amerikai Ökumenikus Tanácson belül. A II. vatikáni zsinat után az Egyesült Államokbeli Katolikus Egyház csatlakozott a Hit és Egyházszervezet Bizottsághoz. Így többé már nem különálló rész volt az amerikai palettán; az ökumenikus mozgalom nagyon aktív és pozitív résztvevője lett.

Az Egyesült Államokban a 20. század első felének keresztény közösségeit a megbékélésre való törekvés, fejlődés és új megosztottságok jellemezték. A főbb protestáns és anglikán közösségek iskoláiban, szemináriumaiban és gyülekezeteiben kezdték elfogadni a tudományos bibliakritikát, az emberi természetről és bűnről, valamint a társadalmi igazságosságról és egyenlőtlenségekről szóló új gondolkodásmódokat. Ennek ellenhatásaként sok déli és vidéki amerikai protestáns – akik magukat vagy evangéliuminak tartották, vagy az új pünkösdi mozgalom részének – úgy érezte, hogy vissza kell térnie az alapokhoz. Ez például azt jelentette, hogy a Genezis könyvét tényszerű történelemként fogadták el. Óvatosak voltak az ökumenikus mozgalommal szemben is, hiszen az olyan egyházakat is magában foglal, amelyek szabadabban vagy éppen az említett kritikai módszerrel értelmezték a Bibliát.

Az eltérő fejlemények egyre növekvő megosztottsághoz vezettek a teológiai és kulturális „konzervatívok” és „haladók” között, ugyanakkor bizonyos amerikai keresztény közösségeken belül erősödtek az egységtörekvés mozgalmai is. Krisztus Egyesített Egyháza (1957), az Egyesített Metodista Egyház (1968), a Prebiteriánus Egyház (1983) és az Amerikai Evangélikus-Lutheránus Egyház (1987) a korábban megosztott felekezeti közösségeiket sikerrel egyesítették. Eközben a katolikus egyház részvétele hozzájárult egyrészt a kétoldalú párbeszédeken keresztül végzett termékeny munkához, másrészt a Hit és Egyházszervezet Bizottság párbeszédeihez.

Az Egyesült Államokban a lutheránus–római katolikus dialógus eredménye egy közös nyilatkozat volt a hit által való megigazulásról, amely a nemzetközi lutheránus–római katolikus Közös nyilatkozat alapja lett. A katolikus egyház és az ortodox püspökök közötti párbeszéd szintén erősítette a nemzetközi ortodox–katolikus kapcsolatokat. Az anglikán–lutheránus párbeszéd az úrvacsora közös ünnepléséhez, a lelkipásztori hivatás kölcsönös elismeréséhez és egymás lelkészi szolgálatának kölcsönös elfogadásához vezetett. Az Amerikai Evangélikus-Lutheránus Egyháznak (ELCA) a kétoldalú párbeszédeknek köszönhetően teljes közössége van a moráviaiakkal, az Amerikai Református Egyházzal, a Presbiteriánus Egyházzal és a Krisztus Egyesített Egyházával.

A kétoldalú és sokoldalú ökumenikus munka az egyházak közeledését eredményezte. Sőt még tanításbeli egyetértéshez is vezetett olyan témákban, amelyek korábban a különállás okai voltak. A szociál- és szexuáletikai kérdések azonban megmaradtak megosztó kérdéseknek a különböző keresztény közösségek és ezek egyházai között. A nők egyházban betöltött szerepének különböző megítélése, különös tekintettel ordinációjukra, új akadályokat gördített a régóta dialógusban álló partnerek útjába. A szexualitással kapcsolatban, különösen is az egyneműek kapcsolatát tekintve sarkított pozíciók alakultak ki a társadalmon belül általában csakúgy, mint a keresztény egyházakban. Az egyházak különbözőképpen reagáltak a háború és béke kérdéseire, valamint különbözőképpen közelítették meg a világvallások közötti kapcsolatokat is. Olyan egyházak, amelyek egyes területeken egységes véleményen vannak ökumenikus partnereikkel, bizonyos ügyekben hadilábon állnak egymással. Más egyházak pedig, amelyeknek kevés közös egyházi alapjuk van, azt látják, hogy együtt tudnak működni az érzelmi, etikai kérdésekre történő válaszadásban.

