A vasárnap igéje

VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP – 2Pt 1,16–21

Hozzászólás a cikkhez

A vízkereszt utáni első vasárnap idén a vízkereszti ünnepkör utolsó vasárnapja is. Jellegét ez határozza meg. Igéinek fókuszában – mint minden esztendőben – most is a megdicsőült Krisztus áll. Az evangéliumban az Úr Jézus színeváltozásának (transfiguratio) történetét hallhatjuk.

Az epistola írója, aki az írásmagyarázók szerint nem azonos az apostollal, erre hivatkozik. A megdicsőülés szemtanújának vallja magát. Azért teszi, mert így szeretné elérni, hogy levelét Péter apostolnak tulajdonítsák. Hiszen János apostol – aki Péter és Jakab társaságában maga is szemtanúja volt a színeváltozás csodájának – evangéliumában így nyilatkozik: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)

Az apostolok a szó szoros értelmében szemlélői voltak a názáreti Jézus istenségének. Ezt a szemtanúságot az első századok kereszténysége a tizenkettő kiváltságának tartotta. Függetlenül attól, hogy a második Péter-levél szerzője az apostol volt-e, vagy valaki más írta-e a neve alatt, a levél mindenképpen azt bizonyítja, hogy a kortárs olvasó ezt a szemtanúságot tudja az apostoli tekintély forrásának.

A színeváltozás nem csupán Jézus csodáinak egyike. Persze nem vitatható, hogy valamilyen módon minden csodában Jézus isteni hatalma nyilvánult meg. De csak közvetve. A történtekből következtetni lehetett erre. (Jézus ellenségei rendre más következtetésre jutottak: azzal vádolták Jézust, hogy az ördöggel cimborál.)

A megdicsőülés hegyén nincs szükség semmilyen következtetésre. Itt Jézusnak nem az isteni hatalma nyilvánul meg, hanem istensége lesz láthatóvá. És a látványt mennyei szózat is megerősíti. A kiválasztott három apostolnak nem lehet kétsége: Jézus emberré lett Isten. Úgy, ahogy János írja: benne az örök Ige öltött testet, aki már kezdetben Istennél volt, és egy volt Istennel. Péternek, Jánosnak és Jakabnak a Tábór-hegyi élmény után nem maradhatott kétsége afelől, hogy az ember Jézus nemcsak hogy isteni hatalommal rendelkezik, hanem Isten.

Apostoltársaik, akik nem voltak velük a hegyen, akkor nyerhettek hasonló bizonyosságot, amikor a viharzó tavon Jézus szemük láttára Istenként uralkodott a természet erőin (vízen járás), és amikor parancsolt az elemeknek, azonnal engedelmeskedtek. Itt sem volt szükség következtetésre. Ennek az eseménynek sem volt más tanúja az apostolokon kívül. János joggal terjeszti ki a tizenkettőre: „…láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét…”

Mégse gondoljuk, hogy ez a kiváltság az apostolok számára megkönnyítette a Jézusban való hitet. Hiszen Péterről tudjuk, hogy nem sokkal később, nagypéntek hajnalán, mielőtt a kakas megszólalt, háromszor tagadta meg Mesterét. A többi tanítvány is csalódottan és hitetlenül szétszaladt, egyedül János tartott ki a tizenkettőből. De az ő hűségében sem annyira a hit, mint inkább az együtt érző szeretet nyilvánult meg.

A Tábór-hegy élménye, Jézus istenségének megtapasztalása egyiküket sem tette képessé arra, hogy a Golgota hegyén úgy nézzenek fel a keresztre, hogy a megfeszített Istent, a Deus crucifixust szemléljék és imádják. Ott csak a lator fohászkodott az istenségét emberi testének gyalázata alatt elrejtő Jézushoz mint Isten eljövendő országának királyához, és csak a pogány római százados mondta ki, hogy „bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54) Pedig ez a két ember nem volt ott a Tábór hegyén, és nem hallotta az isteni szózatot.

Akik viszont szemtanúi voltak a megdicsőülésnek, és hallották az isteni szózatot: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm…”, azokat ez nem mentette meg az eleséstől, amikor a másik hegyen, a Golgotán Jézus emberségével a kereszt gyalázatában szembesültek.

Akár átélt tapasztalata alapján, akár az apostol sorsáról más forrásból szerzett ismeretei birtokában mondja a második Péter-levél szerzője, mindenképpen meg kell szívlelnünk: ha meg akarunk állni a hitben, akkor mi is csak a prófétai beszéden, az Írás szaván tájékozódhatunk. Mert el fog jönni életünkben az az időszak, amikor nekünk sem lesz elég, ha a Jézussal kapcsolatos korábbi hittapasztalatainkra támaszkodunk, bármilyen meggyőzőnek érezzük is ma még őket. Egyszer csak nem lesz elég a korábban szerzett belső bizonyosság, és el fogunk esni, ha nem halljuk meg a kívülről hangzó igét, és nem tudunk teljes szívvel ráhagyatkozni.

Hiába volt a Tábór-hegyi élmény, hiába hallották a mennyei szózatot, Pétert, Jánost és Jakabot is csak az segítette talpra nagypénteki bukásából, amikor a feltámadt Krisztus megállt előttük, és megszólította őket: „Békesség néktek!”

Mi is szüntelenül rá vagyunk utalva az élő Jézus élő igéjére, a „viva vox evangelii”-re, amely az Írás betűjét a Lélek által megelevenítő „prófétai szó”: az igehirdetés és a „consolatio fratrorum”, a testvérek vigasztalása formájában érhet el bennünket akkor is, amikor korábbi hittapasztalataink kevésnek bizonyulnak.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::