A vasárnap igéje

NAGY­CSÜ­TÖR­TÖK – MT 26,20–30

Hozzászólás a cikkhez

A ko­vász­ta­lan ke­nye­rek, az­az a pás­ka ün­ne­pé­nek el­ső nap­já­nak es­té­jén Jé­zus és ta­nít­vá­nyai öröm­ün­nep­re jöt­tek össze, hogy meg­em­lé­kez­ze­nek Iz­ra­el Egyip­tom­ból va­ló sza­ba­du­lá­sá­ról. Az ün­nep­lést nem ár­nyé­kol­ta be sem az, hogy Jé­zus tu­da­to­san ké­szült a ha­lá­lá­ra, sem az, hogy ezen az es­tén a ta­nít­vá­nyok kö­zül ki­vált az áru­ló.

Az egy­kor el­nyert – a zsi­dó­ság iden­ti­tá­sát má­ig meg­ala­po­zó – sza­bad­sá­got és az el­jö­ven­dő, a Jé­zus­sal va­ló kap­cso­lat­ban gyö­ke­re­ző sza­bad­sá­got ün­ne­pel­ték. Utol­só, asz­tal mel­lett el­mon­dott sza­va­i­val Jé­zus az Is­ten or­szá­gá­ban rá­juk vá­ró öröm­re utalt, ar­ra a nap­ra, ami­kor majd ta­nít­vá­nya­i­val együtt új­ra él­vez­ni fog­ja a sző­lő­tő ter­mé­sét. Há­la­zsol­tá­rok ének­lé­sé­vel zár­ták a va­cso­rát, mi­előtt ki­men­tek az Olaj­fák he­gyé­re.

Az öröm­ün­nep előz­mé­nye­it rész­le­te­sen fel­tár­ják az evan­gé­li­u­mok. Jé­zus és a ta­nít­vá­nyok kö­zös út­já­nak szá­mos olyan ál­lo­má­sát is­mer­jük, ame­lyen együtt él­het­ték át Is­ten sza­ba­dí­tó ere­jét és sze­re­te­tét: gyó­gyí­tá­so­kat, vá­ra­ko­zást éb­resz­tő – gyak­ran pél­dá­za­tos – ta­ní­tá­so­kat, az el­len­fe­lek pro­vo­ká­ci­ó­it vissza­ve­rő csat­ta­nós vá­la­szo­kat. Kü­lö­nö­sen fon­to­sak le­het­tek a ta­nít­vá­nyok szá­má­ra azok az él­mé­nyek, ame­lyek ar­ra bá­to­rí­tot­ták őket, hogy úr­rá le­het­nek – még­oly jo­gos – fé­lel­me­i­ken és ag­go­dal­ma­i­kon: „Ne ag­gód­ja­tok te­hát (…) De ke­res­sé­tek elő­ször az ő or­szá­gát és igaz­sá­gát…” (Mt 6,31.33)

Jé­zus mel­lett meg­ta­nul­hat­ták, hogy a kö­ve­té­se so­rán el­szen­ve­dett vesz­te­sé­gek je­len­ték­te­le­nek azok­hoz a nye­re­sé­gek­hez ké­pest, ame­lyek­kel a mennyei Atya meg­áld­ja azo­kat, akik a Jé­zus ál­tal mu­ta­tott utat jár­ják. Ta­lán el­in­dul­tak an­nak a meg­ér­té­se fe­lé is, hogy a ha­lál sem vá­laszt­hat­ja el őket Is­ten sze­re­te­té­től: „Ne fél­je­tek azok­tól, akik meg­ölik a tes­tet, de a lel­ket meg nem öl­he­tik.” (Mt 10,28) A kö­zös út ki­emel­ke­dő ál­lo­má­sán, az utol­só va­cso­rán Jé­zus ar­ra ké­szült, hogy ta­nít­vá­nyai szá­má­ra hi­te­le­sít­se azo­kat a le­he­tő­sé­ge­ket, ame­lye­ket az Is­ten or­szá­gá­nak von­zá­sá­ban már ko­ráb­ban meg­mu­ta­tott ne­kik.

