Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A kertben elsőként Ady Endre „üdvözöl”, a műterembe lépve egy volt ENSZ-nagykövet portréja fogad. A szobrász Benedek György műhelyében jól megfér még egy hatalmas korpusz is, csakúgy, mint a Luther Mártont és szüleit ábrázoló rajzok, egy készülő szoborsorozat részei. A művésszel egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy katolikus alkotóként miért éppen egy reformátornak állít emléket.

– Legelőször egy gimnáziumi történelemórán figyeltem fel Luther Mártonra. Gyerekfejjel csodálatos, merész tettként tartottam számon azt a pillanatot, amikor kiszögezte téziseit a wittenbergi vártemplom falára. Mindig úgy éreztem, mintha személyesen is ismertem volna ezt a bátor német szerzetest. Emberi nagysága annyira megragadott, hogy később sem „vettem búcsút” tőle. Szívesen lapozgattam például az Asztali beszélgetéseket, mert ez a könyv őszintén és egyszerűen szól a világ legnagyobb dolgairól.

– Az evangélikus felekezet „atyja” előtt pedig most már nemcsak beszélgetések során, szavakkal tiszteleg, hanem kőbe vésett, maradandó emléket is állít neki. Ebben vélhetően a helyi, Budafoki Evangélikus Egyházközség felkérése is ösztönözte…

– Bár nagyon jó a kapcsolatom Solymár Gábor lelkésszel, nem az itteni evangélikus gyülekezet kért meg arra, hogy vállaljam el ezt a feladatot. Természetesen kapok felkéréseket is, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a legtöbbször a magam kedvére választott témán dolgozhatom. Luther, valamint édesapja és édesanyja megformálása is „magántermészetű kihívást” jelent. Már készítettem néhány gipszportrét Lutherről, az egyiket a fasori gimnáziumnak ajándékoztam, de volt olyan is, ami nem sikerült, így hát kidobtam. Most egy háromméteres Luther-szobron dolgozom. Hála Istennek, senki és semmi nem sürget, ráadásul szeretem is, ha valami nem halad.

– Ezt hogy érti?

– Tudom, hogy ez ellentmondásosan hangzik, mégis igaz. Minél lassabban készítek el például egy rajzot, annál jobban odafigyelek a részletekre, annál pontosabban sikerül ábrázolnom azt, amit akarok. Így tehát, bár lassú vagyok, mégis gyorsabban haladok.

– Laikus szemmel az első Luther-portré-próbálkozása is jónak tűnik, de persze egy művész biztos mindig talál valami javítani-, tökéletesítenivalót az alkotásain.

– Ha olyan feladaton dolgozom, amihez nagy kedvem van – márpedig Luther megformálása ilyen feladat –, akkor egészen addig készítem és csiszolgatom, amíg az én megítélésem szerint is jó nem lesz.

– Honnan merít erőt az alkotáshoz? Mi az, ami a leginkább inspirálja?

– Az unalom.

– Az unalom?

– Igen. Amikor éppen nem foglalkozom semmivel, akkor hirtelen tiszta lesz előttem az az út, amelyet meg kell tennem. Magányra van szükségem ahhoz, hogy meg tudjon születni bennem valami. Magányra és persze kedvre. Mert ahogy Goethe mondta: „Ha a kedvem oda, minden oda.” A kedvet meg kell teremteni, és a kedvért is a művész a felelős.

– Nagyon leegyszerűsítve tehát egyszerűen magányra, pontosabban „a megszólaló csöndre” és alkotókedvre van szükség az igazi művészethez.

– A művészet szabályai olyan egyszerűek, hogy szinte nem is lehet komolyan venni őket. Igazi művészet mindaz, ami sallangmentes, őszinte és egyszerű. Művészet az, ami valódi mélységet takar.

– A mélység alatt a különféle élményeket érti?

– Igen, az élményeknek döntő szerepük van, legyenek akár negatívak, akár pozitívak. A nyitottság, az élmények átélésének és megragadásának képessége nagyon fontos. Mindez nem tanulható, életre szóló ajándékot jelent. Goethe erről ezt írta: „Az emberek, ha élmény éri őket – akár szomorú, akár csodálatos –, elnémulnak. Nekem megadatott, hogy el tudjam mondani azt, amit ilyenkor érzek.”

– Élményekben pedig Önnek, úgy tudom, bőven volt része. Elnémulni sem némult el, hanem – a maga, azaz a szobrászat eszközeivel – még ma is folyvást beszél az emberekhez.

– Valóban mozgalmas gyermekkorom volt. Erdélyi, Székelyudvarhelyről Magyarországra települt kőfaragó édesapám a második világháborúban veszett oda. Édesanyám pásztói lány volt, cselédnek jött fel a fővárosba. Mivel gyerekkel nem juthatott álláshoz, én menhelyről menhelyre, egyik nevelőszülőtől a másikig vándoroltam. Sok szomorú, sőt, így utólag, felnőtt fejjel visszagondolva rettenetes dolgot láttam, de akkor, gyermekszemmel, a háború borzalmai, a szegénység és a nélkülözés ellenére is nagyon szépnek találtam az életet, és még ma is nagyon szépnek látom. Egykor és ma egy célom volt és van: az élet szépségét megmutatni.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::