A vasárnap igéje

NAGY­PÉN­TEK – JN 19,1–7

Hozzászólás a cikkhez

A szen­ve­dés­tör­té­net egyik leg­drá­ma­ibb rész­le­té­nek fel­idé­zé­sé­vel kí­ván ma szól­ni hoz­zánk Is­ten. Nem vé­let­len, hogy ne­künk szó­ló leg­fon­to­sabb üze­ne­te­it tör­té­net­be öl­töz­te­ti. Ami ugyan­is meg­tör­té­nik, az már vég­ér­vé­nyes. Nem vi­ta­té­ma, ha­nem be­vég­zett tény. Ku­tat­hat­juk je­len­tő­sé­gét, de meg­vál­toz­tat­ni nem tud­juk. Így va­gyunk az­zal is, ami Jé­zus­sal tör­tént, ki­vált­kép­pen mind­az­zal, ami nagy­hé­ten esett meg ve­le.

Az ige­hir­de­té­si alap­igé­ben az evan­gé­li­um szer­ző­je min­de­nek­előtt Pi­lá­tus íté­lő­szé­ke előtt vég­be­ment ese­mé­nye­ket idéz fel, még­pe­dig olya­no­kat, ame­lyek le­lep­le­ző­ek ránk néz­ve. Az el­be­szé­lő úgy mu­tat­ja be ne­künk a Jé­zus el­len fo­lyó bí­ró­sá­gi el­já­rást, hogy an­nak min­den moz­za­na­ta min­ket ma­gun­kat ál­lít­son Is­ten szí­ne elé, ugyan­ak­kor pe­dig szem­be­sít­sen ön­ma­gunk­kal is.

Gyak­ran elő­for­dul, hogy a meg­alá­zott és szen­ve­dő Jé­zus a saj­ná­la­tun­kat vált­ja ki. Ha csak ennyi tör­té­nik ve­lünk nagy­hé­ten, ak­kor csu­pán az ese­mé­nyek fel­szí­ne érint min­ket, és sem­mit nem sej­tünk meg az em­be­ri sors lé­nye­gé­ből. Pi­lá­tus meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ban a leg­ti­tok­za­to­sabb és leg­vi­ta­tot­tabb az „ec­ce ho­mo”, az „íme, az em­ber” ki­je­len­tés. Mit szán­dé­ko­zott ez­zel mon­da­ni? Itt van ez a meg­alá­zott, meg­vert és ki­gú­nyolt em­ber? Vagy ta­lán: Nem kell túl­zá­sok­ba es­ni. Nincs itt más, csu­pán egy esen­dő em­ber. Vagy van sza­va­i­nak fi­lo­zo­fi­ku­sabb ér­tel­me is? Ennyi az, ami az em­ber­től te­lik?

Já­nos evan­gé­li­u­má­ban azon­ban szá­mol­nunk kell az­zal, hogy a ben­ne meg­fo­gal­ma­zott ki­je­len­té­sek­nek va­la­mi­kép­pen kö­zük van az em­ber Is­ten­hez va­ló vi­szo­nyá­hoz. Mert az a meg­gyö­tört em­ber, akit Pi­lá­tus be­mu­tat a cső­dü­let­nek, mér­he­tet­le­nül több egy saj­ná­lat­ra mél­tó, sze­ren­csét­len em­ber­nél. Nem csak egyi­ke a tö­mény­te­len sok szen­ve­dő­nek. A pas­sió ese­mé­nye­it meg­elő­ző­en is ő a test­té lett is­te­ni Ige, aki sok kor­tár­sa szá­má­ra lett Is­ten meg­szó­lí­tó, éle­tet adó sza­vá­vá. Pi­lá­tus­nak is rá kell döb­ben­nie, hogy az az el­já­rás, amely­re rá­kény­sze­rí­tik, egy­ál­ta­lán nem po­li­ti­kai ügy, ha­nem val­lá­si. A zsi­dó nép ve­ze­tői sze­rint azért kell meg­hal­nia Jé­zus­nak, mert ma­gát ön­ha­tal­mú­lag „Is­ten fi­á­vá tet­te” (7.v.). Szent­ség­tö­rő igény ez, ha nem fo­gad­juk el ezt az egy­sze­ri és ki­vé­te­les kap­cso­la­tot Is­ten és Jé­zus kö­zött.

