Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A reformáció ünnepi hónapjában újra és újra megkíséreljük összefoglalni, mi a lutheri reformáció legfontosabb üzenete ma a Krisztus nevét viselõ keresztyénekkeresztények számára. Három ilyen legfontosabb föladatról az elmúlt esztendõben magam is írtam lapunk hasábjain.

A reformáció legfõbb üzenete: a Szentírás teljes igéje az egyedüli irányadó hitünk és életünk kérdéseiben – egyedül a Krisztus Urunk engesztelõ keresztfaáldozatába és bûnbocsánatába fogódzó hit az életadó, életújító hit, megigazulásunk alapja a végsõ ítéletben. Ebbõl a Krisztus-hitbõl pedig a szüntelenül tevékeny, segítõ szeretet következik minden embertársunk iránt, minden emberi közösségben!

Indokolt, hogy mindezt kiegészítsük a reformáció negyedik, el nem hagyható, fontos üzenetével. Ez pedig legjobban Krisztus Urunknak a kereszthalála elõtt mondott fõpapi imádságából olvasható ki. Jézus azért imádkozott, hogy az övéi a hitben „mindnyájan egyek legyenek (…), ahogy mi egyek vagyunk: én õbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted õket, ahogyan engem szerettél” (Jn 17,21–23).

Lássuk elõször is, mit mond maga a reformátor errõl a csodálatos egységrõl, majd pedig azt, hogy mi következik ebbõl az egységbõl a Krisztus nevét viselõ keresztyének-keresztények (latin egyházi nyelven Christiani) számára a második keresztény évezred kezdetén!

Reformátorunk a Krisztusban hívõk egységérõl

„Az egyházat születése óta Krisztus testének nevezték. Ez a test élõ egészet alkot, amelynek Krisztus a feje, és amelynek tagjaivá a keresztség által válhatunk. Bár különbözõek vagyunk, közös a hitünk, amely minket egymáshoz és Krisztushoz köt. Az egyház megjeleníthetõ az édesanya képével is, aki hordoz bennünket, és gondunkat viseli.” (Luther: Kis káté, 1529)

„Ha valaki Indiából, Arábiából vagy bárhonnan jönne is, és ezt mondaná: »Én Krisztusban hiszek!« – azt felelném neki: én is így hiszek, és így jutok üdvösségre! Mert az egyház neve nem római, de nem is nürnbergi vagy wittenbergi egyház, hanem keresztény-keresztyén, latin egyházi nyelven Christianus, tehát »krisztusi« egyház: mert az egyházhoz tartoznak mindazok, akik Krisztusban hisznek.” (Luther igehirdetéseibõl, 1540)

A reformáció mai ökumenikus üzenete

A keleti, Konstantinápoly–Bizánc központú ortodox egyház különválása (1054) után a reformációt már Luther fellépése kezdetén megvádolták azzal, hogy a keleti egyházszakadás után a nyugati kereszténység egységét is megbontotta. Ez a lutheri reformáció elleni súlyos vád a legélesebb módon a tridenti zsinaton (1545–1563) jutott kifejezésre, ahol a reformáció követõit kizárták a nyugati egyházközösségbõl.

Az ezt követõ két évszázad során – elsõsorban az ateista francia forradalmat követõen (1789 után) – azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a reformáció által hirdetett visszatérés a Szentírás teljes igei alapjához és a Krisztus Urunk golgotai keresztfaáldozatában adott teljes bûnbocsánat hitéhez nem az anyaszentegyház további szétszakadását és megoszlását jelenti, hanem ennek éppen az ellenkezõjét. Éppenséggel az egymáshoz közeledés lehetõségét hozta magával, Krisztus Urunk fõpapi imádságának könyörgése szerint: „…hogy mindnyájan egyek legyenek…”

Krisztus követõi egyre inkább felismerték, hogy a Krisztus-hívõk nem egymás ellen harcolva, hanem közös hitükben összefogva és a cselekvõ, segítõ krisztusi szeretetben csak együtt vehetik föl a küzdelmet az újkori szekularizmus, az ateizmus és materializmus világméretû térhódítása ellen. Mert mi más adhatott volna jobb alapot és nagyobb segítséget a világegyháznak az újkorban, mint a Szentírás közös igei alapja és forrása, közös Krisztus-hitünknek és az abból fakadó cselekvõ, sokoldalú krisztusi szeretetnek a reformációban történt felismerése és közös elfogadása?

Ez a felismerés vezetett el a 20. század kezdetén odáig, hogy az addig egymással szemben álló nyugati és keleti (ortodox) egyházak legelõször a külmissziói munkában (Edinburgh, 1910), majd az elsõ és a második világháború vérfürdõi és az egyházüldözõ hitleri fasizmus és sztálini kommunizmus szenvedései között felismerték: félretéve minden ellentétüket, a Krisztusban való egység útját kell megtalálniuk.

Így jött létre már a múlt évszázad elsõ felében három különbözõ ágból – a Missziói Világtanács, a Hit és Egyházszervezet és a Gyakorlati Kereszténység egyesülésébõl – az Egyházak Világtanácsa (Amszterdam, 1948), hol lazább, hol szorosabb kapcsolatban a már elõzõleg megalakult, illetõleg alakuló külön egyházi világszervezetekkel. Egyszóval a világméretû, egyre aktívabb ökumenikus világmozgalom.

Imádkozásban és szolgálatban

Aki járt már a genfi Ökumenikus Központ grandiózus épületében, az jól ismeri a hatalmas elõcsarnok hátterében álló bronzszobrot, Nathan Söderblom svéd evangélikus érsek mellszobrát, ezzel a latin fölirattal: „Communio in orando et serviendo oecumenica” („Közösség az imádkozásban és a szolgálatban”).

Ma már odáig jutottunk Krisztusban való egységünk ökumenikus, közös keresésében, hogy a Vatikán, illetõleg a pápák is aktívan részt vesznek ebben az ökumenikus együtt munkálkodásban – együtt az Egyházak Világtanácsával, az egyházi világszervezetekkel és a keleti ortodox patriarchátusokkal.

Ez az ökumenikus egymásra találás nyilvánvalóan nem lesz könnyû és gyors folyamat. Csak egyben reménykedhetünk: abban, hogy láthatatlan, igazi irányítója nem más, mint maga a Szentlélek Isten (Jn 14,26).

Krisztus Urunk ígéretében és Szentlelke újjáteremtõ erejében bízva járjuk ezért bátran az ökumenizmus, az egység és a felebaráti szeretet útját, hálás szívvel megõrizve ebben is a reformáció örökségét.

D. dr. Nagy Gyula

::Nyomtatható változat::