Vannak más témakörök is, amelyek a keresztény egyházakat egymáshoz közelítik, és amelyekben érezhetően szükség van arra, hogy sokkal szorosabb egyetértésben működjenek együtt. Erre példa a rasszizmus, amely még mindig Amerika be nem gyógyult sebe. A véres polgárháború, amely az afrikaiak elnyomása kétszázötven éves örökségének vetett véget, nem szabadította meg Amerikát a rasszizmustól. Az sem, hogy 1965-ben mindenki számára egyenlő jogokat biztosítottak. Az egyházak is sokat tettek ökumenikus keretek közt azért, hogy saját szervezeteiken belül és kívül szembeszálljanak a rasszizmussal. Az mégis – bár nem nyíltan – tovább él. Ugyanakkor az amerikai egyházak etnikai/faji csoportjai pozitívan járultak hozzá az amerikai keresztény élet palettájához, valamint a maguk különböző adottságaival és önértelmezésével az ökumenikus mozgalmat is gazdagították. Ennek a fájdalmas, küzdelmes történetnek is köszönhető, hogy a Martin Luther King ünnepéről való megemlékezés az imahét során különös fontossággal bír.

A szegénységgel szembeni küzdelem az egyik olyan terület, ahol az Egyesült Államok egyházai egyetértésre jutottak az együttműködés, a közös cselekvés és a politikai vezetés számára alkotott üzenet tekintetében.

Miközben az amerikaiak kereszténynek, illetve a hit népének tartják magukat, addig a statisztikák szerint az Egyesült Államokban létezik egy növekvő választóvonal is a szekularizmus és a vallási élet között. Az egyházak látják, hogy egyre nagyobb szükség van arra, hogy egységesen lépjenek fel a növekvő szekularizmussal szemben. A helyzet nagyon hasonló ma Európában is. Úgy tűnik, ez nagyobb mozgatóerőt jelent a katolikusok, az evangéliumiak, a pünkösdiek és az ortodoxok, valamint az afroamerikai etnikai egyházak számára, mint a főbb, klasszikus protestáns keresztények számára. Mindazonáltal a legtöbben egyetértenek abban, hogy a szekularizmus a hit számára olyan kihívás, amely sokakban a hit válságához vezetett.

A keresztények közötti egység ökumenikus munkálásának egyik eredménye, hogy számos ökumenikus szervezet működik az Egyesült Államokban.

A Keresztény Egyházak Együtt (eredeti rövidítése: CCT) a legújabb reménység, ami egy hatalmas, ökumenikus konzorciumot jelenthet az összes egyház számára az Egyesült Államokban. 2006. március 30-án jött létre harminchat tagegyházzal, amelyek a következő öt nagyobb csoportba tartoznak: evangelikál/pünkösdi, katolikus, ortodox, protestáns és faji/etnikai. A CCT négy feladatkörrel foglalkozik: 1. a Szentháromság Istenről való közös hitvallás ünneplése; 2. észrevenni a Szentlélek vezetését imádságon és teológiai dialóguson keresztül; 3. közösséget és kölcsönös támogatást nyújtani egymásnak; 4. egymás jobb megértésére való törekvés a közös erősítésével, a különböző megértésével.

Krisztus Egyházainak Nemzeti Tanácsa (eredeti rövidítése: NCCCUSA). Ez a szervezet felel meg a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának; 1950-ben alakult, és alkotmányának előszavában kijelenti, hogy „a keresztény közösségek olyan társulása, amely az evangéliumban kijelentett Jézus Krisztust, Isten megtestesült Igéjét Úrnak és Megváltónak vallja”. Az egyes felekezetek e szervezetben arra kötnek szövetséget, hogy az egyház egységét egyre inkább kézzelfoghatóvá tegyék.