Jé­zus az­zal te­szi rá tet­te­i­re és ta­ní­tá­sa­i­ra a vég­ső, hi­te­le­sí­tő pe­csé­tet, hogy egé­szen oda­ad­ja ma­gát ta­nít­vá­nya­i­nak. „Oda­te­szi ma­gát” – szok­tuk mon­da­ni ar­ra az em­ber­re, akin ész­re­vesszük, hogy nem­csak be­szél, nem­csak tá­vol­ról, biz­ton­sá­gos fe­de­zék­ből irá­nyít, nem­csak má­sok bő­rét vi­szi a vá­sár­ra, és nem má­sok­tól vár ál­do­za­tot, ha­nem ere­jét, eg­zisz­ten­ci­á­ját, éle­tét ajánl­ja fel fe­de­ze­té­ül azok­nak az el­vek­nek, ame­lye­ket hir­det.

Jé­zus is „oda­te­szi ma­gát”, ezt is­mer­het­jük fel új­ra és új­ra, ami­kor azt mond­juk, hogy az utol­só va­cso­rán ta­nít­vá­nya­it meg­aján­dé­koz­ta ön­ma­gá­val, az úr­va­cso­ra szent­sé­gé­vel. Az úr­va­cso­rá­val él­ni annyit je­lent, hogy a Jé­zus­sal va­ló kö­zös­sé­get kéz­zel fog­ha­tó­an meg­él­ni: az­zal a Jé­zus­sal va­ló kö­zös­sé­get, aki ma­ga tet­te ma­gát szá­munk­ra – tet­tei és sza­vai hi­te­le­sí­té­se­ként – kéz­zel­fog­ha­tó­vá.

Az öröm von­zá­sá­ban meg­szü­le­tő asz­tal­kö­zös­ség ke­re­té­ben kap­nak ér­tel­met az úr­va­cso­ra sze­rez­te­té­si igé­i­nek sú­lyos sza­vai is: „bű­nök bo­csá­na­tá­ra”. Meg­ta­nul­tuk, hogy az úr­va­cso­ra ko­moly do­log, ala­pos fel­ké­szü­lés után tér­del­jünk csak az Úr ol­tá­rá­hoz. Meg­ta­nul­tuk, hogy át kell érez­nünk: kol­du­sok va­gyunk. Meg­ta­nul­tuk, ta­lán gya­ko­rol­juk is, hogy az úr­va­cso­ra­vé­tel előtt bűn­val­lást kell ten­nünk, leg­alább a gyü­le­ke­ze­ti kö­zös gyó­nás sza­va­i­val, de, ha le­het, konk­ré­tan, sze­mé­lye­sen, a meg­bán­tott test­vér fü­le hal­la­tá­ra is. S ez mind igaz, jó, ha nem fe­lejt­jük, és ezek sze­rint ké­szü­lő­dünk.

De ha csak ennyit tu­dunk, ke­ve­set tu­dunk. A „bű­nök bo­csá­na­tá­ra” ugyan­is el­ső­sor­ban nem ar­ról szól, hogy ne­künk mi­lyen­nek kell len­nünk, ha meg akar­juk él­ni Jé­zus­sal egy asz­tal­nál a ve­le és a test­vé­re­ink­kel va­ló kö­zös­sé­get, ha­nem ar­ról szól, hogy mit ka­punk az asz­tal­nál. Az Is­ten or­szá­gá­ról szól, amely Jé­zus sza­vai sze­rint már kö­zel jött hoz­zánk, amely­ben hely­re­áll­hat az Is­ten­nel és az egy­más­sal va­ló sé­rült kap­cso­la­tunk, amely­nek a va­ló­sá­gát Jé­zus tel­jes oda­adá­sá­val hi­te­le­sí­tet­te szá­munk­ra.

