A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 24. VASÁRNAP – Kol 1,9–14

Hozzászólás a cikkhez

Idefújta a szél ajtónk elé az avart. Úgy kavarognak most az águk vesztett levelek, mint a sokaság a bevásárlócsarnokban. Kergetõznek, lökdösõdnek, mint a tízperces szünetben a diákok a folyosón. Roppanva jajdulnak, mint gyertyagyújtók a szürkülõ temetõkertben. Szépen írja Zelk Zoltán: „Szélfútta levél a világ”. És gondolkodásra, eszmélõdésre késztet: „De hol az ág, de ki az ág?”

Életrajz a címe Kaján Tibor karikatúrájának. Faragott emberfejek, mint teleszkópos antenna, nõnek ki egymásból. Fiatalabból az idõsebb. Ugyanaz az arc, egyre több ránccal, egyre inkább kérgesedve. A legfelsõ fejbõl görcsösen, kapaszkodót keresve nyúl ki egy kéz.

Ez a rendje a világnak: kapaszkodót keres, de már nem talál? Vagy a kapaszkodó éppen ez a rend? „Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek” – írja a Prédikátor. Tudnunk kell mindent idejében elengedni? Ahogy a levél elengedi az ágat.

Nem csak az idõjárás fordult. Az egyházi év is túl van az utolsó kanyaron. „Célegyenest igyekezzünk elhívatásunk jutalmára” – írja Agendánk. Ittlétünket formáljuk úgy, hogy elérhessük majd azt az országot!

Magassy Sándor másként fogalmazott hatalmas igehirdetés-gyûjteményében: „Isten igéje célhoz juttat.” Van ebben valami kijózanító, vigasztaló, bátorító. Hiszen az igyekezet megvan bennünk, hogy valahová jussunk. Csak az erõ, a belátás, a bölcsesség hiányzik. Magának szab célt az ember… De hiszen errõl írt Zelk Zoltán is, ettõl lesz szélfútta levél, gazdátlan!

Isten igéje azonban célhoz juttat. A levél képét használva ismét: nem a levél kapaszkodik az ágba, hanem az ág tartja a levelet. Ezt hiszi biztosan Jairus, ebben bízik a vérfolyásos asszony (Mt 9,18–26), amikor Jézushoz megy.

Ajtónk elõtt még mindig kavarog az avar. Az ág elengedte a leveleket. Fájó szívvel emlékezem Tamásra. Tizennyolc évesen a tízemeletes ház tetejérõl zuhant le. Éppen akkor tanítottam a konfirmandusoknak Eutikhosz történetét (ApCsel 20). Tamás békében pihen az evangélikus temetõben. Az ág elengedte a levelet?

Nem. Az Ág tart. Liturgikus könyvünkkel együtt valljuk: halálunkban is az élõ Krisztushoz tartozunk. Bizony, nem értem, olykor egyáltalán nem érzem, hogy az Ág tart. S örülök, ha Pál apostol vagy valaki a mai szentek – az anyaszentegyház mai tagjai – közül könyörög érettem, hogy tökéletesen megismerjem Jézus akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén. Bátorít, ha tudom, hogy valaki könyörög értem, hogy leginkább azokban a helyzetekben, amikor kevés az értelem, és nem adatik meg az érzés ajándéka, azokban a helyzetekben higgyem, hogy az Atya megszabadított a sötétség hatalmából, és átvitt minket szeretett Fia országába.

Én is imádkozom a gyülekezetért és ezért a „szélfútta levél” világért, hogy észrevegye, felfogja: nem kell görcsösen kapaszkodókat keresni, mert van, aki tart, aki megtart minket. Jézus Krisztus, akiben van megváltásunk és bûneink bocsánata.

A szél elállt, az avar szépen végigterült a téren, mint valami szõnyeg. A levél elengedte – nem az ágat, hanem önmagát. Ahogy Luther énekelte: „Már megyek békén, örömmel” (EÉ 500), és tovább: „Õt nézem már boldog szemmel. / Benne látom / Üdvösségem, életem / Ínségben és halálban.” Az ige – a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló evangélium – célhoz juttat.

S bár még nem vagyunk a célnál, Jézus ismerete máris termi gyümölcseit a gyülekezetben. Fiatalok kompromisszum nélkül odaszánták hétvégéjüket, hogy jó ügyeket szolgáljanak. Szülõk mozdultak meg, hogy egy család költözését könynyebbé tegyék. Presbiterek jutottak egy akaratra, közös megoldásra nehéz gyülekezeti ügyekben. Mások évek óta teherként hordozott bûnöket, félelmeket tudtak kimondani. És szól az Isten-dicséret, hogy jeles évfordulókhoz érhetünk ezen a földi pályán.

Az avar szépen végigterült a téren, mint valami szõnyeg, s õszi álmában, igaz álmában a tavaszi rügyfakadást látta.

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Áldunk téged, hogy Jézus Krisztusban bennünket, szélfútta leveleket megragadtál, és meg is tartasz minket életben és halálban. Ámen.

Bencze András

::Nyomtatható változat::