Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A Kör­men­di Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség lel­ké­sze, Szol­ga-Tő­kés Sán­dor már két ve­se­át­ül­te­té­sen van túl, de or­vo­sai sze­rint új­ra transz­plan­tál­ni kel­le­ne nem­csak a ve­sé­jét, de ez­út­tal már a má­ját is. Az uni­tá­ri­us­ként fel­nőtt fér­fi azon­ban be­teg­sé­gé­ért há­lás Is­ten­nek, hi­szen el­mon­dá­sa sze­rint, ha an­nak ide­jén nem kell át­jön­nie Er­dély­ből Ma­gyar­or­szág­ra, le­het, hogy nem is­me­ri meg az Úr Jé­zus Krisz­tust.

– Mi­kor és ho­gyan de­rült ki, hogy a ve­sé­je nem mű­kö­dik meg­fe­le­lő­en?

– 1986-ban Er­dély­ben, Sep­si­szent­györ­gyön lak­tunk, én ka­rosszé­ria­la­ka­tos­ként dol­goz­tam. Elő­ször is azt fi­gyel­tem meg ma­ga­mon, hogy na­gyon fá­ra­dé­kony let­tem, nem tud­tam ki­pi­hen­ni ma­gam. Ami­kor or­vos­hoz men­tem, vi­ta­mi­no­kat írt fel, és ta­va­szi fá­ra­dé­kony­ság­nak di­ag­nosz­ti­zál­ta ezt az egé­szet. Az­tán ké­sőbb ful­lad­ni kezd­tem, és alig kap­tam le­ve­gőt. Egy éj­sza­ka az­tán több­ször kel­lett vé­cé­re men­jek, és lég­szomj fo­gott el. A kór­ház­ban meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy ma­xi­mum két he­tem van még, és nin­csen le­he­tő­ség to­váb­bi ke­ze­lé­sem­re. Ak­kor ja­va­sol­ták azt, hogy Ma­gyar­or­szág­ra jöj­jek. Ne­he­zen ment a ví­zum meg­szer­zé­se, de apó­som is­me­rő­sei ré­vén el­in­téz­te, így utaz­hat­tam.

– El kel­lett hagy­nia a csa­lád­ját. Ho­gyan ké­szült az út­ra?

– Ak­kor a szü­le­im már nem él­tek, húsz­éves ko­rom­ban hat hó­nap kü­lönb­ség­gel hal­tak meg. Volt egy ka­rosszé­ria­la­ka­tos-mű­he­lyem, a fél­kész mun­ká­i­mat ott kel­lett hagy­jam, hir­te­len kel­lett min­dent fel­ad­ni. Volt egy kis­fi­am, nős vol­tam, de ak­kor még a fe­le­sé­gem és a fi­am nem jö­het­ett ve­lem, és nem tud­tam, mi lesz a sor­som.

Ami­kor ki­de­rült, hogy utaz­ni kell, egy egész ál­ló nap gyón­tam Is­ten­nek a bű­ne­i­met, és imád­koz­tam hoz­zá, hogy se­gít­sen. Ak­kor Jé­zust még nem is­mer­tem, uni­tá­ri­us vol­tam, így az Atya­is­ten­nek mond­tam el bű­ne­i­met. Jó ér­zés volt ezek­től meg­sza­ba­dul­ni, és ak­kor ugyan nem tud­tam, ho­gyan ala­kul sor­som, még­is erőt adott ne­kem ez a gyó­nás. De Is­ten nem hagy­ta, hogy az éle­tem itt ér­jen vé­get, ha­nem elő­ké­szí­tet­te az utat a Fi­á­val, Jé­zus Krisz­tus­sal va­ló ta­lál­ko­zás­ra.

– Ma­gyar­or­szág­ra jött. Hol ke­zel­ték?

– Vo­nat­tal jöt­tem, de a Ke­le­ti pá­lya­ud­var­nál már men­tő várt rám, ami­vel a kór­ház­ba vit­tek. Egyik kór­ház­ból a má­sik­ba küld­tek át, ami­kor ki­de­rült, hogy er­dé­lyi va­gyok, nem akar­tak ke­zel­ni. Vé­gül egy or­vos be­fo­ga­dott. Egy em­bert sem fo­gok hagy­ni meg­hal­ni az aj­tó előtt! – mond­ta. Ke­zel­ni kezd­tek, de saj­nos egy­re több lett az adós­sá­gom, mert a ke­ze­lé­si költ­sé­ge­ket ne­kem kel­lett vol­na ki­fi­zet­ni. Több­ször fel­szó­lí­tást kap­tam, hogy ki­uta­sí­ta­nak az or­szág­ból, ha nem ren­de­zem a szám­lát, de ne­kem nem volt pén­zem.

