Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Postaládám deformálódott fedelének felnyitása már jó ideje nem sokban különbözik a hulladékledobó csapóajtajának kitárásától – viszont innen kifelé ömlik a szemét. Reggelente bohókás szorongással sétálok el mellette, szinte halogatom a pillanatot, hogy belenézzek; szerencsére ezt a ritka „lomtalanítást” meg is tehetem, mivel levelezésem döntő többsége interneten zajlik. Szórólap szórólap hátán, hirdetési újságok elképesztő mennyiségben; legalább tízperces tortúra, mire a sok papirost átválogatom, kínos gondossággal és nagy figyelemmel, nehogy valami hivatalos küldeményt véletlenül kidobjak. A cirkuszi hatást fokozza, hogy a lakók – mint a legtöbb bérházban – már egy nagy ládát is elhelyeztek a „szórólaphulladék” számára, így a legtöbb harsány és ízléstelenül színes felhívás szinte olvasatlanul landol a kukában.

Nyílik a liftajtó, a szomszéd néni érkezik, izgatottan matat postaládájának kis kulcsával, majd mikor a fedelet kinyitja, több papírköteg zúdul a kövezetre visszhangzó puffanással, mennyiségi változó szempontjából szinte dacolva a fizika törvényeivel (nem tudni, hogyan férhet el egy könyvtárnyi nyomdatermék e pár köbcentiméteres térben). A néni fejét csóválva zsörtölődik: „Hát, borzasztó, az unokámtól várok levelet, de mindig csak ez a sok reklám!”

Megértő mosollyal segítek neki felszedegetni a halmot, közben arra gondolok, milyen jó lenne egy kézzel írott levelet kapni – idejét sem tudom, mikor kaptam utoljára ilyet –, s milyen kár, hogy ez a szép, emberi szokás szinte teljesen kiment a divatból az elektronikus „drótposta” korában… (Az ember szertartásosan fogott hozzá: tiszta levélpapír, jófajta golyóstoll, esetleg tus, piszkozatok, stílusos kézírás, karakteresen „odastemplizett” szignó, humán tipográfia. A kézzel írt levelek korát, sajnos, elfújta a szél…)

A nosztalgikus révedezés és a hulladékok szelektálása közben elővillan egy fehér szórólap – valami könyvismertető –, s miután hanyagul kidobom, a kiadványt népszerűsítő jelmondat a fejemben ragad: „Ha nem akar idő előtt meghalni”. Nem mintha ennek hatására hirtelen újra előhalásznám a reklámzavarosból, de azért ez mindenképpen figyelemre méltó.

Ki szeretne idő előtt meghalni? Nyilván senki. Tehát sokan el fogják olvasni ezt a hirdetést, aztán nyilván a könyvet is; nem mondom, elég aljas húzás, olyan ez, mint az „igyunk egy sört”, aztán mindig részegség a vége; a kísértő kívánságlejtőn szaladva nem lehet megállni, de hát a marketingesek számoltak a ténnyel: a panellakók többsége csak a szemétkosár körbetapétázása céljából vesz kezébe szórólapot – s persze az utcán, felebaráti jóindulatból. Tehát az elemi ösztönök szintjén ható kommunikáció szükséges.

A lépcsőházat elhagyva egyre csak dühöngök: miféle idétlen szlogen ez megint, hiszen aggódásával „ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?” (Mt 6,27) És mit jelentsen: „idő előtt meghalni”? Mint tudjuk, „megvan az ideje minden dolognak az ég alatt”, tehát senki sem hal meg idő előtt (Préd 3,1). Másfelől vannak órák, melyekről senki sem tud: „…sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.” (Mt 24,36) Egyébként sem a mi dolgunk, hogy olyan időkről és alkalmakról kíváncsiskodjunk, „amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (vö. ApCsel 1,7).

Andriska János

::Nyomtatható változat::