A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A Pásztortűz című folyóirat 1941. évi utolsó számának címlapjáról Reményik Sándor halotti maszkja néz szembe velünk, a költő és alapító főszerkesztőé, aki 1941. október 24-én hunyt el, s akit Kolozsváron addig soha nem látott tömeg kísért el utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe. Végső búcsúztatásán – ahogy Jékely Zsolt látta – „koporsószaggal küzdő virágillat, halottnak szóló orgonazúgás, a fekete gyülekezetnek a nagy koporsó körül örvénylő fájdalma” vette körül. Egy ilyen írótemetés volt még évtizedekkel később: Kós Károlyé 1977-ben.

A Pásztortűz közölte halotti maszkon a végső megnyugvás által kisimított vonások ellenére átüt az utolsó évek fizikai és lelki szenvedése. Összehasonlíthatjuk az élő költő „utolsó fényképével” is – azt az Erdélyi Helikon közölte –; arról a való világból kitekintő szomorú nézés fogja meg a szemlélőt.

Hová lett az Eredj, ha tudsz! keménysége? A Templom és iskola programadó hite? Az Ahogy lehet és az Erdélyt elhagyó s a saját kisebbségépítő programját is megtagadó Makkainak feleletül leírt Lehet, mert kell! szülőföldbe kapaszkodó elszántsága?

A gyász óráiban-napjaiban a kortársak, íróbarátok megpróbálták a teljes Reményiket láttatni. Tavaszy Sándor írta: „Költészetén mint örökké érvényes alaptétel vonul végig az igazság: a lélek nagyobb, mint hordozója, a test és a szellem még nagyobb, mint őstalaja: a lélek.” Tompa László egy neki dedikált fényképről idézte a költőtárs sorait: „Lehet, elmúlunk mind nyomtalanul, / Elmúlik ez a kis erdélyi világ – / De »mondó tüzek« voltunk itt mi mégis: / Hegyen lobogó őszi lármafák –”, s hozzátette: „Hivatásérzését, költészetének összegezését senki jobban ki nem fejezhette, mint maga tette ezekkel a szavaival. Mondó tűz, ebben a minőségben magát fel is emésztő, állandó őrjel, virrasztó akart lenni.”

Molter Károly szerint „minden olcsó sikert elhárított magától, egyszerűen és világosan hatott vissza a jelszavakra, és a tolakodó anyaggal szembeállította a lélek hatalmát. És így jutott el, minden csillogástól menten, Babits közelébe, akinek puritánságát még fokozta – önértékelésében: »Sem fárosz nem lettem, sem fénybogár, / Parton állok két fény közt, sötéten.«” Szerb Antal pedig úgy látta, hogy versei „egy tépelődő, szinte másvilágian érzékeny lélek halk vallomásai, beszámolásai belső harcáról Isten fényében és a halál árnyékában”.

Mindez így igaz.

Halálának hatvanhatodik évfordulóján azonban talán nem szentségtörés mégis elsősorban a halotti maszk Reményikjére emlékeztetnünk. Arra a költőre, akinek már fájt az a világ, amelyben élnie adatott, aki a második éve lángoló világ új rémségeinek közepette, egész életével hitelesített eszményei magaslatáról emelte fel tiltakozó szavát a vesztébe rohanó emberiséget elárasztó gyűlölet ellen.

A világgal és önmagával végső számvetésre készülő Reményik 1941. május 13-ától 16-áig keltezett, utolsó versciklusának a Korszerűtlen versek címet adta. Pedig nem ő volt a „korszerűtlen”, hanem az a kor, amely a legfőbb értéket, az emberséget tagadta meg és tiporta lábbal. „Nagy áron vásároltam én meg / Azt a jogot, / Hogy korszerűtlen merjek lenni” – kezdődik a ciklusnyitó vers, amelyben a „halk magyarság” költőjének vallja magát, s azt az időt hívja tanúul, amikor „elnyomott s néma tömegeknek / Felszakadó sikolya” volt, amikor „titkon verő szívek élén” lobogott.

