Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ver­di Don Car­los cí­mű ope­rá­já­ból Fü­löp ki­rály hí­res ári­á­já­nak szö­ve­gét gyak­ran idé­zik kor­tár­sa­ink is ne­héz élet­hely­ze­tek­ben. A tes­ti-lel­ki pró­bát, fá­rasz­tó, időn­ként akár erőn­ket is meg­ha­la­dó fel­ada­tot je­len­tő ne­héz idő­ben még in­do­kolt­nak is érez­he­ti az em­ber ezt a mon­da­tot. Nem ta­ga­dom, fé­lig ko­mo­lyan, fé­lig tré­fá­san én ma­gam is fe­lel­tem már az ária kez­dő sza­va­i­val an­nak, aki éle­tem, szol­gá­la­tom egy-egy kü­lö­nö­sen is ne­héz, erőt, ener­gi­át igény­be ve­vő sza­ka­sza ide­jén ag­gó­dó kér­dé­sé­vel for­dult hoz­zám: „Majd al­szom én, ha vé­get ér a kín…”

Ezek­ben a na­pok­ban, ami­kor a par­la­men­ti vi­tá­ra be­nyúj­tott ál­la­mi költ­ség­ve­tés egy­há­za­kat is hát­rá­nyo­san érin­tő szá­ma­i­ról hal­lunk nyug­ta­la­ní­tó hí­re­ket, még az a gon­do­lat is meg­kí­sért­he­ti az em­bert, hogy jó len­ne ezt át­alud­ni, és majd csak ak­kor fel­éb­red­ni, ami­kor túl le­szünk ezen az egé­szen. A te­he­tet­len­ség­nek, a ki­szol­gál­ta­tott­ság­nak ez az ér­zé­se va­ló­ban csüg­gesz­tő, erő­tar­ta­lé­ka­in­kat fel­emész­tő le­het.

De az is meg­tör­tén­het, hogy ép­pen ez ve­zet el ben­nün­ket ar­ra, hogy ha­mis re­mény­sé­gek­től, il­lú­zi­ók­tól meg­sza­ba­dul­va, jó­za­nul fel­mér­jük hely­ze­tün­ket, ál­la­po­tun­kat, és így ke­res­sük a meg­ol­dást gond­ja­ink­ra. Bár­mi le­gyen is egy ilyen hely­zet­elem­zés­nek, fel­mé­rés­nek az ered­mé­nye, afe­lől nincs két­sé­gem, hogy az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom, az ő ígé­re­te­i­re épí­tő re­mény­ség és az eb­ből fa­ka­dó el­kö­te­le­zett ta­nít­vá­nyi élet meg­ma­ra­dá­sunk egyet­len biz­to­sí­té­ka. Ezért olyan fon­tos, hogy a di­ag­nó­zis­ké­szí­tés és jö­vő­kép for­má­lá­sa köz­ben ne fe­led­kez­zünk el ar­ról, amit Is­ten mond ne­künk.

Bib­lia­ol­va­só Út­mu­ta­tónk múlt he­ti út­ra­va­ló­ját ol­va­som is­mét: „Min­den gon­do­to­kat őreá ves­sé­tek, mert ne­ki gond­ja van rá­tok.” (1Pt 5,7) Elő­ször a Krisz­tus utá­ni el­ső szá­zad má­so­dik fe­lé­nek kez­de­tén biz­tat­ta és vi­gasz­tal­ta kor­tár­sa­it a le­vél szer­ző­je ez­zel az üze­net­tel. Szük­sé­gük is volt rá, hi­szen nem­rég is­mer­ték meg az evan­gé­li­um ta­ní­tá­sát – akár úgy is fo­gal­maz­ha­tunk, hogy még kez­dő ke­resz­té­nyek vol­tak. He­lyü­ket ke­re­sik, és oly­kor még bi­zony­ta­la­nok, mi­ként is kell él­ni­ük egy olyan vi­lág­ban, ahol ke­resz­tény­sé­gük mi­att kör­nye­ze­tük meg­ve­ti, ül­dö­zi őket. S ami kö­zel két­ezer év­vel ez­előtt vi­gasz­ta­ló és meg­őr­zés­re mél­tó üze­net­nek bi­zo­nyult, az ma sem vesz­tett ak­tu­a­li­tá­sá­ból, és ma is fon­tos Jé­zus ta­nít­vá­nyai szá­má­ra.

Min­de­nek­előtt a ra­jon­gó el­kép­ze­lé­se­ket és tév­ta­ní­tá­so­kat lep­le­zi le ez az ige. Egy­ér­tel­mű­en és vi­lá­go­san tu­do­má­sunk­ra hoz­za, hogy a ke­resz­tény em­ber­nek is le­het­nek, van­nak is gond­jai. Ez­zel ha­mis­nak mond­ja azo­kat a fél­re­ve­ze­tő, kan­csa­lul fes­tett ege­ket ígér­ge­tő ha­zug szö­ve­ge­ket, ame­lyek­kel gond­ta­lan éle­tet, pró­bák­tól és ne­héz­sé­gek­től men­tes éle­tet ígér­tek a ha­mis pró­fé­ták a hi­szé­keny em­be­rek­nek. Az utób­bi idő­ben mi is oly gyak­ran ta­lál­koz­hat­tunk ez­zel a lé­lek­va­dá­szok glo­bá­lis sza­bad­pi­a­cán: Csat­la­kozz hoz­zánk, s nem lesz gon­dod töb­bé, si­ke­re­i­det ga­ran­tál­juk, kar­ri­e­red tö­ret­len lesz… Hogy ki­nek csök­ken­nek így a gond­jai, s ki­nek nem, ar­ról né­hány drá­mai be­szá­mo­ló is meg­je­lent már.

