A vasárnap igéje

REFORMÁCIÓ ÜNNEPE – Mt 5,1–10

Hozzászólás a cikkhez

Kár lenne tagadni, boldogtalan világban boldogtalan emberekként élünk. Ezernyi baj, szenvedés, nélkülözés, kilátástalanság terheli életünket. Egyszerûen nem érezzük jól magunkat a bõrünkben. Hiába vannak olyan eszközeink, amelyek a korábbiakhoz képest elképzelhetetlenül megkönnyítik mindennapjainkat, hiába a korábban elképzelhetetlen életkörülményeink (legalábbis itt, az északi féltekén), mintha a lehetõségekkel egyenes arányban növekedett volna meg elégedetlenségünk mértéke is.

Állandóan panaszkodunk, állandóan bajainkat, betegségeinket, hiányainkat soroljuk, ami persze egyáltalán nem meglepõ, hiszen mindaz, amit a világ nyújtani tud, létünk igazán fontos kérdéseit nem válaszolhatja meg. Tudjuk nagyon jól: a létünkért való végsõ reszketést nem enyhíti, hogy jobb gyógyszereink, gyorsabb autóink vannak.

Világunk boldogtalanságán nem is nagyon van mit csodálkoznunk; sokkal fájdalmasabb azonban, ha az egyházra, a benne élõkre, a Krisztus-követõk közösségére nézve tapasztaljuk ugyanezt. És mi tagadás, az egyház, a gyülekezetek, a keresztények közösségét nézve sem azt látjuk, hogy boldogságban élnénk.

Sorra is vehetnénk, hogy milyen jelei vannak ezen keresztényi boldogtalanságunknak. A zsugorodás, az elöregedés megtapasztalt jelei, hagyományaink, értékeink partvonalon túlra kerülése abban a társadalomban, ahol élünk. Vagy csak egyszerûen egy-egy beázó templomtetõ, hulló vakolatú parókia, döcögve mûködõ adminisztrációnk… De hát ezek sem lényeges összetevõi az igazán mély boldogtalanságnak. Mi hát a bajunk, amiért a boldogmondások egymást követõ lépéseiben szinte csak elbukásunk tényét tudjuk megállapítani?

De ne is keressük máshol a bajunkat. Csak állítsuk fel a tételmondatokat!

Nem vagyunk lelki szegények. Sok mindenünk van, ami meghatározza identitásunkat. Sok mindenünk van, ami meghatározza vallásosságunkat, kegyességünket. Sõt: talán már nincs is másunk, mint vallásosságunk, kegyességünk. Hagyományaink, látásunk, istenképünk, Krisztus-képünk, egyházképünk, emberképünk. És persze a kérdés: létünk végsõ reszketésében ugyan mit jelent még nekünk az egyetlen Krisztus, az egyetlen Golgota, az egyetlen üres sír?

Nem sírunk. Mi van ott bent, a belsõ szobában? Tudunk-e még létünkért, emberségünkért sírni? Érezzük-e még annak terhét, fájdalmát, mélységét, hogy mit jelent embernek lenni? Embernek lenni Istennel szemben. A belsõ szobánkban idõnként síró emberként nem élnénk meg egészen másként mindennapjainkat? Nem lennének egészen mások tetteink, szavaink, a másik emberrel való viszonyunk, és nem lenne egészen más az, ahogyan általában az emberre, a velünk szembejövõre tekintünk?

Nem vagyunk szelídek. A hatalmas emberi tusakodásban ugyan hol állunk? Nem ugyanazokat a módszereket alkalmazzuk emberi kapcsolatainkban, konfliktusainkban, amelyeket a „bûnös világon” számon kérünk? Vagy ha már másunk nincs, akkor nem a félreértett szelídség leplébe öltöztetett mártíromkodással akarunk legalább „erkölcsi gyõzelmet” aratni a másik felett?

Nem éhezzük az igazságot. Csak a saját igazságunkat. Egyáltalán érezzük-e még, hol van a határ az igazság és a között, amit saját magunk gondolunk az igazságról?

Nem vagyunk irgalmasak. Ne is arra tekintsünk, hogy hány szükséget szenvedõ mellett megyünk el tudomást sem véve szenvedésükrõl. Fáj-e még egyáltalán, ha akár csak egyszer is irgalmatlanul, könyörtelenül ítéltük meg a másik embert; ha köszörültük a nyelvünket a másik elbukásán, tévedésén, bûnén?

Nem tiszta a szívünk. Mi lakik igazán bennünk? Mi az az egyetlen, ami mellé nem férkõzhet semmi? Hol van bennünk a harag, a rosszindulat, a sértettség, a közöny tettekben, szavakban megnyilvánuló érzése? Talán épp a szívünk mélyén?

Nem teremtünk békét. Teszünk-e bármit is azért, hogy a körülöttünk lévõ konfliktusok ne mérgezzék a mindennapjainkat? Nem állunk-e mi is szekértáborokba, és nem asszisztálunk-e kegyes frázisainkkal ahhoz, hogy az ellentétek elmélyüljenek? Képesek vagyunk a békességért áldozatot hozni? Vagy csak akkor képzelhetõ el a békesség, ha a másik megszûnik különbözni tõlünk, és mindenben egyetért velünk?

Nem üldöznek az igazságért. Pedig de sokszor látjuk ebben a szenvedõ szerepben magunkat! Saját tévedésünk, hibáink, bûneink miatt hányszor okolunk másokat, kedvezõtlen körülményeket, lehetetlen helyzeteket? És ha „üldöznek”, kiközösítenek is minket, az nem azért van, mert könyörtelenek, irgalmatlanok, békétlenek, szeretetlenek vagyunk?

Szinte csak kérdéseink vannak. De csak a kérdésekbõl születhetnek válaszok. Ahogy egykor egy szerzetes kérdéseibõl is válaszok születtek. Tételek. Megharcolt tételmondatok.

Az igaz boldogságot nem magunk fogjuk megteremteni magunkban és körülöttünk, de megválaszolatlan kérdéseinkkel, az õszinte szembenézés mellõzésével bizonyosan távolabb kerülünk tõle.

Talán többet nem is kellene tennünk, mint hogy elkezdünk válaszolni erre a nagyon egyszerû kérdésre: „Miért nem vagytok boldogok?” És ne mondjuk álszenten, hogy nekünk, keresztényeknek nem a saját magunk boldogságát kell keresnünk. Isten akaratát vennénk semmibe ezzel. Mert õ igenis a boldogságunkat, az igaz boldogságunkat keresi, és érte tett meg mindent, még a lehetetlent is.

Olyan jó lenne belesimulni ebbe az isteni akaratba és felvállalni ezt a nagyon egyszerû óhajt: olyan jó lenne boldognak lenni – boldognak lenni Krisztus egyházában.

Kendeh K. Péter

::Nyomtatható változat::