Cantate

A 121. gen­fi zsol­tár

Hozzászólás a cikkhez

So­la scrip­tu­ra – a re­for­má­ció egyik leg­fon­to­sabb esz­mé­je fo­gal­ma­zó­dik meg eb­ben a lu­the­ri jel­mon­dat­ban, mely azt hang­sú­lyoz­za, hogy csak a Bib­lia, Is­ten igé­jé­nek egye­dül tisz­ta for­rá­sa le­het hi­tünk alap­ja. Kál­vin még szi­go­rúb­ban vé­le­ke­dett eb­ben a kér­dés­ben. Úgy tar­tot­ta, hogy ének­szö­ve­ge­in­ket is ki­zá­ró­lag a Bib­li­á­ból sza­bad me­rí­te­ni, hi­szen Is­tent leg­mél­tób­ban ma­gá­nak a Szent­írás­nak a sza­vá­val di­csér­het­jük.

A sváj­ci re­for­má­tor 1543-ban így fo­gal­ma­zott a gyü­le­ke­ze­ti ének­lés­rõl: „Sen­ki sem tud Is­ten­rõl mél­tó­kép­pen éne­kel­ni, csak az, akit Õ ta­nít meg er­re. Ezért akár­mer­re ke­res­gél­jük is kö­rös-kö­rül, sem jobb, sem Is­ten di­csõ­í­té­sé­re al­kal­ma­sabb éne­ke­ket nem ta­lál­ha­tunk, mint a Dá­vid zsol­tá­ra­it, ame­lyek­re ma­ga a Szent­lé­lek ta­ní­tot­ta meg õt.” (Dr. Ré­vész Im­re for­dí­tá­sa.)

Kál­vin ösz­tön­zé­sé­re 1562-ben – húsz­éves, hosszú mun­ka ered­mé­nye­ként – el is ké­szült a tel­jes zsol­tár­köny­vet fel­dol­go­zó gen­fi gyûj­te­mény. En­nek ré­sze a Sze­mem a he­gyek­re ve­tem kez­de­tû éne­künk is (GyLK 754), mely a 121. zsol­tár pa­ra­frá­zi­sa.

A zsol­tá­ros­könyv utol­só, ötö­dik ré­szé­ben ta­lál­ha­tó úgy­ne­ve­zett „za­rán­dok­éne­ke­ket” (120–134. zsol­tár) a fel­fe­lé te­kin­tõ ma­ga­tar­tás, bi­za­ko­dó és há­la­adó ka­rak­ter jel­lem­zi, mely a 121. zsol­tár­nak már a kez­dõ so­rá­ban is mar­kán­san meg­je­le­nik: „Sze­mem a he­gyek­re ve­tem, / On­nan fe­lül né­kem / Min­den se­ge­del­mem.” De va­jon mi­ért ép­pen a he­gyek­re? Ez a szó a zsol­tá­ros­könyv­ben ál­ta­lá­ban a po­gány kul­tu­szok is­te­ne­i­nek la­kó­he­lyét és he­gye­ken emelt ál­do­za­ti ol­tá­ra­it szim­bo­li­zál­ta. Így az el­sõ vers­szak mon­da­ni­va­ló­ját más sza­vak­kal ek­kép­pen fo­gal­maz­hat­nánk meg: A he­gyek­rõl jön se­gít­sé­gem? Nem, ha­nem an­nál is fel­jebb­rõl: egye­dül Is­ten­tõl.

A hí­võk bi­za­ko­dá­sát fe­je­zik ki a bib­li­ai ver­sek is, me­lyek az Úr ol­tal­ma­zó sze­re­te­té­rõl be­szél­nek: „Az Úr a te õri­zõd, az Úr a te ol­tal­mad jobb ke­zed fe­lõl. (…) Az Úr meg­õriz té­ged min­den baj­tól, meg­õr­zi éle­te­det.” (Zsolt 121,5.7) A gen­fi zsol­tár ugyan­ezt a sza­kaszt az­zal nyo­ma­té­ko­sít­ja, hogy fel­szó­lí­tó mód­ban fo­gal­maz: „Az Úr té­ged meg­õriz­zen, / Ke­zet rád ter­jeszt­vén / Ár­nyék­kal be­fed­jen!” (3. vsz.)

