A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Megérkeztünk. Olyan országúton jöttünk kisbuszunkkal, amilyenen terepjáróval vagy harckocsival jártunk annak idején a lenti laktanya körül. A kiüresedett szász falvak között estére értünk a Barcaság „fővárosába”, Brassóba.

A délkeleti Kárpátok lábainál elterülő síkságon több mezőváros között helyezkedik el a több százezer lakost számláló, hajdani erdélyi szász nagyváros. A 12–13. században ideköltözött német ajkú telepesek jó érzékkel látták meg a Balkán és Erdély közötti kereskedelmi úton kihasználható lehetőséget. A békeidőben festői fekvésű, háborúban viszont – jó szervezéssel – sokáig védhető völgyteknőben az ország egyik legelső szabad királyi városát építették fel. A török időkben megerősített, bevehetetlen erődrendszerben, illetve körülötte már több tízezren éltek. A fő gazdasági és politikai szerep a szászoké volt, amely mellett a 19. századtól erőteljesen fejlődött a román és a magyar kultúra.

Így hát volt mit megnéznem és megcsodálnom. Az idegenvezető jó választás volt: Paulusz Mária – mint minden jóravaló itt élő magyar – jól ismeri a román és a német kultúrát, valamint a nyelvet is. A főutcán sétálva van időm eltűnődni: vajon ha itt mindent renoválnának, hol lenne a Váci utca csillogása? De a strada Republici vagy ahogy a régiek mondják: Kapu utca – a még régebbiek pedig Torgassének hívják – még sok befektetőt és támogatót elbír.

A főtérre érve aztán az is látszik, hogy ide már több pénz került: szökőkút, szép homlokzatok, egy másik sarkon pedig éppen felújítás zajlik. A régi városháza és az evangélikus Fekete-templom gyönyörű. Ez utóbbi az 1600-as évek végén leégett, és a fekete falak láttán ezt a nevet adták neki az emberek. Azóta is az erdélyi gótika legszebb épülete, igaz, az 1700-as évekbeli újjáépítés során barokk elemeket is kapott.

Istentiszteletre jövünk, beengednek. Van még időnk, körbenézünk. A dolog azonban nem ilyen egyszerű: biztonsági őr nézi, mit csinálunk, nem fényképezhetünk, és meglehetősen zárt pályán mozoghatunk. Az egyik ajtó fölött Mátyás király címere, a falnál pedig körben a hajdani céhes címerekkel ékesített padok. Ha pedig felpillantunk, a fejünk fölött mindenhol keleti szőnyegek. A középkorban a sikeres üzlet után a szász kereskedő ugyanis megajándékozta a templomát egy-egy értékes darabbal. A divat letűnt, a szőnyegek maradtak. Aztán mintegy száz évvel ezelőtt kirobbant a vita: kellenek-e ezek a „pogány rongyok” ebbe a templomba. A fáma szerint az egyik elöljáró, aki tudatában volt a szőnyegek értékének, így zárta le a vitát: „Kedves testvérek, a szőnyegek az elmúlt évszázadok alatt annyi prédikációt hallottak, hogy mind evangélikusok lettek.”

Lassan közeledik az istentisztelet kezdete. Megpróbálkozom – mint kiderül – a lehetetlennel: a bejáratnál álló idősebb úrnál, a „Kirchenvater”-nál érdeklődöm, hogy lehet-e fényképezni az istentisztelet közben. „Az istentisztelet alatt imádkozunk és éneklünk, nem pedig fényképezünk” – hangzik a gyülekezeti felügyelő válasza. Ha így, hát így – gondolom magamban. Persze a nagyszebeni német televíziós felvétel biztos nem volt zavaró az ottaniaknak, de hát… templomba jöttünk, itt is maradunk.

A kántor egy ráhangoló darabot játszik. Mintegy százhúsz ember ül az istenházában, leginkább idősek. Mellettem egy Erdélyből kitelepített, most idelátogató szász, Georg, akivel már régóta ismerjük egymást. A lelkészek ma ketten vannak: a fiatal férfi a liturgiát végzi, a lelkésznő pedig igét hirdet. Bejönnek, leülnek, az orgona pedig szól. Aztán a lelkész egyszer csak odamegy egy telefonhoz, és felhív valakit. Az orgonálás hirtelen abbamarad, majd egyszer csak halljuk: már a kezdő éneket játssza a kántor…

A szertartás kissé fura a mi szemünknek és fülünknek. A liturgia például egy az egyben énekes, és szövegében nagyon katolikusnak tűnik. Pedig evangélikus – állítják azok is, akik a mai, Magyarországon bevezetendő új evangélikus liturgiát használják. Aztán hamar rájövök a megoldásra: egy ekkora gótikus templomban az oltár előtti beszéd hangosítás híján egyáltalán nem lenne hallható. Mint ahogy régen nem is volt hallható. Az ének, a dallam azonban igen. És amikor itt még több ezren ültek egy-egy istentiszteleten, és a kötelezően nagyhangú „Stadtpfarrer”, azaz főlelkész megzengette a hangját, akkor az biztos felemelő volt. A prédikációt már bizonyára értették, mert a szószék a főhajó közepén és magasan található.

A templomból kijőve még odaköszöntünk Johannes Honterusnak (illetve a szobrának). Ő Luther kortársa és az erdélyi szászok nagy reformátora volt az 1500-as évek közepén.

Ezután egy város körüli séta következett. Nagyon szépen felújították a régi erődítményeket, a városfal melletti hajdani vizesárkokban pedig ma modern játszóterek létesültek. A fehér torony renoválására a német állam adta a pénzt. Belsejében kiállításon mutatják be, hogy mikor mely népek éltek itt, vagy éppen ostromolták a várost. A kiírások románul és angolul olvashatók, más nyelven még hiányosak a prospektusok, viszont kapható magyarul és németül könyv, illetve DVD a városról. A toronyból szép a kilátás: a bástyák, a templomok és az utcák gyönyörűek a napsütésben. Az egyik falszakaszon belül sírok látszanak. Na, ezt megnézzük közelebbről: miért is van itt belvárosi temető?

Odaérve minden érthető lesz. Amikor II. József, a kalapos király az 1780-as években Brassóban járt, az itt élő görögök azzal a kéréssel fordultak hozzá, hasson oda, hogy a városi urak engedjék meg nekik a falakon belüli templomépítést. Pár év múlva meg is épült a templom, igaz, torony nélkül. A templom és a temető ma is megvan és működik, igaz, mára román nyelvű lett a gyülekezet.

Van egy másik érdekes ortodox templom is közel a központhoz, de már a falakon kívül: a bolgárszegi. Ez a középkori épület a csipkézett szász erődtemplomokat utánozza. A krónikák szerint a városi építkezéseken dolgozó bolgár munkások telepedtek le itt, és megépítették a saját ortodox templomukat – egy kicsit németesre sikerült.

Természetesen sok más román és magyar templom is található a városban, mindnek megvan a maga története, de ezeknek a felidézése már szétfeszítené e cikk kereteit. Akit jobban érdekel Brassó, ez a gyöngyszem, bátran látogasson el a városba! Megéri!

Ifj. Káposzta Lajos

::Nyomtatható változat::