Egy per­cig sem ál­lí­tom, hogy könnyű er­ről a kér­dés­ről be­szél­ni. Éle­tünk ne­héz, oly­kor tra­gi­kus ese­mé­nyei, a bűn – ma­gun­kon és kö­rü­löt­tünk is ta­pasz­tal­ha­tó – éle­tet és kö­zös­sé­get rom­bo­ló ha­tal­ma, de még min­den­na­pos gond­ja­ink is sú­lyos kér­dé­se­ket éb­reszt­het­nek ben­nünk. Könnyen Is­ten el­len lá­zad ilyen­kor az em­ber, és gyak­ran őt te­szi min­de­nért fe­le­lős­sé. Nagy kí­sér­tés ez! Nem vé­let­le­nül ol­vas­suk ezt a Bib­lia kö­vet­ke­ző mon­da­tá­ban: „Le­gye­tek jó­za­nok, vi­gyáz­za­tok, mert el­len­sé­ge­tek, az ör­dög, mint or­dí­tó orosz­lán jár szer­te, ke­res­ve, kit nyel­jen el: áll­ja­tok el­le­ne a hit­ben szi­lár­dan…” De ho­gyan jut­hat el az em­ber er­re az ol­tal­ma­zó jó­zan­ság­ra? Meg­is­mer­he­ti-e en­nek tit­kát, meg­ta­nul­hat­ja-e mű­vé­sze­tét?

Itt nem se­gít a ré­gi­ek böl­cses­sé­ge! Ne csak a tör­té­ne­lem ha­tal­mas ké­pes­köny­vét ta­nul­má­nyoz­za az, aki ag­go­dal­ma­i­tól, fé­lel­me­i­től és gond­ja­i­tól meg akar sza­ba­dul­ni! Nem az élet ta­ní­tó­mes­te­ré­nek ne­ve­zett tör­té­ne­lem is­me­re­te ve­zet el er­re a so­kak ál­tal vá­gyott nyu­ga­lom­ra, sza­bad­ság­ra. Eh­hez az evan­gé­li­um­ra – Jé­zus Krisz­tus Urunk biz­ta­tó, vi­gasz­ta­ló sza­vá­ra – van szük­sé­günk. Aki va­ló­sá­gos em­ber­ként min­den­ben meg­kí­sér­te­tett hoz­zánk ha­son­ló­an, ki­vé­ve a bűnt (Zsid 4,15), is­mer­te em­ber­lé­tünk na­pi gond­ja­it és vég­ső sors­kér­dé­se­it; de va­ló­sá­gos Is­ten­ként ha­tal­má­val és sze­re­te­té­vel ha­té­ko­nyan se­gít­het raj­tunk. Ha tő­le hall­juk: „Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek” (Mt 11,28), ak­kor hall­gat­nunk kell sza­vá­ra, mert ő mél­tó a bi­zal­munk­ra, és ha ő hív, tud­hat­juk: nem­csak ígér, ha­nem be is tart­ja sza­vát.

Tud­ja azt is, mennyi­re meg­ter­hel­nek ben­nün­ket na­pi gond­ja­ink. Az örök ér­vé­nyű He­gyi be­széd­ben is ezért óv­ja ta­nít­vá­nya­it az ag­go­dal­mas­ko­dás­tól. És túl azon, hogy a te­rem­tő és gond­vi­se­lő Is­ten jó­sá­gá­ról is ta­nít – mennyei Atyá­tok tud­ja, hogy szük­sé­ge­tek van mind­er­re (Mt 6,32) –, egy­ér­tel­mű út­mu­ta­tást ad szá­munk­ra kö­vet­ke­ző sza­vá­val: „Ke­res­sé­tek elő­ször az ő or­szá­gát és igaz­sá­gát, és ezek is mind rá­adá­sul meg­adat­nak nek­tek.” (Mt 6,33)

Én ezt a jé­zu­si ta­ní­tást nem tu­dom más­ként ér­te­ni, csak így: Mind­ad­dig, amíg az em­ber Is­ten tör­vé­nye és rend­je nél­kül, aka­ra­ta el­le­né­re él, csak új­ra­ter­me­li a vál­sá­go­kat, bajt okoz ma­gá­nak s má­sok­nak is. De ha be­lát­ja, hogy az ő aka­ra­ta szent és jó, és ja­vunk­ra van, ha en­ge­del­mes­ke­dünk ne­ki, ak­kor meg­is­mer­het­jük az élet­nek azt a pá­rat­lan biz­ton­sá­gát, amely­ről he­ti út­ra­va­lónk má­so­dik fe­le így ta­nús­ko­dik: „…ne­ki gond­ja van rá­tok!”

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::