A nemzeti tanács harmincöt keresztény közösséget számlál tagjai között. Ezek a protestáns, anglikán, ortodox, evangelikál és történelmi afroamerikai egyházak különböző csoportjait foglalják magukba. Az NCCCUSA a megfelelő bizottságain keresztül világméretekben ismert és elismert olyan szervezet, amely különösen is kiáll az emberi jogokért, és küzd a szociális igazságtalanságok ellen. A Hit és Egyházszervezet Bizottsága, az Egyházak Világtanácsának mintájára, magában foglalja az Amerikai Római Katolikus Egyházat, valamint nem tagegyház evangelikál és pünkösdi közösségeket is.

A Krisztusban Egyesülő Egyházak (eredeti rövidítése: CUIC) az amerikai egyházak egyesítési/egyesülési folyamatainak ad keretet; 2002-ben alakult.

A Déli Keresztény Vezetők Konferenciája (eredeti rövidítése: SCLC) a híres montgomeryi buszbojkottal kezdődött Alabamában 1956-ban. A szervezet első elnöke dr. Martin Luther King lelkész volt. Mind a mai napig ökumenikus keretek között a történelmi afroamerikai egyházak között tevékenykedik. Továbbá azokkal az egyházakkal tart szoros kapcsolatot, amelyek ökumenikus erőfeszítéseket tettek az amerikai társadalom rasszizmustól való megszabadítása érdekében.

Az Evangelikálok Nemzeti Egyesülete (eredeti rövidítése: NAE) 1942-ben alakult. Több mint hatvan felekezetet és közösséget számlál a Mennonita Testvérek Egyházától kezdve Isten Gyülekezetén át az Üdvhadseregig és Isten Egyházáig. Támogatja azon egyházak ökumenikus testvériségét és közös hangját, amelyek hisznek a Szentírás betű szerinti tévedhetetlenségében, a Szentlélek ajándékaiban és a missziói buzgóságban. Ez a keresztények legnagyobb ökumenikus testülete, akiket általában evangelikáloknak és pünkösdistáknak neveznek.

Ne feledkezzünk meg az amerikai egyházak helyi, megyei, állami szintű ökumenikus tanácsainak bátor erőfeszítéseiről sem. Sok településen majdnem minden gyülekezet és azok lelkészei részt vesznek ezeknek a tanácsoknak a munkájában. E helyi és regionális tanácsok minden évben – más-más városban – megrendezik a keresztény egység nemzeti műhelyét és saját városaikban a ökumenikus imahét istentiszteleteit.

Nem utolsósorban említjük a teológiai fakultások, szemináriumok ökumenikus erőfeszítéseit: a felekezeti jellegű lelkészképzők nyitottak más felekezetek jövőbeli lelkészeinek képzésére, akár rendes, akár vendéghallgatóként.

Az Egyesült Államok keresztényei, kezdve a gyülekezetektől egészen az országos egyházakig, nagyra értékelik az olyan társadalmi kérdések jegyében szervezett imádságokat, mint a szegénység, az egészségügy, a vallásszabadság, a nemzeti érdek stb. Az ökumenikus imahéten kívül sok ökumenikus program kerül megrendezésre a hálaadás napján, szilveszter estéjén, hamvazószerdán, nagypénteken, a nők ökumenikus világimanapján és az amerikai nemzeti imanapon. A résztvevők a testvériség mély pillanatait élhetik át ezeken az alkalmakon, amikor a Szentlélek segít mindnyájuknak, hogy a meglévő különbségeket és gyanakvásaikat félretegyék, és megteremtsék az egység és bizalom fontos pillanatait.

::Nyomtatható változat::