Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

A véletlen mûve, hogy negyvenegyedik házassági évfordulóján kerestem fel hivatalában Kertész Gézát. Több mint négy évtizedes szolgálatot maga mögött tudva október 19-én köszönt el a józsefvárosi gyülekezettõl, amelynek huszonhárom évig volt lelkésze. Az Üllõi út 24. szám alatt az evangélikus egyháztörténelem igencsak koncentráltan volt-van jelen. E falak között mûködött egykor az evangélikus teológia, és itt, a teológusotthonban laktak a hallgatók. Kertész Géza hallgatóként, majd lelkészként töltött hosszú éveket az Üllõi úton. Akik megfordultak az Országos Irodában, gyakran találkozhattak a józsefvárosi gyülekezet pásztorával. Beszélgetésünk alkalmával meglepetésemre életének egy kevéssé ismert szeletére – sportos múltjára – is fény derült…

– Kezdjük az elején, lelkész úr: hogyan jött a lelkészi pályára való elhívás, a belsõ bizonyosság?

– Az érettségi elõtti nagypénteken döntöttem. Poós Lászlóval, Deák téri ifjúsági bibliaórai jó barátommal beszélgettem, õ azt kérdezte, merre tovább. Három dolog érdekelt: a sport, a teológia-filozófia és a természettudományok. A teológia tanulása iránti vágyam volt a legerõsebb. Hazamentem, és otthon a szüleimmel is közöltem a döntést. Mivel tizennégy éves korom óta rendszeresen jártam istentiszteletre, az elhatározásom nem érte meglepetésként a szüleimet, hiszen olyan lelkészek keze alatt nõttem fel, mint Keken András, idõsebb Hafenscher Károly, Kovácsházi Zelma.

– Melyiküknél konfirmált? E Deák téri „legendás” lelkészek, gondolom, meghatározó emberi, lelkészi mintául szolgáltak…

– Keken Andrásnál és Hafenscher Károlynál. Mindig is szerettem istentiszteletre járni; az ifjúsági órákon megbeszéltük, hogy elõzõ vasárnap mit hallottunk az igehirdetésben. Igazán megtisztelõ volt, hogy a lelkészeink partnernek tekintettek minket. Az érettségi utáni nyáron Hafenscher Károly „elkapott” – Bízik Lacival együtt, akivel gyerekkorom óta szoros barátságban vagyok –, s nemcsak görögül tanított meg olvasni, hanem alapvetõ teológiai kifejezéseket is elsajátíthattunk a segítségével. Mire az akadémián elkezdtük az elsõ évet, már sok teológiai kifejezést tudtunk.

– Melyek voltak lelkészi szolgálatának az állomásai?

– Lelkészként körbejártam az országot. Békéscsabán, Gyulán, Sajókazán szolgáltam, majd Pestre kerültem, Angyalföldre, Benczúr Laci bácsi mellé segédlelkésznek, akivel élete végéig megmaradt a barátságom. Fiával, Benczúr Lászlóval, az Északi Egyházkerület jelenlegi felügyelõjével diákkoromban nagyokat kosaraztam.

– Milyen volt a diákélet a teológusotthonban?

– Kötelezõ volt bent lakni, én is ott éltem egy évig – annak ellenére, hogy gyalog tíz perc alatt otthon voltam. Azért költöztem haza, mert az otthonigazgató kiadta másnak az ágyamat…

Együtt gépeltük a szemináriumi dolgozatokat. Nekem ment a legjobban, ugyanis – megfogadva Hafenscher Károly tanácsát – megtanultam vakon gépelni. A prédikációimat a kezdetektõl gépbe fogalmaztam, ez fegyelmezettségre, összeszedettségre szoktatott. A szószékre már csak vázlatot vittem fel.

A teológusotthonban egyébként például nagyokat pingpongoztunk is. Ittzés püspök úr – aki akkor természetesen még nem volt püspök – remekül játszott, Káposzta Lajosékkal jó kis társaság gyûlt össze az Üllõi úton. A levéltár kis udvarán játszottunk. Vetõ püspök úr néhanap leszólt, hogy kicsit halkabban legyünk…

– A Szabadság téri, Dunában megmártózó, született pesti fiatalember hogyan állta meg a helyét vidéken?

– Tíz év segédlelkészkedés után Gyónon volt az elsõ parókusi helyem, ahol kilenc évet töltöttem. Utána kerültem vissza Budapestre. Máig emlékszem: egy meleg délutánon vágtam át a Belvároson, és valami hihetetlen jó érzés fogott el: „aszfalt van a talpam alatt”. A Belvárost máig nagyon szeretem, itt vagyok itthon. Be kell vallanom: nem lettem vidéki ember annak ellenére, hogy nagyon megszerettem a vidékieket, és sokat tanultam tõlük. Parasztemberek, bányászok annyi bölcsességet és tisztességet hordoztak és adtak át nekem, hogy mindezt egész életemben hálával idézem fel. S hogy engem, a pestit, az idegent szeretettel befogadtak! Ez óriási dolog volt! Meleg szívvel emlékszem rájuk. Prõhle professzor úrnak igaza volt, amikor egyszer tréfásan aszfaltbetyárnak nevezett minket. A pesti ember más: a szemlélete, a mentalitása, a léptéke. Egy év vidéki élet után megnõsültem – feleségem tervezõvállalatnál dolgozott mérnökként –, majd megszületett Lea lányom, aztán Botond fiam és Dóri lányom.

– Az egyház központi adminisztrációjának, az Országos Irodának az árnyékában hogyan él itt a gyülekezet? Jó-e vagy zavaró ez a közös épület kikényszerítette szimbiózis?

– Az iroda közelségébõl sohasem volt gond. A gyülekezet életét és a lelkészi szolgálatom végzését soha nem zavarta a hivatallal járó forgalom. Jó, korrekt viszony volt. Kollégáim mondták: „De jó neked, hogy ilyen közel vagy a tûzhöz!” Erre azt feleltem: „Igen, csípi is a szememet a füst…” De a viccet félretéve mindig szívélyes, korrekt emberi kapcsolatban álltam az itt dolgozókkal. A közegyházi ügyeket soha nem tárgyaltam meg a gyülekezettel. Ez alapszabály volt.

– Ezután bizonyára a nyugdíjas élet örömei következnek…

– Szeretnék kicsit kevesebbet dolgozni. Jó lesz evezni a Dunán, van egy kétszemélyes kajakom.

– Kajak?!

– Ez ifjúkori álmom volt, amit sikerült megvalósítanom. A Dunát mindig nagyon szerettem, hiszen Pesten, a Duna közelében nõttem fel. A Szabadság tér 17.- ben, a mai tévészékházban laktam. Fürödtem a folyóban még ott is, ahol nem illett, a Parlament és a „fehér ház” közötti részen. A salakon fociztunk a fiúkkal, és foci után természetesen megfürödtünk a Dunában. Most talán lesz egy kicsit több idõm sétálni, olvasni, evezni, úszni. Szeretnék újra beülni a templompadba, és szeretném meghallgatni budapesti kollégáim igehirdetéseit. És nagyon várom a jó idõt, hogy mehessek végre a Dunára. Evezni szeretnék. Megkerülni a Csepel-szigetet.

– Akkor hát: aktív, sportos éveket kívánok, lelkész úr!

Kõháti Dóra

::Nyomtatható változat::