A szö­veg há­la­adás­sal em­lé­ke­zik meg Is­ten gond­vi­se­lé­sé­rõl, aki „lá­bad bot­la­ni nem hagy­ja” (2. vsz.). Sõt nem­csak a lá­bat, ha­nem a lel­ket is vé­di az el­esés­tõl, er­köl­csi bot­lás­tól: „Az Úr õriz­ze örök­ké / Lel­ke­det esés­tõl, / Ment­se meg ve­szély­tõl!” (4. vsz.)

Loys Bour­geo­is mint dal­lam­szer­zõ vett részt a gen­fi zsol­tá­ros­könyv össze­ál­lí­tá­sá­nak mun­ká­já­ban. A fran­cia ze­ne­szer­zõ-kán­tor tol­lá­ból szár­ma­zik a 121. gen­fi zsol­tár dal­la­ma is, mely­nek fõ­ként az el­sõ fe­le fes­ti le szem­lé­le­te­sen a szö­veg tar­tal­mát: az el­sõ két sor dal­lam­vo­na­la fel­fe­lé irá­nyít­va te­kin­te­tün­ket fo­ko­za­to­san emel­ke­dik, míg a má­so­dik dal­lam­sor­ban el­ér­ke­zik csúcs­pont­já­ra.

A gen­fi zsol­tá­rok fel­dol­go­zá­sai kö­zül a leg­je­len­tõ­sebb Cla­ude Gou­di­mel fran­cia ze­ne­szer­zõ kó­rus­kö­te­te, mely a dal­la­mok meg­je­le­né­se után rö­vid­del, 1565-ben ké­szült el. A 20. szá­zad egyik leg­na­gyobb ha­tá­sú re­for­má­tus ze­ne­szer­zõ­jé­nek, Gár­do­nyi Zol­tán­nak a 121. zsol­tár­hoz ké­szült da­rab­ját is ér­de­mes ki­emel­nünk, amely ar­cha­i­kus szép­sé­gé­vel ki­vá­ló fel­adat le­het temp­lo­mi kó­ru­sok szá­má­ra. Ko­dály Zol­tán egy nagy­sza­bá­sú, ne­he­zeb­ben meg­ta­nul­ha­tó kó­rus­mû­ben dol­goz­ta fel a dal­la­mot, Sze­mem a bér­cek­re ve­tem szö­veg­kez­det­tel.

A száz­öt­ven zsol­tár­pa­raf­rá­zis ma­gyar for­dí­tá­sát Szen­ci Mol­nár Al­bert re­for­má­tus lel­kész-nyelv­tu­dós­nak kö­szön­het­jük. Szen­ci 1590-tõl a re­for­má­ció „böl­csõ­jé­ben”, Wit­ten­berg­ben, ké­sõbb Hei­del­berg­ben és Stras­bourg­ban foly­tat­ta ta­nul­má­nya­it. Né­met­or­szá­gi tar­tóz­ko­dá­sa so­rán is­mer­te meg a gen­fi zsol­tá­ro­kat, me­lye­ket 1607-ben rend­kí­vü­li gyor­sa­ság­gal, mind­össze fél év alatt – leg­in­kább Amb­ro­si­us Lob­was­ser né­met for­dí­tá­sá­ra tá­masz­kod­va – át­ül­te­tett ma­gyar nyelv­re. Az õ szö­ve­gei örök­ké idõ­sze­rû tar­ta­lom­mal, a gen­fi zsol­tár­dal­la­mok pe­dig meg­ra­ga­dó erõ­vel szól­nak ma is az õket ének­lõ gyü­le­ke­ze­tek­hez.

Fe­ke­te Ani­kó

::Nyomtatható változat::