Evan­gé­li­kus úr­va­cso­ra-ér­tel­me­zé­sünk fon­tos hang­sú­lya, hogy az ol­tár fe­lé ve­ze­tő utun­kon nem kell ma­gas kü­szö­böt át­lép­nünk, úgy kér­he­tem a fel­vé­te­le­met az úr­va­cso­rai kö­zös­ség­be, „amint va­gyok…” A vissza­fe­lé ve­ze­tő úton vi­szont, amely konf­lik­tu­sok­kal ter­helt kap­cso­la­ta­im­ba ve­zet, már ne le­gyek ugyan­az, aki az előbb vol­tam: dol­goz­zon raj­tam és ben­nem az Is­ten or­szá­gá­nak az ere­je. Aho­gyan az el­bo­csá­tás­ban hall­juk: „Akik meg­ta­pasz­tal­tá­tok a bűn­bo­csá­nat örö­mét, épít­sé­tek a test­vé­ri kö­zös­sé­get az em­be­rek kö­zött meg­bo­csá­tás­sal és ön­fel­ál­do­zó sze­re­tet­tel!”

Tex­tu­sunk meg­hök­ken­tő mó­don húz­za alá en­nek az ér­tel­me­zés­nek az el­ső fe­lét. Az utol­só va­cso­rán Jé­zus együtt ét­ke­zik az áru­ló­val is. Vi­lá­go­san be­szél az áru­lás­ról, a ben­ne rej­lő go­nosz­ság sú­lyá­ról, még azt sem rej­ti el, hogy me­lyik ta­nít­vá­nyá­ra gon­dol, még­is együtt ma­rad ve­le az asz­tal­kö­zös­ség­ben. Nem hagy­ja ott, nem kül­di el; az evan­gé­lis­ta el­be­szé­lé­se alap­ján ar­ra kell gon­dol­nunk, hogy Jú­dás ak­kor is je­len volt, ami­kor Jé­zus meg­tör­te a ke­nye­ret, és kör­be­ad­ta a po­ha­rat. Tu­dott a szán­dé­ká­ról, de nem mond­ta fel a ve­le va­ló kö­zös­sé­get.

Le­het, hogy Jé­zus az utol­só pil­la­na­tig ar­ra vá­gyott, azért kö­nyör­gött, hogy az áru­ló gon­dol­ja meg ma­gát, és for­dul­jon vissza a vég­ze­tes úton? Le­het, hogy lát­ta Jú­dás­ban a meg­té­rés­nek azt a pa­rá­nyi le­he­tő­sé­gét, ame­lyet Jú­dás nem lá­tott, és nem hagy­ta, hogy ki­bon­ta­koz­zék ben­ne? Nem tud­juk, hogy Jé­zus mit gon­dol­ha­tott, ezek csak ta­lál­ga­tá­sok, de ha mind­azt szám­ba vesszük, amit Jé­zus az Is­ten or­szá­gának tit­ká­ról mon­dott, ta­lán nem alap­ta­lan fel­té­te­le­zé­sek. Az vi­szont az evan­gé­lis­ta el­be­szé­lé­sén ala­pu­ló tény, hogy Jú­dás is ré­sze­se volt az asz­tal­kö­zös­ség­nek. Nem Jé­zus és nem is a töb­bi ta­nít­vány bon­tot­ta fel a ve­le va­ló kö­zös­sé­get.

Mai vi­lá­gunk­ban, ami­kor hí­res­sé, ér­de­kes­sé le­het vál­ni an­nak ré­vén, hogy va­la­ki ki­vel nem vál­lal kö­zös­sé­get, ki­vel nem áll szó­ba, kit nem hall­gat meg, ki­nek a kö­szö­né­sét nem fo­gad­ja, és ki­vel nem fog ke­zet, fon­tos üze­ne­tet hor­doz a tel­jes asz­tal­kö­zös­ség le­he­tő­sé­ge. Azé a tel­jes­sé­gé, amely egye­dül mél­tó az Is­ten or­szá­gá­nak örö­mé­hez.

Dr. Csep­re­gi And­rás

::Nyomtatható változat::