Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Az Úr, a mi Is­te­nünk, haj­lít­sa ma­gá­hoz szí­vün­ket, hogy min­dig az ő út­ja­in jár­junk. 1Kir 8,58 (1Jn 1,7; Jn 11,1/2/3.17–27/41–45/; 2Tim 1,7–10; Zsolt 25) Be kell lát­nom: Sa­la­mon ki­rály sza­vai ne­kem szól­nak. Az Úr ke­zé­be kell ten­nem hajt­ha­tat­lan szí­ve­met. Aho­gyan a mű­bú­tor­asz­ta­los a gőz fö­lött for­mál­ja, haj­lít­ja a szi­kár és ke­vés­sé en­ge­del­mes­ke­dő fát, ne­kem is úgy kell for­má­lód­nom Is­ten ke­zé­ben, csak így le­het bé­kes­sé­gem. – Uram, se­gíts Lel­ked­del a te uta­don jár­nom, a te ke­zed­ben for­má­lód­nom! Ámen.

Hét­fő

Ami­lyen messze van nap­ke­let nap­nyu­gat­tól, olyan messzi­re ve­ti el vét­ke­in­ket. Zsolt 103,12 (Lk 1,37; Róm 6,18–23; Lk 13,18–21) Az em­be­ri el­me vé­ges. Gon­dol­ko­dá­sunk ha­tá­ra­it fe­sze­get­jük, még­sem tud­juk el­gon­dol­ni Is­ten ha­tal­mát. Még­is a le­he­tő leg­szem­lé­le­te­seb­ben mu­tat­ja meg Is­ten sze­re­te­tét Dá­vid zsol­tá­rá­ban, ami­kor az ér­zék­szer­ve­ink­kel fel­fog­ha­tó tér vég­pont­ja­i­nak tá­vol­sá­gát hasz­nál­ja fel Is­ten ke­gyel­mé­nek be­mu­ta­tá­sá­hoz. – Uram, adj erőt, hogy ne fél­jek kö­rül­néz­ni a vi­lág­ban és fel­is­mer­ni ha­tal­mad nagy­sá­gát! Ámen.

Kedd

Krisz­tus azt mond­ja: „Ha sze­ret­tek en­gem, meg­tart­já­tok az én pa­ran­cso­la­ta­i­mat.” Jn 14,15 (Préd 12,13; Jel 12,7–12; Lk 13,22–30) Ha sze­re­tek, ak­kor nincs kér­dés. Nem kér­dés, hogy hall­ga­tok-e szü­le­im sza­vá­ra, nem kér­dés, hogy meg­hall­ga­tom-e test­vé­rem, ked­ve­sem hí­vá­sát. Az Úr­ral kap­cso­lat­ban en­nek még in­kább így kell mű­köd­nie: ha sze­re­tem, meg­tar­tom sza­vát, mert az én ér­de­kem­ben pa­ran­csol. Ezért imád­koz­ha­tom Sá­mu­el pró­fé­tá­val együtt: „Szólj, Uram, mert hall­ja a te szol­gád!” Ámen.

Szer­da

Le­gye­tek szi­lár­dak, ren­dít­he­tet­le­nek, buz­gl­kod­ja­tok min­den­kor az Úr mun­ká­já­ban, hi­szen tud­já­tok, hogy fá­ra­do­zá­so­tok nem hi­á­ba­va­ló az Úr­ban. 1Kor 15,58 (Ézs 49,23c; 1Móz 16,6b–14; Lk 13,31–35) Tu­da­tá­ban va­gyok-e an­nak, hogy nem hi­á­ba­va­ló a fá­ra­do­zá­som? Hát le­gyek ben­ne biz­tos, hogy ha az Urat szol­gá­lom, ak­kor nem az; de ha csak ma­ga­mat, ak­kor tel­je­sen hi­á­ba­va­ló, bár­mennyi­re is fon­tos­nak ér­zem. Ezért itt az ön­vizs­gá­lat ide­je: va­jon tény­leg Is­ten ügyé­ért fá­ra­do­zom-e? – Add, Uram, hogy mun­kám ne önös cél­ja­i­mat szol­gál­ja, ha­nem a te or­szá­god el­jö­ve­te­lét! Ámen.

Csü­tör­tök

Jé­zus mond­ta: „Néz­zé­tek meg a hol­ló­kat: nem vet­nek, nem is arat­nak, nin­csen kam­rá­juk, sem csűr­jük, Is­ten még­is el­tart­ja őket. Mennyi­vel ér­té­ke­seb­bek vagy­tok ti a ma­da­rak­nál!” Lk 12,24 (Józs 1,13; Jel 14,6–7/13–16/; Lk 14,1–6) Kö­szö­nöm, hogy em­lé­kez­tetsz, Úr Jé­zus, az Atya sze­re­te­té­re! Olyan könnyen el­fe­lej­tem, hogy gon­dot vi­sel ró­lam. Sok­szor csak a nye­rész­ke­dé­ssel, az anya­gi biz­ton­sá­gom­mal tö­rőd­tem, pe­dig mennyi­vel fon­to­sabb a lel­ki biz­ton­ság! Szin­te hal­lom: „Bo­lond, még ez éj­jel el­ké­rik tő­led a lel­ke­det!” – Add, Uram, hogy va­ló­ban jót és ér­té­ke­set gyűj­tö­ges­sek e vi­lág­ban! Ámen.

Pén­tek

Té­ged hív­lak, Uram, kő­szik­lám, ne for­dulj el tő­lem né­mán! Zsolt 28,1a (Lk 17,13–14; Mt 26,51–54; Lk 14,7–14) A leg­na­gyobb bün­te­tés nem a ha­ra­gos ki­a­bá­lás, ha­nem az, ha már szó­ra sem mél­tat­nak, ha ke­resz­tül­néz­nek raj­tam. Dá­vid is ezért kö­nyö­rög az Is­ten­hez: ha el­for­dulsz tő­lem, Is­te­nem, az olyan, mint­ha meg­hal­nék… Dá­vid hely­ze­té­be ke­rül­ve fel­te­he­tem a kér­dést: va­jon a né­ma­ság hon­nan ered, mi­ért van? Le­het, hogy csak én nem hal­lom Is­ten sza­vát? Le­het, hogy nem is ő for­dul el tő­lem, ha­nem csu­pán az én el­for­du­lá­som szem­szö­gé­ből tű­nik úgy? – Adj erőt, Uram, hoz­zád for­dul­ni min­den­kor! Ámen.

Szom­bat

Han­gos szó­val ma­gasz­ta­lom az Urat, és di­csé­rem őt a so­ka­ság előtt. Zsolt 109,30 (1Pt 1,3; Ap­Csel 12,1–11; Lk 14,15–24) Dá­vid azt ének­li a zsol­tár­ban, hogy azért ma­gasz­tal­ja az Urat, mert a sze­gény párt­já­ra áll. Én va­jon min­dig a ma­gam párt­ján ér­zem az Is­tent? Ami­kor ezen me­ren­gek, in­kább sa­ját ma­gam­nak kell fel­ten­nem a kér­dést: va­jon min­dig a ma­ga párt­ján tud en­gem az Úr? Mennyi­re nincs mer­szem őt di­csér­ni, ami­kor len­ne rá al­kal­mam! – Add, Uram, Szent­lel­ke­det, hogy le­gyen erőm ki­mon­dott, han­gos, hall­ha­tó szó­val di­csér­ni té­ged! Ámen.

Ger­lai Pál

::Nyomtatható változat::