A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 16. VA­SÁR­NAP – KOL 3,1–7

Hozzászólás a cikkhez

Meg­halt egy fi­a­tal­asszony. Egy édes­anyát vesz­tet­tünk el. Há­rom ne­héz mű­tét után, egy­he­tes, élet-ha­lál köz­ti vi­as­ko­dás után, a csa­lád­nak és a gyü­le­ke­zet tag­ja­i­nak fo­lya­ma­tos imád­sá­ga, kö­nyör­gé­se, Is­ten előt­ti ví­vó­dá­sa után ve­szí­tet­tük el őt. Tu­dom, ilyen­kor fel­tör a szí­vek­ből a mi­ért kér­dé­se: mi­ért ő, mi­ért most, mi­ért akar­hat­ta ezt Is­ten? S ha bal­ga­mód ezek­re a kér­dé­sek­re idő előtt vá­laszt akar­nánk ad­ni, csak na­gyobb fáj­dal­mat okoz­nánk. A vá­lasz ti­tok ma­rad szá­munk­ra.

Az evan­gé­li­u­mi tör­té­net, ame­lyet hal­lot­tunk, azt hir­de­ti, hogy Jé­zus erő­sebb a ha­lál­nál. A na­i­ni if­jú fel­tá­masz­tá­sá­nak tör­té­ne­te elő­ké­pe Jé­zus fel­tá­ma­dá­sá­nak: így lesz úr­rá ő a ha­lá­lon.

Ezt a tör­té­ne­tet ol­vas­va, hall­va az a kér­dés ve­tő­dik fel ben­nem: ho­gyan le­het az éle­tet adó Jé­zus­sal ta­lál­koz­ni? Ak­kor ta­lán vé­let­len­sze­rű eset volt, hogy a gyá­szo­lók ta­lál­koz­tak Jé­zus­sal. Ho­gyan le­het úgy for­mál­ni élet­utun­kat, hogy ne vé­let­len­sze­rű­en, ha­nem bi­zo­nyo­san együtt le­gyünk ve­le? S mi­köz­ben ezen gon­dol­kod­tam, a mi­értek he­lyett új kér­dés szü­le­tett meg ben­nem: „Itt vagy-e, Uram, a szen­ve­dé­sem­ben? Ott vagy-e a gyá­szo­ló csa­lád vi­as­ko­dá­sá­ban? Ott vagy-e a fi­a­tal­asszonnyal, akit a ha­lál el­ra­ga­dott?”

„Ott va­gyok” – vá­la­szol­ta az Úr. Nem kép­zel­gés ez, ha­nem ígé­ret. Ígé­ret, amely a ke­reszt­ség­ben vá­lik va­ló­ra. Krisz­tus­sal együtt meg­ha­lunk, és ve­le együtt élet­re ke­lünk. A ke­reszt­ség­ben Krisz­tus tag­ja­i­vá vá­lunk. A ke­reszt­ség el­vá­laszt­ha­tat­la­nul hoz­zá­köt ah­hoz a Jé­zus­hoz, aki ér­tünk meg­halt és fel­tá­ma­dott. Ezért olyan fon­tos szá­munk­ra a ke­reszt­ség. Az élő Jé­zus­hoz köt ben­nün­ket. Ezért ke­resz­tel­ked­tünk meg, és ezért kér­jük gyer­me­ke­ink szá­má­ra is a ke­reszt­sé­get. Mert azt sze­ret­nénk, hogy ne vé­let­len­sze­rű le­gyen az, hogy Jé­zus­sal ta­lál­ko­zunk, ha­nem bi­zo­nyos. Hogy ne csu­pán vá­rat­lan pil­la­nat­ban fus­sunk ve­le össze, ha­nem ve­le le­gyünk tu­da­to­san vál­lalt élet­utun­kon.

A ke­reszt­ség köt ben­nün­ket Jé­zus­hoz. A na­i­ni if­jú csa­lád­ja vé­let­le­nül ment ép­pen ar­ra, amer­re Jé­zus ment. A ke­reszt­ség azt hir­de­ti ne­künk, hogy nem vé­let­le­nül ta­lál­ko­zunk Jé­zus­sal. Ő ke­re­sett, ő állt mel­lénk, ő vál­lal­ta ve­lünk a kö­zös­sé­get. S bár ő lé­pett hoz­zánk – mond­hat­nánk úgy is: ő jött el a mi vi­lá­gunk­ba –, még­is a ke­reszt­ség ál­tal mi ke­rül­tünk az ő vi­lá­gá­ba. Pál apos­tol így mond­ja: „…akár élünk, akár meg­ha­lunk, az Úréi va­gyunk.” (Róm 14,8) A vi­lág ta­lán annyit lát, hogy Jé­zus a mi éle­tün­ket él­te és a mi ha­lá­lun­kat hal­ta. S ez igaz is. De en­nél több tör­tént: Mi ve­le együtt élünk. Az ő éle­tét él­jük.

