Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 13
- Új nap – új kegyelem
Napról napra
Hozzászólás a cikkhez
Új nap – új kegyelem
Vasárnap
Az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: „Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!” Jn 12,12–13 (Ézs 40,29; Jn 12,12–19; Fil 2,5–11; Zsolt 55) „Amikor Jézus dicsőségesen bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.” (Pilinszky) Nem, nem sodorja el, nem lepi be! Mi, Krisztusban hívők nem a tavasz érkezésének örülünk ezen a napon! Az ősi zsoltárral köszöntsük mi is a városba érkező Urat. Olyan Úr érkezik, akinek még a szamara sem az övé, s a sorfal, amely között elhalad, „mindenféle népből” áll. S köszönteni ma mi is ott lehetünk.
Hétfő
Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Zsid 13,8 (Zsolt 145,13; Róm 5,6–11; Jn 18,1–11) Tegnap az ünnepelt és hozsannázott Jézust mint Királyt köszöntötték. Fények és árnyak követik egymást gyorsan. Már halljuk az utolsó vacsora döbbenetes szavait az elárulásról. A keresztút drámai képei. Király? Keresztet hordozó bűnös, akit halálra ítéltek. Majd a nagyszombat csendje. A várt Megváltó – halott. A sír foglya. S a húsvétvasárnapi kertben az elhengerített kő. Jézus Krisztus ezen a héten mennyi stációt jár, s lelkünk, őt követve, szintén. S ő mindvégig tudta, és vállalta, s ő ugyanaz! Ebbe kapaszkodjunk, mikor az euforikus örömtől a gyász fojtogató sírásáig járjuk nagyhét útját. Az Úr ugyanaz.
Kedd
Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez. Zsolt 145,9 (1Jn 4,11; Jób 38,1–11; 42,1–6; Jn 18,12–27) Megpróbáltam jó lenni. Mindenkihez. Egy fél napig. Hát, nem sikerült. A metrón meglökő, a boltban „beszóló” vagy a szemtelen eladó – ő is a „mindenki” egyike. Jaj, de nehéz. Pedig én is „mindenki” vagyok – másnak. S hozzám jó az Úr. Pedig elfordulok, nem törődöm vele. Vagy feleselek. Tetteimmel elszomorítom. Felbosszantom azt, aki jó hozzám. Annyira jó, hogy az életét adja értem. Irgalmazz, Uram, add, hogy jó lehessek!
Szerda
Krisztus mondja: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem: és én életemet adom a juhokért.” Jn 10,14–15 (Ézs 52,12; Ézs 26,20–21; Jn 18,28–40) „A juhok természetes tulajdonsága az, hogy mindig követik az előttük járókat, megismerik a kolompja hangját, bégetését és szagát.” De karám, bot, kolomp, pásztorkutya csak a juhok terelésében hathatós. Az összetartozás Jézus, a Pásztor és emberjuhai között a személyes és kölcsönös ismeretből, szeretetből, bizalomból fakad.
Csütörtök
Krisztus mondja: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké.” Jn 6,51 (4Móz 6,24; Jn 13,1–15/34–35/; 1Kor 11,23–26; Jn 19,1–16a) Asztalközösségben lenni embereknek egymással: meghitt, jó dolog. De az Istennel: ez olyan felfoghatatlan csoda, olyan mélyre hajlás, közeljövetel az Úr részéről! Mi, evangélikusok két szentségünk közül az egyikként ünnepeljük. Testének és vérének vétele itt e földön bűneink bocsánatát adja. S majd egykor folytatódik ez a közösség Isten országában. Alázattal és örömteli lélekkel vegyük és együk ma az ünnepi vacsorát!
Péntek
Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma. Zsolt 39,13 (2Kor 4,10; Jn 19,16b–30; 2Kor 5,/14b–18/19–21; Jn 19,16b–30) Ez a nap a megrendülésé, a gyászé, a miérteké. Ha csak eddig tartana a történet, akkor a jajszó, a könny maradna csak. A Golgota felett besötétedő ég alatt állnánk, és az az ég néma. Hogyan történhetett? Győzött a gonosz, az erőszak, a végső, kegyetlen tény, a halál? Ha eddig tartana a történet… Életem egyik nagypéntekén passióúton voltam. Elhangzottak igék, énekek, és a könny ott volt a hívek arcán és a teológusokén is. Végtelen magány szakadt az emberre, az Istene nélkül elveszett ember melegben is belülről reszkető magánya. Az Isten a nagyhét eseményeivel drámai módon megreszketteti ma is a világot: a keresőt, a tagadót, a válaszra vágyót. Ekkora ára volt az életünknek, üdvösségünknek. Ne féljünk szívünk minden érzésével átélni ezt a napot! Ne féljünk, mert jön rá holnap, a csend, de közeledik már a holnapután: a húsvét hajnala!
Szombat
Krisztus mondja: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.” Jn 14,27 (Ézs 2,4; JSir 3,51–62; Jn 19,31–42) Nagyszombaton a félelmek, összetört remények hangja erősödik. Jézus milyen előre szólt akkor tanítványainak: ne féljetek, ne csüggedjetek. Mert ugyan lesz idő, amikor minden arra fog mutatni, hogy van rá okotok. És azt fogjátok érezni, hogy nem sikerült, hogy egy vesztes ügyben hittetek. De ne féljetek. Lesz békességetek. Ma sincs más üzenet. Ma is kétségbeeső, értetlen az ember. Bűnös, kegyelemre szorul. Nagyszombat csöndjébe is be kell zárkóznia. Isten véghezvitte a szándékát. A végső elveszéstől és árvaságtól megmentette minden, belé hittel kapaszkodó gyermekét.
Kőháti Dóra
::Nyomtatható változat::
|