Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

1937-ben történt Cegléden, ahol Benczúr László segédlelkészként szolgált. Sokat vívódott, hogy a helyén van-e. Megküzdött az igehirdetésekért. Egy alkalommal a belsõ feszültség miatt nem tudta végigmondani a prédikációt. Elnézést kért a gyülekezettõl, és lejött a szószékrõl.

Azt a prédikációját soha nem fejezte be, de azt követõen még hetvenegy éven keresztül prédikált. Szavakkal és egész életével hirdette az igét. Lelkészként és családfõként, teológusként és püspöki titkárként, alkalmas és alkalmatlan idõben.

Igényes ember volt. Ezt a lelki finomságot nemcsak génjeiben hordozta, hanem egyebek mellett kolozsvári cserediáksága idején sajátította el. Ott Járosi Andor lelkipásztor, teológiai tanár volt atyai jó barátja. Õt és diáktársát, Koren Emilt nemcsak a teológiai tudományokkal ismertette meg Járosi, hanem az erdélyi kulturális élet számos kiválóságával is. Reményik Sándor egy alkalommal ezt mondta kedves lelkipásztorának, Járosinak: „Úgy jársz-kelsz itt ezzel a két magyarországi teológussal, mint Krisztus Urunk két tanítványával, Péterrel és Jánossal.” Majd hozzátette: Benczúr Lászlót tartja Jánosnak, mert õ a szelídebb…

Lelkészi szolgálatában meghatározó jelentõségû volt a kelenföldi gyülekezet, ahol vallástanárként szolgált. Az ökumené iránti elkötelezettségében bossey- i, a teológia iránti szeretetében bázeli tanulmányútján erõsödött meg. Utóbbi területen életre szólóan meghatározta õt a 20. század egyik legnagyobb teológusával, Karl Barthtal való találkozás.

Szerette és értette a mûvészetet, ihletett módon bánt a tollal és az ecsettel is. Fiatalon szépen zongorázott: családi áhítataik énekét õ maga kísérte. Érzékenységét mutatja, hogy elsõ felesége, Szántó Márta – kétéves rákbetegséget követõ – halála után egyáltalán nem ült a zongorához. Két fia és két leánya nevelésében aztán nagy segítséget kapott második feleségétõl, dr. Kada Judittól.

Reményik Sándor a szelíd Jánosnak tartotta Benczúr Lászlót, rajta mégis a másik tanítvány, Péter sorsa teljesedett be. Jézus ezt mondta Péternek: „…amikor fiatalabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” (Jn 21,18) Benczúr László – ellentétben Péterrel – már fiatalon is azt kellett, hogy átélje: „…más övez fel téged…” A vele való beszélgetésekbõl és az általa mélységes alázattal és õszinteséggel leírtakból tudjuk, mennyi viaskodással tudta csak elfogadni ezt. Nehéz történelmi korban, amelyben éppen Reményikre is hivatkozva, az „ahogy lehet” jegyében szolgált.

Három püspök – Dezséry László, Ordass Lajos és Káldy Zoltán – mellett volt püspöki titkár. Mindig a szó legnemesebb értelmében titkár tudott maradni, mert mind a szolgálati, mind a lelkipásztori titkot megõrizte. Dezséry Lászlót akkor sem tagadta meg, amikor sokan megfordították köpönyegüket. Éppen ez volt a jellemzõ rá: mindenkiben a jót, a vállalhatót és a szerethetõt kereste. Voltak közben tévedései? Voltak. De jóhiszemûségét és emberi tisztességét soha senki nem vonhatta és nem is vonta kétségbe.

A „más övez fel téged” jegyében aztán meg kellett válnia a püspöki titkárságtól, és Angyalföldön szolgált lelkészként. Szociológiai tanulmányoknak beillõ naplókat vezetett a hívei körében végzett szolgálatairól. Közben, ha kellett, létrán állva, a templom ablakkeretét mázolva is szolgált. Majd pedig elõadást tartott Áprilyról és Jungról, Kós Károlyról és leginkább Jézusról… Nyugdíjasként is szívesen szolgált, akár gyülekezetekben, akár idõs lelkésztársai körében.

Mindeközben Benczúr László mondta, egyre csak mondta a Cegléden 1937- ben abbahagyott igehirdetését!

Tudatosan készült az öregségre. Könyveit szétosztogatta, életpályájának öszszegzését „…et nos mutamur…” címen megírta. Rendszeresen ápolta a barátságot idõs lelkésztársaival. Hafenscher Károllyal – Áprily versére utalva – „keddi kalácsnak” nevezték szokásos keddi beszélgetéseiket, amelynek keretében egyházunk nagy generációjának e két tagja eszmét cserélt bibliai és közéleti, mûvészeti és személyes kérdésekrõl. (Lassan már csak Hafenscher Károly marad hírmondónak ebbõl a nemzedékbõl. Ezért is volt megindító, ahogy õ elhunyt barátjára emlékezett a népes gyászoló gyülekezet körében.)

Benczúr László élete utolsó pillanatáig friss maradt szellemileg. Betegsége idején, ágyhoz kötötten is filozófusokat idézett, majd álmatlan éjszakákon – jobb híján – a „Falu végén kurta kocsmát” próbálta németre fordítani…

Élete utolsó hét évében gyakorlatilag már nem látott. Õ, aki világéletében tudós ember volt, sem írni, sem olvasni nem volt már képes, így magnóra mondta gondolatait. Egyebek mellett hosszan elmélkedett Jézus szaván: „…boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,29) Így vallott: „Milyen nagy ajándék az a váratlan felismerés, hogy vakságom és bénaságom támasza, fehér botom egyszerre csak varázsbottá változik! Amikor átmegyek a zebrán, és feltartva lengetem, mint egy zászlót, megállnak az autók. Amikor vásárolni megyek, csak odaadom a leírt listát, összeszednek mindent, becsomagolják a táskámba, odaadom a pénztárcámat, kiveszik belõle a pénzt, visszaadnak. Fehér botomat látva nagyon sok emberrõl kiderül, hogy õ potenciális irgalmas samaritánus.”

Íme, így folytatódott az az igehirdetés, amelyet a ceglédi segédlelkész 1937- ben abba kellett, hogy hagyjon. Egész életével arra tanított, hogy nemcsak szószéken lehet prédikálni. Nagyvizit során a János-kórházban a professzor és az orvosok elképedésére szót kért, és a láthatatlan és mégis jelen lévõ Krisztusról tett tanúbizonyságot. Ezek után nem csoda, hogy orvosával is elmélyülten imádkozott.

Utolsó szolgálata pedig az volt, hogy a nyugdíjaslelkész-otthon lakóit és egyházi szolgálatát továbbvivõ fiát úrvacsorai istentiszteletre halálos ágyához hívta. Megrendülten, de Urunkra tekintõ reménnyel álltunk mellette.

Életével és halálával is prédikált. Nagyon készült arra, hogy végre befejezze azt a prédikációt, amelyet ceglédi segédlelkészként nem tudott végigmondani. 2008. október 4-e hajnalán aztán elhangzott az ámen. Azonban nem Benczúr László mondta ki, hanem maga az élõ Úr. Így szól ugyanis az ige: „…valahány ígérete van Istennek, azokra õbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsõségére általunk.” (2Kor 1,20)

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::