Cso­dá­la­tos dol­gok jöt­tek azon­ban. Volt olyan ke­ze­lő­or­vo­som, aki­nek az iro­dá­já­ban le­tér­del­ve imád­koz­tunk együtt a gyó­gyu­lá­so­mért. 1987 te­lén óri­á­si hó­ban a ro­ko­na­im­nál már nem volt to­vább he­lyem, és a ke­ze­lé­sek kö­zöt­ti idő­ben az egyik or­vos biz­to­sí­tott szá­mom­ra he­lyet a kór­ház egyik szeg­le­té­ben éj­sza­ká­ra. Nap­köz­ben met­rón ül­tem, vagy mo­zi­ba vet­tem je­gyet, hogy meg ne fagy­jak az ut­cán. Vé­gül egy hí­vő bap­tis­ta bá­csi fo­ga­dott be ma­gá­hoz: hat hó­na­pon ke­resz­tül egyet­len fil­lér fi­zet­ség nél­kül ná­luk lak­hat­tam. Lel­ki be­szél­ge­té­se­ink vol­tak, rend­sze­re­sen ol­vas­tuk a Bib­li­át, és imád­koz­tunk együtt. Ez új­don­ság volt a szá­mom­ra, mert Er­dély­ben, bár biz­to­san van­nak, ilyen krisz­tu­si lel­kü­le­tű, mé­lyen hí­vő em­be­rek­kel nem ta­lál­koz­tam.

Ami­kor a fe­le­sé­gem és a fi­am is utá­nam jöt­t, egy ka­to­li­kus csa­lád adott ne­künk he­lyet a szu­te­rén­jük­ben. Egy öreg pap bá­csi járt ki hoz­zá­juk, két szín alatt vet­tük az úr­va­cso­rát, és re­for­má­tus lel­ké­szek pré­di­ká­ci­ó­it hall­gat­tuk ka­zet­tán.

Egyik temp­lom­ból a má­sik­ba jár­tam, nem néz­tem a fe­le­ke­ze­te­ket, min­den­fe­lé el­jár­tam. Az­tán az egyik ka­zet­tát meg­hall­gat­va va­la­mi meg­si­mo­gat­ta a szí­ve­met. Tud­tam: én is ilyen lel­kész sze­ret­nék len­ni. Azt is tud­tam, érez­tem, hogy az uni­tá­ri­us ta­ní­tás­sal el­len­tét­ben Jé­zus Krisz­tus több mint egy a pró­fé­ták kö­zül.

– De ez csak az el­ső lép­cső­fok volt…

– Igen, Jé­zus egy­re fel­jebb lé­pett az éle­tem­ben. Az­tán a Bib­li­át ol­vas­va kezd­tem tisz­táz­ni ma­gam­ban, ki is ő a szá­mom­ra. Imád­sá­ga­im­ban el­kezd­tem meg­szó­lít­gat­ni őt is, nem csak az Atya­is­tent. De nem tud­tam, hogy jót te­szek-e ez­zel, vagy sem. Az Atya azon­ban küld­te min­dig azo­kat az em­be­re­ket, akik ló­dí­tot­tak elő­re Jé­zus fe­lé.

– Mi­ért akart lel­kész len­ni? Ho­gyan ke­rült az ak­ko­ri bu­da­pes­ti Evan­gé­li­kus Teo­ló­gi­ai Aka­dé­mi­á­ra?

– Tu­laj­don­kép­pen szü­le­im ha­lá­la után kezd­tem ol­vas­ni a Bib­li­át. Es­ti gim­ná­zi­um­ban érett­sé­giz­tem, és je­lent­kez­tem a Ko­lozs­vá­ri Teo­ló­gi­ai Aka­dé­mi­á­ra. Egy hely volt, és én má­so­dik let­tem. Ak­kor szo­mo­rú vol­tam, de ma már tu­dom, hogy nem ott volt a he­lyem. Az uni­tá­ri­us egy­ház­ban nem is­mer­tem vol­na meg Jé­zus Krisz­tust.

