Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A regény fõszereplõje, Pórtelky Magda így összegzi életét: „Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is telnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még – gondolom néha –, hogy a világ így leszokjék rólam. De úgy látszik, erõsen elfáradtam.”

A regényben végigkísérhetjük a hõsnõ életét a hétszilvafás kúriában töltött gyerekkorától két házasságán keresztül a végállomásig, a sváb parasztházig, ahol hónapos szobában él férje után maradt csekélyke nyugdíjából, és kávét kortyolgatva tûnõdik az életén, és hogy miként lehetett volna másképp, jobban. Felidézett emlékeiben feltûnnek a múlt század elejének tipikus figurái, a nagyasszony dzsentri nagyanya; a felkapaszkodott, törekvõ elsõ férj, aki rossz véget ér, adóssága elõl öngyilkosságba menekül; második férje, a bohém kártyás ügyvéd, akitõl három szép lánya születik… Felvillannak különbözõ asszonysorsok, a vidéki udvarházban látástól vakulásig dolgozó, de elégedettnek tûnõ háziasszony nagynéni, a magára maradt vénkisasszony rokon, a Rozmaring utca prostituáltjai, a nagyvárosba szakadt, garasoskodó hivatalnokfeleség nagynéni. Bár Magda, a fõhõs jobb híján maga is a feleségszerepbe menekült, ami együtt járt a férjnek való teljes kiszolgáltatottsággal, lányainak már más sorsot szánt, taníttatta õket, hogy a maguk urai lehessenek.

A regény a Nyugat legjobb hagyományait tükrözi, stílusa, mondanivalója Móriczot, Krúdyt, az újabb generációból Szabó Magdát juttatja eszünkbe.

Nekem azért kedves Kaffka Margit Színek és évek címû mûve, mert szintén Magda nevû nagyanyám életét idézi, aki özvegy lutheránus papné legkisebb lányaként hasonló életpályát futott be. Nehéz sorsa ellenére õ is becsülettel felnevelt négy lányt, és a regény hõséhez hasonló csendes, beletörõdõ megelégedettséggel fejezte be életét. „Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat, s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van, ami volt, megvolt – de én semmit belõle újra nem kezdenék.”

Czenthéné Szoláry Henriette tanár

::Nyomtatható változat::