Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Az ün­nep­re ér­ke­ző nagy so­ka­ság meg­hal­lot­ta, hogy Jé­zus Je­ru­zsá­lem­be jön, pál­ma­ága­kat fog­tak, ki­vo­nul­tak a fo­ga­dá­sá­ra, és így ki­ál­tot­tak: „Ho­zsán­na! Ál­dott, aki az Úr ne­vé­ben jön, az Iz­rá­el Ki­rá­lya!” Jn 12,12–13 (Ézs 40,29; Jn 12,12–19; Fil 2,5–11; Zsolt 55) „Ami­kor Jé­zus di­cső­sé­ge­sen be­vo­nul Je­ru­zsá­lem­be, er­re a fu­tó ün­nep­lés­re fu­tot­ta a vi­lág ere­jé­ből. Az­után még az em­lé­két is el­so­dor­ja a pil­la­nat, és be­le­pi az út po­ra.” (Pi­linsz­ky) Nem, nem so­dor­ja el, nem le­pi be! Mi, Krisz­tus­ban hí­vők nem a ta­vasz ér­ke­zé­sé­nek örü­lünk ezen a na­pon! Az ősi zsol­tár­ral kö­szönt­sük mi is a vá­ros­ba ér­ke­ző Urat. Olyan Úr ér­ke­zik, aki­nek még a sza­ma­ra sem az övé, s a sor­fal, amely kö­zött el­ha­lad, „min­den­fé­le nép­ből” áll. S kö­szön­te­ni ma mi is ott le­he­tünk.

Hét­fő

Jé­zus Krisz­tus teg­nap, ma és mind­örök­ké ugyan­az. Zsid 13,8 (Zsolt 145,13; Róm 5,6–11; Jn 18,1–11) Teg­nap az ün­ne­pelt és ho­zsan­ná­zott Jé­zust mint Ki­rályt kö­szönt­ötték. Fé­nyek és ár­nyak kö­ve­tik egy­mást gyor­san. Már hall­juk az utol­só va­cso­ra döb­be­ne­tes sza­va­it az el­áru­lás­ról. A ke­reszt­út drá­mai ké­pei. Ki­rály? Ke­resz­tet hor­do­zó bű­nös, akit ha­lál­ra ítél­tek. Majd a nagy­szom­bat csend­je. A várt Meg­vál­tó – ha­lott. A sír fog­lya. S a hús­vét­va­sár­na­pi kert­ben az el­hen­ge­rí­tett kő. Jé­zus Krisz­tus ezen a hé­ten mennyi stá­ci­ót jár, s lel­künk, őt kö­vet­ve, szin­tén. S ő mind­vé­gig tud­ta, és vál­lal­ta, s ő ugyan­az! Eb­be ka­pasz­kod­junk, mi­kor az eu­fo­ri­kus öröm­től a gyász foj­to­ga­tó sí­rá­sá­ig jár­juk nagy­hét út­ját. Az Úr ugyan­az.

Kedd

Jó az Úr min­den­ki­hez, ir­gal­mas min­den te­remt­mé­nyé­hez. Zsolt 145,9 (1Jn 4,11; Jób 38,1–11; 42,1–6; Jn 18,12–27) Meg­pró­bál­tam jó len­ni. Min­den­ki­hez. Egy fél na­pig. Hát, nem si­ke­rült. A met­rón meg­lö­kő, a bolt­ban „be­szó­ló” vagy a szem­te­len el­adó – ő is a „min­den­ki” egyi­ke. Jaj, de ne­héz. Pe­dig én is „min­den­ki” va­gyok – más­nak. S hoz­zám jó az Úr. Pe­dig el­for­du­lok, nem tö­rő­döm ve­le. Vagy fe­le­se­lek. Tet­te­im­mel el­szo­mo­rí­tom. Fel­bosszan­tom azt, aki jó hoz­zám. Annyi­ra jó, hogy az éle­tét ad­ja ér­tem. Ir­gal­mazz, Uram, add, hogy jó le­hes­sek!

Szer­da

Krisz­tus mond­ja: „Én va­gyok a jó pász­tor, én is­me­rem az enyé­i­met, és az enyé­im is­mer­nek en­gem: és én éle­te­met adom a ju­ho­kért.” Jn 10,14–15 (Ézs 52,12; Ézs 26,20–21; Jn 18,28–40) „A ju­hok ter­mé­sze­tes tu­laj­don­sá­ga az, hogy min­dig kö­ve­tik az előt­tük já­ró­kat, meg­is­me­rik a ko­lomp­ja hang­ját, bé­ge­té­sét és sza­gát.” De ka­rám, bot, ko­lomp, pász­tor­ku­tya csak a ju­hok te­re­lé­sé­ben hat­ha­tós. Az össze­tar­to­zás Jé­zus, a Pász­tor és em­ber­ju­hai kö­zött a sze­mé­lyes és köl­csö­nös is­me­ret­ből, sze­re­tet­ből, bi­za­lom­ból fa­kad.