Köz­be­jött a be­teg­sé­gem. Az­tán új­ra pró­bál­koz­tam a teo­ló­gi­á­ra va­ló je­lent­ke­zés­sel, Ma­gyar­or­szá­gon is. Az ak­ko­ri uni­tá­ri­us püs­pök azon­ban nem tá­mo­ga­tott eb­ben. Azt mond­ta, mi­nek aka­rok én a teo­ló­gi­án ta­nul­ni, ami­kor úgy­sem fo­gok ad­dig él­ni, hogy be­fe­jez­zem. In­kább men­jek ha­za Er­dély­be meg­hal­ni. A fe­le­sé­gem azon­ban kér­te, ír­ja alá a pa­pí­ro­kat, és leg­alább ad­jon ne­kem élet­ked­vet, hogy em­ber­nek érez­zem ma­gam. Fel­vet­tek az evan­gé­li­kus teo­ló­gi­á­ra. Is­ten­nek a fur­csa dol­ga, hogy az­óta már a ne­gye­dik uni­tá­ri­us püs­pök van, én meg be­fe­jez­tem a teo­ló­gi­át, és még min­dig élek…

– Köz­ben a teo­ló­gi­ai évek alatt át­esett az el­ső ve­se­transz­plan­tá­ci­ón, az­tán a szerv­át­ül­te­tet­tek­kel ki­ju­tott Van­cou­ver­be egy úszó­ver­seny­re. Hogy is volt ez?

– A mű­tét utá­ni lá­ba­do­zás ide­jén be­je­lent­kez­tem a Szerv­át­ül­te­tet­tek Sport­egye­sü­le­té­nél, amely ak­kor Ma­gyar­or­szá­gon tar­tot­ta a vi­lág­já­té­ko­kat. Ezen részt vet­tem, bár ke­vés volt az esély ar­ra, hogy nye­rek. Ötöd­éves ko­rom­ban az­tán Van­cou­ver­ben tar­tot­ták a vi­lág­já­té­ko­kat, és én el­ha­tá­roz­tam, hogy azon min­den­kép­pen sze­ret­nék részt ven­ni a vá­lo­ga­tott tag­ja­ként. Ke­mé­nyen edzet­tem, de a vizs­ga­idő­szak­kal üt­kö­zött az idő­pont, így el­dön­töt­tem, hogy in­kább szep­tem­ber­re ha­lasz­tom a zá­ró­vizs­gá­i­mat, de min­den­kép­pen ki fo­gok utaz­ni Ka­na­dá­ba.

Min­den reg­gel uszo­dá­ba men­tem, le­úsz­tam a két­ezer mé­te­re­met, és utá­na men­tem a reg­ge­li áhí­tat­ra. A töb­bi­ek hec­cel­tek, hogy biz­to­san nem úsz­ha­tok én olyan jól, hogy ver­seny­re men­jek. Egy al­ka­lom­mal el­jött ve­lem az uszo­dá­ba pár év­fo­lyam­tár­sam. Ver­se­nyez­ni kezd­tünk. Mi­re ők a me­den­ce kö­ze­pé­re ér­tek, én már a má­sik ol­dalt ki is száll­tam a víz­ből. Ak­kor hit­ték el vég­re, hogy va­ló­ban gyor­san tu­dok úsz­ni.

– Mi­lyen volt Ka­na­dá­ban? Úgy tu­dom, ot­ta­ni gyü­le­ke­ze­tek­ben is szol­gált a ver­se­nyek szü­ne­té­ben.

– Ka­na­dá­ban az ot­ta­ni re­for­má­tus lel­kész, Sza­mos­he­gyi Lász­ló – egy­ko­ri ko­lozs­vá­ri szí­nész – várt min­ket a re­pü­lő­té­ren. Vá­ros­né­zés­re vitt ben­nün­ket min­den­nap a kör­nyé­ken. Va­sár­nap ar­ra kért, hogy – bár még nem va­gyok vég­zett teo­ló­gus – szol­gál­jak az is­ten­tisz­te­le­ten. Utá­na el­mond­ta: azt ter­ve­zik, hogy a re­for­má­tu­son és a ma­gyar gyü­le­ke­ze­ten kí­vül ala­pí­ta­nak egy har­ma­di­kat, egy pro­tes­táns gyü­le­ke­ze­tet, le­gyek en­nek a lel­ké­sze. Én ezt nem vál­lal­tam el, mert Ka­na­dá­ból ne­he­zeb­ben tud­nék át­ug­ra­ni Er­dély­or­szág­ba, mint Ma­gyar­or­szág­ról.

