Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Neved sem értem, Istenem, de van két árva, nagy szemem S annyi bolondot látok, Hogy e sok bolondságból Nagy ijedelmemben, Uram, hozzád kiáltok.

Próbáltam sokféle mesét, De, hajh, egyik se volt elég: Szívemben, idegeimben Kiabáló, nagy lárma Téged keres, Fölség, Isten, a tied minden.

Nem szép vers. De igaz. Nem andalító. De valós helyzetet summáz. Szeretem, ha valaki tömören fogalmaz, és érzi a lényeget. Ady ebben nagy mester.

Kevés maibb szó van a lármánál. Fizikai, szellemi, lelki lárma. Ebben élünk. Ebben keresünk valami mást.

„…annyi bolondot látok…” – nem kell magyarázni. Lassan már csak a „sok bolondság” vesz körül. Személyes életünkben, egyházainkban, a társadalomban.

De lehet lármázni. Lehet kiáltani. Istent keresve. A zsoltárossal – a mélységbõl. A költõvel – a nagy ijedelemben. S így a lárma pozitív töltésû szó lesz. Jó, ha tudunk még lármázni. Lázadva, kérdésekkel telin, eget ostromlón.

A felséges Istent szólítjuk, mert rájövünk – sokféle mese után –, hogy „nincs hova lennem. Bárhova futnék, te utolérsz engem.” Nincs más megoldás. A tékozló fiú tudta.

Jó, hogy van kit fellármáznunk. S jó, hogy Isten hall minket. Ha lármás körülményeink között lármás szívünk hajlandó a válaszra is odafigyelni, a csendben válaszol. Kivételes pillanatok ezek.

Köszönöm, Uram, hogy te a lármás világba jöttél. Köszönöm, hogy nemcsak mi keresünk – te is keresel minket. Tied minden. Én is.

Gáncsné Hafenscher Márta tanár

::Nyomtatható változat::