Csü­tör­tök 

Krisz­tus mond­ja: „Én va­gyok az az élő ke­nyér, amely a menny­ből szállt le: ha va­la­ki eszik eb­ből a ke­nyér­ből, él­ni fog örök­ké.” Jn 6,51 (4Móz 6,24; Jn 13,1–15/34–35/; 1Kor 11,23–26; Jn 19,1–16a) Asz­tal­kö­zös­ség­ben len­ni em­be­rek­nek egy­más­sal: meg­hitt, jó do­log. De az Is­ten­nel: ez olyan fel­fog­ha­tat­lan cso­da, olyan mély­re haj­lás, kö­zel­jö­ve­tel az Úr ré­szé­ről! Mi, evan­gé­li­ku­sok két szent­sé­günk kö­zül az egyik­ként ün­ne­pel­jük. Tes­té­nek és vé­ré­nek vé­te­le itt e föl­dön bű­ne­ink bo­csá­na­tát ad­ja. S majd egy­kor foly­ta­tó­dik ez a kö­zös­ség Is­ten or­szá­gá­ban. Alá­zat­tal és öröm­te­li lé­lek­kel ve­gyük és együk ma az ün­ne­pi va­cso­rát!

Pén­tek

Hall­gasd meg imád­sá­go­mat, Uram, fi­gyelj se­gély­ki­ál­tá­som­ra! Könnye­im lát­tán ne légy né­ma. Zsolt 39,13 (2Kor 4,10; Jn 19,16b–30; 2Kor 5,/14b–18/19–21; Jn 19,16b–30) Ez a nap a meg­ren­dü­lé­sé, a gyá­szé, a mi­ér­te­ké. Ha csak ed­dig tar­ta­na a tör­té­net, ak­kor a jaj­szó, a könny ma­rad­na csak. A Gol­go­ta fe­lett be­sö­té­te­dő ég alatt áll­nánk, és az az ég né­ma. Ho­gyan tör­tén­he­tett? Győ­zött a go­nosz, az erő­szak, a vég­ső, ke­gyet­len tény, a ha­lál? Ha ed­dig tar­ta­na a tör­té­net… Éle­tem egyik nagy­pén­te­kén pas­sió­úton vol­tam. El­hang­zot­tak igék, éne­kek, és a könny ott volt a hí­vek ar­cán és a teo­ló­gu­so­kén is. Vég­te­len ma­gány sza­kadt az em­ber­re, az Is­te­ne nél­kül el­ve­szett em­ber me­leg­ben is be­lül­ről resz­ke­tő ma­gá­nya. Az Is­ten a nagy­hét ese­mé­nye­i­vel drá­mai mó­don meg­resz­ket­te­ti ma is a vi­lá­got: a ke­re­sőt, a ta­ga­dót, a vá­lasz­ra vá­gyót. Ek­ko­ra ára volt az éle­tünk­nek, üd­vös­sé­günk­nek. Ne fél­jünk szí­vünk min­den ér­zé­sé­vel át­él­ni ezt a na­pot! Ne fél­jünk, mert jön rá hol­nap, a csend, de kö­ze­le­dik már a hol­nap­után: a hús­vét haj­na­la!

Szom­bat

Krisz­tus mond­ja: „Bé­kes­sé­get ha­gyok nek­tek: az én bé­kes­sé­ge­met adom nek­tek; de nem úgy adom nek­tek, aho­gyan a vi­lág ad­ja. Ne nyug­ta­lan­kod­jék a ti szí­ve­tek, ne is csüg­ged­jen.” Jn 14,27 (Ézs 2,4; JSir 3,51–62; Jn 19,31–42) Nagy­szom­ba­ton a fé­lel­mek, össze­tört re­mé­nyek hang­ja erő­sö­dik. Jé­zus mi­lyen elő­re szólt ak­kor ta­nít­vá­nya­i­nak: ne fél­je­tek, ne csüg­ged­je­tek. Mert ugyan lesz idő, ami­kor min­den ar­ra fog mu­tat­ni, hogy van rá oko­tok. És azt fog­já­tok érez­ni, hogy nem si­ke­rült, hogy egy vesz­tes ügy­ben hit­te­tek. De ne fél­je­tek. Lesz bé­kes­sé­ge­tek. Ma sincs más üze­net. Ma is két­ség­be­eső, ér­tet­len az em­ber. Bű­nös, ke­gye­lem­re szo­rul. Nagy­szom­bat csönd­jé­be is be kell zár­kóz­nia. Is­ten vég­hez­vit­te a szán­dé­kát. A vég­ső el­ve­szés­től és ár­va­ság­tól meg­men­tet­te min­den, be­lé hit­tel ka­pasz­ko­dó gyer­me­két.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::