Ezért kez­di így a har­ma­dik fe­je­ze­tet az apos­tol: „Ha te­hát fel­tá­mad­ta­tok a Krisz­tus­sal…” A ke­reszt­ség több an­nál az egyet­len ak­tus­nál, hogy hi­tün­ket meg­vall­juk, és víz­zel és Is­ten igé­jé­vel meg­mo­sa­tunk. A ke­reszt­ség va­ló­ban új éle­tet ad: „Ha te­hát fel­tá­mad­ta­tok a Krisz­tus­sal…” Eb­ben az új élet­ben já­runk. Nem vé­let­len­sze­rű a ta­lál­ko­zá­sunk Jé­zus­sal, ha­nem bi­zo­nyos a ke­reszt­ség és a hit ré­vén. Ve­le együtt élünk.

En­nek több­fé­le kö­vet­kez­mé­nye van. Né­hány szó­ban ezt is le sze­ret­ném ír­ni, in­kább csak a to­vább­gon­do­lás vé­gett.

Az egyik az, amit Pál apos­tol így fe­jez ki: „éle­te­tek el van rejt­ve a Krisz­tus­sal együtt Is­ten­ben” – te­hát az éle­tünk nem lát­szik. Örök éle­tün­ket a bűn és a ha­lál fe­di be. A vi­lág sze­me elől is, de oly­kor a sa­ját sze­münk elől is. Aho­gyan a na­pot a fel­hők. De bár­mennyi­re el­fe­di is éle­tün­ket a bűn és a ha­lál, még­is tud­juk, hogy van. Tud­juk, hogy ezt az éle­tet sen­ki el nem ve­he­ti tő­lünk.

Éle­tünk el­rej­tett élet. Eb­ből fa­kad a má­sik kö­vet­kez­mény: a Krisz­tus­ra va­ló fo­lya­ma­tos és tu­da­tos fi­gye­lés. A vi­lág­ban annyi más tá­jé­ko­zó­dá­si pon­tot mu­tat­nak: meg­él­he­tés, ké­nye­lem, ön­meg­va­ló­sí­tás, kül­ső­sé­gek, a töb­bi­ek­nek va­ló meg­fe­le­lés. Ezek­hez mér­jük, vagy kel­le­ne mér­nünk a vi­lág sze­rint az éle­tün­ket.

Ez­zel szem­ben ne­künk Krisz­tus a tá­jé­ko­zó­dá­si pon­tunk. „Az oda­fenn­va­lók­kal tö­rőd­je­tek” – ír­ja az apos­tol. Ha ol­vas­suk az egész le­ve­let, ak­kor ki­de­rül, hogy ez egy­ál­ta­lán nem je­len­ti, hogy tes­ti mi­vol­tun­kat meg­ta­gad­nánk. Nem föld­raj­zi irány a „fenn”, ha­nem lel­ki: Krisz­tus­ra te­kin­tést je­lent. Igyek­szünk úgy él­ni, aho­gyan Jé­zus élt kö­zöt­tünk. Ugyan­az­zal a sze­re­tet­tel, igaz­ság­gal, őszin­te­ség­gel.

Fo­lya­ma­tos dön­tést igé­nyel, hogy Krisz­tus­sal fel­tá­mad­tunk, és új élet­ben já­runk. Ez a har­ma­dik kö­vet­kez­mény. Ta­lán nem is jó szó az, hogy dön­tés. A va­ló­ság­hoz va­ló al­kal­maz­ko­dás­ról van szó. Ha el­kez­dő­dött az is­ko­la, nem te­he­tünk úgy, mint­ha még min­dig szü­net len­ne. Al­kal­maz­kod­nunk kell a va­ló­ság­hoz: is­ko­lá­ba me­gyünk, ta­nu­lunk. Aki meg­há­za­so­dott, nem te­het úgy, mint­ha nem len­ne há­zas­tár­sa, csa­lád­ja. Eh­hez a va­ló­ság­hoz kell al­kal­maz­kod­nia. Ak­kor is, ha pil­la­nat­nyi­lag nem lát­ja en­nek sem­mi elő­nyét. Ak­kor is, ha sok­kal ké­nyel­me­sebb len­ne el­fe­led­kez­ni er­ről a va­ló­ság­ról. Ha azon­ban vál­lal­juk a va­ló­sá­got, ha an­nak meg­fe­le­lő­en dön­tünk, ak­kor egy­re szeb­bé és tel­je­seb­bé vá­lik a há­zas­sá­gunk.

Ugyan­így nem lát­juk sok­szor mi sem, mi­lyen nagy­sze­rű do­log Krisz­tus­sal jár­ni. Von­zóbb len­ne oly­kor nél­kü­le. Fo­lya­ma­tos dön­tést igé­nyel, hogy tu­da­to­sít­suk ma­gunk­ban a Krisz­tus­hoz tar­to­zást, hogy a mi éle­tünk Krisz­tus­ban van. Hogy be­le ke­resz­tel­tet­tünk. Ő a mi éle­tünk. S eköz­ben las­san meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dé­se­ink éle is el­tom­pul, mert bé­kes­sé­get ta­lá­lunk Jé­zus­nál, aki ke­reszt­sé­günk­kor mel­lénk sze­gő­dött, aki vé­gig ve­lünk jön az úton, s aki szen­ve­dé­sé­nek és fel­tá­ma­dá­sá­nak ere­jé­vel erő­sít ben­nün­ket. Ámen.

Ben­c­ze And­rás

::Nyomtatható változat::