Akkor – a kisebbségbe szakadtság első pillanataiban – „őrlő szú” akart lenni „az idegen fában”; a bécsi döntés után, immár többségi magyarként Erdélyben, felteszi a kérdést: Egymás mellett soha? „Hát így kell mindig lennie: / Fölül az egyik, s a másik alul? / Hatalmi kérdés emberek között, / S a hatalomban egyik elvadul? / Mindig csak elnyomott és elnyomó, / Kis különbség a módszerek között / És árnyalatok kockaforduláskor, / S meztelen önzés mindenek mögött? / Egyéni önzés és családi önzés / És ezerféle színű nemzeti – / Hát nem lehet e korhadó világot / Testvér-színekkel ékesíteni?” Majd folytatja az öngyötrő, de valójában tetemre hívó kérdések sorát: „Hát így kell mindig lennie: / Az egyik alul s a másik felül? / Ölni, vagy halni: ez a nagy parancs: / És szép egymás-mellettiség soha?”

Akinek Végvári álnév alatt megismert versein át egy egész nemzet érezte kimondva fájdalmát és Trianon elleni tiltakozását, most „törten nézi” a lengő zászlókat, s úgy érzi: ő csak egy „tépett, titkolt / Lobogni nem tudó / Magyar zászlódarab”. S huszonkét év kisebbségi élettapasztalatát summázva mondja ki: „Magyarok voltak Magyarország nélkül, / Magyarok vannak Magyarország nélkül, / Magyarok lesznek Magyarország nélkül. / Mert az országnál mélyebb a magyarság, / Mert test az ország és lélek a nép – / Keret az ország, s az ország-keretben / A magyarság a fejedelmi Kép… / (…) Vannak bolondjai a szerelemnek, / S őrültjei a honfi-láznak is – / De néha nagyon is hamar kisül, / Hogy mindez múló, balga és hamis. / Vannak korszakos szörnyű tévedések / És vad politikai divatok – / De néha egy-egy költő mondja el / Joggal: az állam mostan én vagyok.” (Mi a magyar?)

A körülötte „lángbaborult mindenségért” imádkozik, s elutasítja azt az új világot, amelyet Az ember tragédiája falanszterjelenetét idéző, apokaliptikus látomással „egy megkergült és óriási Spártá”-hoz hasonlít: „Kimért, rideg, zordon és szigorú, / Egy óriási »fekete leves«, / A spártaiak fekete leve: / E lében fog az öreg föld forogni. / És minden, mi az életet / Eltűrhetővé és életté tette / És minden, ami nem lesz spártai, / Minden, aminek színe, illata / S árnyéka van még, régi, emberi, / Szeretet, szépség, részvét, irgalom, / Misztika, metafizika és Isten – / Életképtelen csecsemőkkel, / Meddő nőkkel, elszáradt öregekkel, / Széklábfaragó Michelangelókkal, / Minden, ami e szörnyű világ ellen / Rajongva s vérzőn még az égre zendül: / Odakerül a szikla tetejére, / S letaszítják a szikla tetejéről.” (Látlak…)

A magát a halál közelében érző költő túlérzékenysége ez – mondhatták akkoriban egyesek. Pedig ez a költői magatartás ott volt már a harmincas évek derekától, csak épp nem figyeltek fel rá. Olyan versekben, mint a Magunkba le, a Kettétört mondat, a Minden nagy és kicsi Napóleonnak, az Ábel pedig nincs, amelyeknek egy része – a Korszerűtlen versekkel együtt – a Reményik halála után kiadott, Egészen című kötetben (1942) került a szélesebb nyilvánosság elé; más része csak évtizedekkel később, az újrafeltámadás idején megjelent Hátrahagyott versekben (2002). Egyetlenegy idézetet hadd iktassak ide, a Vissza ne élj! című, 1938. október 23-áról keltezett versből, amely mintha a nemzeti ünnepeinket megszentségtelenítő mai „hazafiaknak” szólna: „Ha ajkadon majd újra zeng a Himnusz, / S a Zászlót ismét Te veszed kezedbe: / Zászlóval és Himnusszal halkan élj, / S vissza ne élj vele! / A Himnuszt mély, szemérmes áhitattal / Zsolozsmázd – szinte hangfogóval csak, / S a zászlót úgy illesd nyilvánosan, / Mintha volna árva kis szalag, / Színháromság, titokban bujdosó – / Fiók rejtekén rejtőzködő / Pókhálós kincs – a győztes lobogó.”

Halálának hatvanhatodik évfordulóján a „korszerűtlen” költő ezt üzeni az emléke előtt tisztelgő mai magyaroknak.

Elhangzott múlt év október 24-én a Kolozsvárott rendezett emlékünnepségen.

Dávid Gyula

::Nyomtatható változat::