– Ami­kor ha­za­jött, le­vizs­gá­zott a teo­ló­gi­án, és for­du­ló­pont tör­tént az éle­té­ben…

– A vizs­gák után kap­tam egy ka­zet­tát, és az evan­gé­li­zá­ci­ót hall­gat­va megint érez­tem azt a me­leg­sé­get a szí­vem­ben, amit ko­ráb­ban. Ér­dek­lőd­tem, és el­mond­ták, hogy lesz egy kon­fe­ren­cia, ahol a lel­kész pré­di­kál­ni fog. Je­lent­kez­tem, de nem akar­tak fel­ven­ni, mond­ván, már nincs hely, vé­gül azon­ban még­is si­ke­rült.

Az evan­gé­li­zá­ció előtt imád­koz­tam, tu­sa­kod­tam, mint Já­kób: „Úr Jé­zus, ha te tény­leg az vagy, aki­nek a Bib­lia ír: a nagy­pén­tek ál­do­za­ta, aki azon­ban még­is fel­tá­ma­dott a ha­lál­ból, Úr Jé­zus, ha te tény­leg ma­ga vagy az Is­ten egy­szü­lött Fia, ak­kor tedd meg ve­lem is azt a cso­dá­la­tos dol­got, hogy ne­ked tet­sző­en, hi­te­le­sen tud­jak szol­gál­ni. Mert hi­á­ba kap­tam új ve­sét, hi­á­ba vé­gez­tem el a teo­ló­gi­át, ha nem le­szek hit­ben já­ró em­ber.”

Más­nap volt a be­mu­tat­ko­zás, el­mond­tam, hogy uni­tá­ri­us va­gyok, teo­ló­gi­át vé­gez­tem, ám ami­kor ar­ról akar­tam be­szél­ni, hogy meg va­gyok tér­ve, egy idős asszony fel­állt, és azt mond­ta: „Fi­am, ne­ked sem­mi kö­zöd az Úr Jé­zus­hoz!” Azt hit­tem, men­ten el­süllye­dek. Lát­ha­tat­lan­ná akar­tam vál­ni és el­ro­han­ni on­nan, de rá kel­lett jön­nöm, iga­za van! Ne­kem ak­ko­ra hi­tem sin­csen, mint egy mus­tár­mag, pe­dig tény­leg iga­zán ke­res­tem Jé­zust.

Fel­ke­res­tem es­te a lel­készt, le­ír­tam ne­ki egy A/4-es lap­ra a bű­ne­i­met. Ő azon­ban azt mond­ta er­re, hogy ez nem elég. Vé­gül az Úr elé le­tet­tem az éle­te­met, hogy én csak Jé­zust aka­rom szol­gál­ni. Jé­zus el­fo­ga­dott, el­vet­te a bű­ne­i­met, és meg­tisz­tí­tott. Ami­kor ki­men­tem a lel­kész­től, meg­könnyeb­bül­tem. Mint­ha má­zsás sú­lyo­kat vet­tek vol­na le a há­tam­ról. Mint­ha meg­szűnt vol­na a gra­vi­tá­ció, min­den cso­dá­la­tos­sá vált. Ak­kor lett üdv­bi­zo­nyos­sá­gom, hogy va­ló­ban az Úré va­gyok, és hogy az ő Gol­go­tán tör­tént ha­lá­la va­ló­ban ér­tem is tör­tént. Ami­kor er­ről az evan­gé­li­zá­ci­ó­ról ha­za­tér­tem, az uni­tá­ri­us püs­pök azt mond­ta, hogy az egy­há­zam­ban ilyen hit­tel ma­xi­mum csak gyü­le­ke­ze­ti tag le­he­tek, lel­kész­ként nem szol­gál­ha­tok. Jé­zust ná­luk nem te­kint­he­tem Meg­vál­tóm­nak.

– Az­tán evan­gé­li­kus lel­kész lett… El­ső szol­gá­la­ti he­lye Ős­agár­don volt.

