Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Milyen szép megfogalmazás: az idő sebei. Amit rajtunk ejt fényévek nyilaival, hogy ezen a hasadékon át naponta becsempésszen egy darabkát az örökkévalóságból.

„Imádkozni annyi, mint meghalni” – írta Simone Weil. Hogy utána – megfürödve az örökkévalóságban – megtisztulva szülessünk újjá a szeretet gyermekeiként.

A Békesség Háza. A gondviselés otthona Kőszegen. Sok előkészítés után megnyitotta kapuit az evangélikus egyház segítségével. Riadt arcú öregeket látok, akik a reggelfényben tündöklő kertben sétálnak, várakoznak az ablak mellett. Pedig nem jön hozzájuk senki. Akiknek van gyermekük, azok is magányban hallgatnak. Elfeledték őket, zavarják a rohanó világot. De itt, Isten gyógyító csendjében jól érzik magukat, még nevetni is tudnak a nem szűnő szeretetben.

Isten és a hit. Időnként meg kell vizsgálnunk, hogyan is viszonyulunk a Teremtőhöz. Méltó-e a viselkedésünk? Imádságunk? Meggyőződésem, Isten nem szereti az álszent hangoskodókat, a templomból elkésőket, akik kopogó cipőben vonulnak végig az első sorokig. Elnézem a másokra figyelő arcokat, amint értéktelen filléreket préselnek a perselybe, szemben az idős nénikkel, akik „csak” könnyeiket tudják odaadni, szívnémaságukat. Az igaz hit az ő szomorúságuk, magányosságuk, virrasztó szegénységük a csillagtalan éjszakában.

Hamvas Béla könyve. Tisztább, egyszerűbb szavakkal nem is lehet a Teremtőről beszélni. „Életemben egyetlen lényeges, döntő, egész sorsomat megrázó élmény volt, amikor azt mondtam: »Uram, nem tudok keresztény lenni, mert nem tudom gyűlölni a világot.« Erre a következő választ kaptam: »Nem a világot kell gyűlölni, hanem Istent szeretni, s aki szereti, az nem gyűlölhet semmit.«”

Naplók. Jegyzetek. Márai idézi 1950 körül Greent és Gide-et, ahogy az oldalakat számolják. Az angol író hetvenöt centinél tart, a híres francia kötetei mintha nyolc méterhez közelítenének! Én 1986 óta – anyám halálának a napjától – vetem papírra a gyors gondolatokat. A napló szent és átkozott műfaj; mindent felfal éhsége. Afféle íróbetegség, s nem lehet kigyógyulni belőle.

Olaszországi úti beszámoló. Zs. G. barátom most jött haza Nápolyból, s lelkesen mondja, mit látott, és mi minden történt az egy hónap alatt. A több száz éves házak, az ezeréves kövek mind beszélnek, az emberek kedvesek, és tele vannak reménnyel. És a fény bearanyozza az állapotos nőket. Sokan jönnek, mosolyogva gurítják áldott terhüket, boldogan mutatják, hogy rugdal a kis bambino. Milyen jó is lenne újból fiatalnak lenni, örök szerelmesnek, harminc-negyven gyermek apjának, hogy szaporodjon ez az öreg nemzet!

Koldusok. A téren, a templom előtt, lent a metróban. Jönnek-mennek, akikben még van erő, ténferegnek délelőtt a piac környékén, rossz sapkában, színes rongyokban és újabban nagy éhes kutyákkal együtt. Kéregetnek italra, cigarettára, de nem úgy, mint régen. Türelmetlenül és hangosan. Ez a fenyegetés nem a szegények hangja, nem, ez a vádoló hang a züllött koré, az új évszázadé.

Másképpen élni. Egyszerűen és tisztán, ahogy a szegények beszélnek és hisznek. A szomszédomban az asztalos, ahogy javítja a régi, beteg bútorokat, és időnként újat fabrikál, egy gyönyörű gondolkodószéket. Vagy ahogy a kertész a tavaszi földet csinosítja. Összekuszált és bonyolult lett az életünk. Isten nélkül küszködünk legtöbben. Jézus hívó szavát nem halljuk, pedig milyen jó lenne feltöltekezni üzenetével. Róla beszélni és őt idézni. Vele a csekélyke magamét mondani, ami észrevétlenül megsokszorozódik és fölragyog. Jézus Krisztus azt mondta: „Ha csak a magamét hirdetném, hallgatnék róla, de az Atyámét kell mondanom, és ez meg is fog engem dicsőíteni.”

Szegénység. A föld szegényei. A sovány, napszítta arcúak. Akikhez eljött Jézus, és örökké ott is marad, mert mindig lesznek megváltásra váró nyomorgó milliók. Az Ószövetség is említi a „lélek szegényét”, akinek üres templom a lelke, tehát tud várakozni Istenre, és az megvigasztalja elhagyatottságában. Menedék és szabadító a kedves vendég. Elmondhatatlanul szép és fájó történet: jön egy elesettekhez hasonló szegény, és hirdeti a boldogságot. Ettől számítva föl-fölragyog. Kitágul és elmélyül, és szeretetként tündököl a későbbiekben. A megalázottak és megszomorítottak végtelen menedéke lesz a menny, körbeülik az Atyát, boldogok, és hallgatnak hosszan.

Végidő. Ebben élünk most. A lemondásban. De aki forgatja az evangéliumokat, az tudja, hogy a pusztulásban is megmaradhatunk és növekedhetünk. Mint a búza. Jézussal, mert hit nélkül nem lehet élni. Az eltelt kétezer év bizonyság arra, hogy ő falat kenyérként is táplálni tudta a lelket, korty friss vízként itatni a mindig szomjazó szellemet. Hogy ez elveszett? A fiatalok sokszor ösvényt se találnak? Nincs más, mint a teljes visszafordulás és az újrakezdés. A megszámlálhatatlan kérdésre a dadogva megfogalmazott válasz. A veszteségek számbavétele és a keresés, mert együtt a hószakadást is kibírjuk, erőnket megsokszorozzuk.

Apácák. Mindkettő idős, és most egy vak fiatalembert vezetnek a metróban. Régóta ott állt a világtalan, de mindenki kitért előle, mintha fertőző beteg lenne. Talán szólt is, segítséget akart kérni, de az állandó zajban senki nem hallotta meg. A fekete kendős, fehér ruhás apácák, ők igen. Belekaroltak, beszéltek hozzá, még meg is nevettették. „Nem nagy kerülő az az egy óra!” – hallom kedves, szívmeleg biztatásukat, azután csapódik az ajtó, és elrobog velük a szerelvény.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::