Ugyan­ak­kor azt sem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül, hogy az evan­gé­lis­ta már a hús­vét utá­ni gyü­le­ke­zet tag­ja, és mint ilyen az élő Úr je­len­lé­té­ben él, in­nen néz vissza Urá­nak a föl­di éle­te vé­gén el­szen­ve­dett meg­aláz­ta­tá­sá­ra és kí­nos ha­lá­lá­ra. Ő sem tart­ja olyan za­va­ró em­lék­nek a múlt­ból, ame­lyet jobb el­fe­led­ni, mint ál­lan­dó­an fel­idéz­ni. Tud­juk a tör­té­ne­lem­ből: az em­be­ri gon­dol­ko­dás na­gyon gyak­ran ide­gen­ke­dett a ke­resz­ten ki­vég­zett Meg­vál­tó gon­do­la­tá­tól. Még­is új­ra és új­ra vál­lal­nunk kell Pál apos­tol sza­va­i­val „a ke­reszt igé­jét”, mert az Is­ten és az em­ber ta­lál­ko­zá­sát mond­ja el, és ezért le­ránt­ja a lep­let, már nem bölcs gon­do­la­tok­kal, ha­nem ese­mé­nyek­kel alá­tá­maszt­va és nyo­ma­té­ko­sít­va.

Mi tör­té­nik ak­kor, ha Is­ten és em­ber ilyen nyílt si­sak­kal ke­rül szem­be egy­más­sal? Az, ami Pi­lá­tus pretó­ri­u­má­ban tör­tént. Aki Is­tent kép­vi­sel­te, „ami­kor gya­láz­ták, nem vi­szo­noz­ta a gya­lá­zást; ami­kor szen­ve­dett, nem fe­nye­ge­tő­zött, ha­nem rá­bíz­ta ezt ar­ra, aki igaz­sá­go­san ítél” (1Pt 2,23). Az em­ber vi­szont gyá­ván meg­hát­rál, mint Pi­lá­tus, vagy vég­ze­tes ön­el­lent­mon­dás­ba ke­ve­re­dik, ahogy Far­kas­falvy Dé­nes jel­lem­zi ma­gya­rá­za­tá­ban az ak­ko­ri zsi­dó­ság kép­vi­se­lő­it: „Amennyi­ben Jé­zus vád­lói ki­tar­ta­nak a vád mel­lett, leg­szen­tebb nem­ze­ti ál­mu­kat ta­gad­ják meg, és a csá­szár mel­lett tett hű­ség­nyi­lat­ko­za­tuk­kal Pi­lá­tus mel­lett és a ró­mai ura­lom mel­lett fog­lal­nak ál­lást.” (Test­té vált szó – Evan­gé­li­um Szent Já­nos sze­rint, III. kö­tet, 121. o.) Bi­zony le­hull a szép lát­szat ró­lunk, em­be­rek­ről, és ki­de­rül, hogy – Vö­rös­mar­ty sza­va­i­val – „az em­ber­faj sár­kány­fog-ve­te­mény” (Az em­be­rek). Mind­ezt mi is foly­tat­hat­nánk sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­ink­kal. Még­is Jé­zus né­mán áll Is­ten sze­re­te­té­nek bi­zo­nyos­sá­gá­ban, és vé­gig­megy a ke­reszt­úton, hogy fel­leb­bent­se a fáty­lat Is­ten lé­nyé­nek kö­ze­pé­ről, le­győz­he­tet­len sze­re­te­té­ről.

Dr. Cser­há­ti Sán­dor

::Nyomtatható változat::