– D. Sze­bik Im­re püs­pök­höz men­tem, aki ar­ra kért, sze­rez­zek egy írást ar­ról, hogy az uni­tá­ri­us egy­ház­nál nin­csen szük­ség rám azért, mert Jé­zus Krisz­tus­ban hi­szek. Ilyen pa­pír so­ká­ig nem ér­ke­zett, de Sze­bik püs­pök 1993 de­cem­be­ré­től még­is meg­bí­zott az ős­agár­di evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet pász­to­ro­lá­sá­val. Ami­kor oda­köl­töz­tünk, meg­jött az uni­tá­ri­u­sok­tól a pa­pír: a hi­tem meg­vál­to­zá­sa mi­att nem al­kal­maz­nak az egy­ház­ban. Így let­tem evan­gé­li­kus lel­kész.

Olyan gyü­le­ke­zet­be ke­rül­tem, ahol ren­ge­teg min­dent ta­nul­hat­tam a hí­vek­től. Ti­zen­egy évet szol­gál­tam itt. Evan­gé­li­u­mi szín­da­ra­bo­kat ad­tunk elő, evan­gé­li­u­mi éne­ke­ket ta­nul­tunk, ír­tunk. Az­tán a kör­men­di gyü­le­ke­zet­be ke­rül­tem, ahol most is szol­gá­lok.

– Emel­lett azon­ban iszá­kos­men­tő misszi­ó­ban is részt vesz, Ve­rő­ce­ma­ro­son van tá­bo­ruk.

– Ezt az evan­ge­li­zá­ci­ót kö­zö­sen ve­zet­jük Már­kus Gá­bor re­for­má­tus lel­késszel. Éven­te négy al­kal­mat tar­tunk. Nagy él­mény, hogy olyan al­ko­ho­lis­ták­kal ta­lál­koz­ha­tok, akik meg­sza­ba­dul­tak a bűn rab­sá­gá­ból, és össze­jár­nak há­lát ad­ni ezért. Az Úr meg­men­tet­te őket, és be­fo­gad­ták szí­vük­be Jé­zust. Va­ló­di új éle­tek szü­let­nek itt. Van, aki az al­ko­hol mi­att ko­ráb­ban el­vesz­tet­te a csa­lád­ját, haj­lék­ta­lan volt, de meg­sza­ba­dult, és most új­ra csa­lád­ja van, és ren­de­sen dol­go­zik. Jé­zus el­vet­te tő­lük még a kí­vá­ná­sát is az al­ko­hol­nak. Egy sza­ba­dult al­ko­ho­lis­tá­val be­szél­ni erőt ad ne­kem is. Lát­ha­tom, hogy Is­ten meg­men­tő, sza­ba­dí­tó ere­je mi­lyen cso­dá­la­tos.

– Na­gyon fon­tos ez, amit mond, hi­szen ar­ra hí­vat­tunk el, hogy mi­nél töb­be­ket hí­vo­gas­sunk, és ha bűn­be eset­te­ken se­gít­he­tünk, az kü­lö­nö­sen fon­tos. Cso­dá­la­tos az az erő, amit Is­ten­től kap er­re, hi­szen most is újabb transz­plan­tá­ci­ó­ra vár.

– Ket­tős transz­plan­tá­ció előtt ál­lok: a ve­sé­met két át­ül­te­tés után most új­ra transz­plan­tál­ni kel­le­ne, és a má­ja­mat is. Egy­elő­re azon­ban még csak a kez­de­ti vizs­gá­la­tok foly­nak, hogy a ko­ráb­ban meg­mű­tött szí­vem bír­ná-e ezt a be­avat­ko­zást. Saj­nos még a vá­ró­lis­tá­ra sem ke­rül­tem fel, mert a nem­ré­gi­ben elvégzett vizs­­gá­la­ta­im ered­mé­nyei szük­sé­ge­sek ah­hoz, hogy egy­ál­ta­lán fel­ve­gye­nek rá. De az Úr erőt ad min­den ne­héz­ség­ben, és re­mé­lem, aho­gyan éle­tem­ben ed­dig is, úgy ez­után is meg fog se­gí­te­ni.

Hor­váth-Bol­la Zsu­zsan­na For­rás: evan­ge­li­kus.hu

::Nyomtatható változat::