Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Bókkon Lajos a Vas megyei Csöngén született 1921. január 13-án. Édesapja kisbirtokos volt. Lánytestvérét kisiskoláskorában veszítette el. A hat elemit szülõfalujában végezte, majd – tehetségét látva – szülei Sopronba vitték az evangélikus líceumba, ahol az elsõ évben magántanuló volt. Már ekkoriban tudatosan készült a lelkészi hivatásra, ezért ötödik osztálytól kezdve angol helyett ógörög nyelvet tanult. 1941-ben érettségizett, ezután a teológiára jelentkezett. 1946-ban avatták lelkésszé Celldömölkön.

Püspöke elõször Tétre küldte ki egy hónapra, ahol Lukácsi Dezsõt helyettesítette betegsége idején. Azután Tapolcára került, illetve Keszthelyre Menyhárt István mellé segédlelkésznek. Egy ideig Gyenesdiáson, a Kapernaumban lakott, onnan járt Sümegre és a környékre. 1948 áprilisáig szolgált itt. Utána áthelyezték Szekszárdra 1949. július 15-ig, majd a Vasi Középegyházmegyének a missziói körzetébe, Körmendre került. Ott 1953. augusztus 22-ig munkálkodott. Egy ideig az Õriszentpéteri Evangélikus Egyházközség adminisztrálásával is megbízatott. Innen mint megválasztott lelkész került Zalagalsára, ahol 1973. október 2-ig szolgált. 1989. szeptember 30-ig Nógrád megyében, Egyházasdengelegen volt lelkész. Innen vonult nyugdíjba negyvenkilenc évi lelkipásztori szolgálat után.

Késõbbi feleségével, Stubán Etelkával Zalagalsán ismerkedett meg, aki Pápán, a tanítóképzõ intézetben végzett, és kezdõ tanítóként Nógrádba, Csécsére került. Nyári szabadságra utazott haza, ekkor találkoztak. Elsõ gyermekük nyolc hónapos korában meghalt; késõbb két lányuk született, Tünde és Erika. Családjukkal együtt mindketten az angyalföldi gyülekezet aktív tagjai. Bókkon Lajos négy unokájának is örülhetett.

Évekig nem kapott hitoktatási engedélyt, mert nem csak a templomban hirdette ki a gyerekek hittanra való beíratásának idõpontját. Késõbb esperese kivívta, hogy a felesége hitoktatási engedélyt kapjon. Így hitvesét hordta motorkerékpárral a falvakba, és amíg tanított az iskolákban, addig õ látogatta a gyülekezeti tagokat. Pedagógus felesége, mivel papné volt, húsz évig nem taníthatott.

A lelkészi hivatásra való elhívását szüleinek, édesanyjának, valamint Hajas Dezsõ és Szabó Dezsõ csöngei tanítónak köszönte meg. De hálával gondolt lelkipásztorára, Kovács Istvánra és vitéz Magassy Sándorra, a teológusotthon igazgató lelkészére, líceumi hittantanárára is. Ugyanakkor tudatában volt annak is, amit Jézus mondott: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki (…) titeket…” (Jn 15,16) Hitvallása volt, hogy elsõsorban Jézus hívását hallotta meg az embereken keresztül.

Életének utolsó éveit Ostffyasszonyfán töltötte családi házukban feleségével szerényen. Amikor egyszer nyugdíjas éveiben meglátogattam, így vallott: „Vannak emberek, akiknek Isten olyan tehetséget adott, hogy igen könnyen beszélnek. Én nem tartozom közéjük. Isten engem nem áldott meg olyan szókészséggel, hogy könnyen ment volna a beszéd. Mindenesetre megadta az erõt, hogy amíg szolgáltam, addig beszéltem, és hirdettem Isten igéjét. Miután nyugalomban vagyok, nagyon örülök annak, hogy én hallgathatom a másik ember bizonyságtételét, és örülök annak, amikor úgy érzem, hogy az igehirdetõ ugyanúgy látja azt, mit tett értünk az Isten. Újból és újból kísérti az embert a sátán, hogy ne higgy abban, amit hirdettél. Ezért jó az, ha nem csupáncsak hirdeti az ember Isten igéjét, hanem hallgatja is embertársától.”

Szerettei és tisztelõi a feltámadás reményében Zalagalsán vettek tõle végsõ búcsút november 15-én.

Menyes Gyula

::Nyomtatható változat::