Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Szégyen – nyilatkozta a vezetõ ellenzéki politikus –, hogy tizennyolc évvel a rendszerváltás után, négyéves EU-tagság után Magyarország arra kényszerül, hogy az államcsõd elkerülése érdekében hatalmas kölcsönt vegyen föl. Ugyancsak szégyen, hogy a miniszterelnök ellenben mindezt sikerként, érdemként, pozitívumként tünteti fel. Hurrá, emberek, most már nem nyolcvanmilliárd, hanem százmilliárd lesz az adósságunk, ja, dollárban.

Tizennyolc év után sikerült magunkat ennyire leküzdenünk, nem ment könnyen, de nekünk ez is összejött. Sikerült tönkretenni az ország gazdaságát, egészségügyét, oktatásügyét. Sikerült a nullához közeli szintre vinni az ipari termelékenységet. Sikerült eladni gyermekeink jövõje után most már unokáink jövõjét is. Ezt nevezik nálunk sikernek azok, akiket pedig mindezért szigorú felelõsségre vonás illetne. De ebben az országban még mindig a kommunikáció – ki hogyan tudja eladni önmagát – hat jobban az emberekre, mint a száraz tények.

Van itt még mit szégyellni bõséggel. Mert szégyen, hogy a kezdõ diplomás nettó nyolcvanezer forintot kap, ebbõl kell lakbért fizetnie, megélnie, jövõt és családot alapítania. Szégyen, mert ennyire méltatják éveken át tartó tanulását. De szégyen az is, hogy a húsz éve tanító, kiváló és elismert pedagógus száznyolcezer forintot kap csak kézhez. Éhbérrel fizeti ki az állam a nemzet napszámosait, pedig az õ szakmai munkájukon is múlik, hogy milyen lesz a jövõ nemzedék.

És mindemellett szégyen, hogy a seftelõ, üzérkedõ, fiatal, érettségi nélküli senkik húszmilliós autóval száguldoznak a fõutcán. Szégyen, mert ilyen gépkocsit tisztességes munkával huszonévesen nem lehet megszerezni. Szégyen, hogy ma nekik áll a zászló, õk a követendõ példák, a sokak által irigyelt sikeremberek. Szégyen, mert õk azok, akik a benzinkútnál nem köszönnek volt hitoktató lelkészüknek, vagy keresztülnéznek az utcán tanáraikon.

Szégyen, hogy ma nem számít a tudás, az iskolai végzettség. A semmibõl feltört „celebek” uralják a tévé- és rádiócsatornák képernyõit, hullámhosszait. Csak mert csinosak, csak mert talán jól helyezkedtek, a sztárcsinálók képernyõre emelik õket, fals hangjukkal, üres fejükkel õk a követendõ példa. Szégyen, mert a szerencsétlenek nagy része hirtelen eltûnik majd a süllyesztõben.

Szégyen, hogy ma az ember számít a legkevésbé. A pénz, az igen. Mindenki a bankokért remeg, a vízcsapból is számok folynak, így a BUX, meg úgy a forintárfolyam. És hol van az ember? Akinek a pénzét fölélték a bankok meg a különféle betegbiztosítók? Ki gondol ma a nyugdíjasokra? Mert az is szégyen, amikor valakinek egy életnyi mezõgazdasági munka után napégette, kapa marta tenyerébe leszámolja a postás a havi húszezer forint nyugdíjat. A vezetõ bankár meg jutalmul a produkált csõdért milliókat vesz föl.

Nem számít az ember… Mert az is szégyen, amikor fináncok a szüreti idõ kellõs közepén szállnak meg egy pincészetet. Akkor mennek ellenõrizni, amikor õk is tudják, hogy egy normális pincében minden mozgásban van, még semmi sincs a helyén. S a „Miért?” kérdésre az indok: éves munkatervükben ez a dátum szerepelt. Ott, az íróasztal mögött tán nem tudják, mikor van a szüret? És szégyen, amikor munkafelügyelõk vegzálják a szüretelõket, hátráltatva a munkát, megalázó módon mindenkiben gazembert sejtve. Sikeresen irtják ki a társadalmi együttmûködés egyik nagy múltú maradványát, a kalákát. Szégyen, mert ezek a sokkoló élmények elveszik az emberek kedvét a munkától. Az lenne tán a cél, hogy mindannyian segélybõl éljünk?

És szégyen, hogy ma valóban jobban megéri segélyekbõl élni, mint dolgozni. Egyszerûbb pénzért sorban állni a posta elõtt, mint kis fizetésért nyolc órában dolgozni. Olyanok is élelmiszersegélyt kérnek, akiknek pedig ott a kert, lehetne benne krumplit és zöldségeket termelni, az udvaron elkapirgálhatna sok aprójószág… De egyszerûbb az államot fejni – az meg mintha éppen erre játszana. Miért? Mert a segélyen élõ tömegek irányíthatók, függnek áldott jótevõjüktõl. Nekik elég lesz majd a választási kampány során egy jó pörkölt, s rögtön tudni fogják, kire szavazzanak. Nem számít az ember, mert robottá, akaratlan masszává akarják átgyúrni.

De itt vagyunk mi, keresztények. Kihívás, de elhívás is nekünk ez a világ. Legalább mi ne szégyelljük az evangéliumot! Isten adjon szót a szánkba, bátorságot a karjainkba, erõs hitet a szívünkbe. Árral szemben kell mennünk, de nem vagyunk egyedül.

Lupták György

::Nyomtatható változat::