Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 18
- Rólad van szó!
Keresztutak
Hozzászólás a cikkhez
Rólad van szó!
Konferencia az emberről, a hitről, az erkölcsről
Mitől keresztény a keresztény pedagógia? Van-e különbség vallásoktatás és hitoktatás között? Milyen helyzetben van a mai magyar hitoktatás és erkölcsi nevelés? Mi az az emberismeret? Hogyan lehetne integrálni az iskolák pedagógiai programjába? Kizárja-e egymást az emberismeret és a hittan, vagy éppen fordítva: kölcsönösen javára lehetnek egymásnak? Az Embertan, erkölcstan, vallástan, hittan a nagyvilágban és hazánkban címmel a Magyar Pax Romana közösség által április 8. és 10. között Veszprémben tartott konferencián fogalmazódtak meg ezek a kérdések.
A konferencia szervezője és házigazdája Kamarás István vallásszociológus volt, akinek munkája révén alakult meg pár évvel ezelőtt a veszprémi Pannon Egyetem Antropológia és Etika Tanszéke.
A bevezető előadást Pálhegyi Ferenc pszichológus tartotta, aki a keresztény pedagógia lényegét a Krisztus-központúságban ragadta meg. Hangsúlyozta, hogy minden pedagógia kiindulópontja az, hogyan tekint az emberre, milyen emberképe van. Ettől függ ugyanis a nevelői tevékenység. A keresztény pedagógia az embert Isten eltorzult képének látja, akinek nemcsak azokat a kérdéseket kell megválaszolnia, hogy honnan jött, és hogyan jött létre, hanem azt is, hogy mi végre teremtetett. Nevelői tevékenysége ezért az értékközvetítésben határozható meg. A keresztény pedagógus pásztor, aki őrzi, táplálja és vezeti a rábízottakat. Őrzi a veszélytől, a rossztól, a hamistól, a negatívumoktól, táplálja Isten igéjével, Jézus Krisztus evangéliumával, az értékkel, és bevezeti őket a keresztény életformába, a Krisztus-követés életformájába. Utalt Jézus és Péter feltámadás utáni beszélgetésére (Jn 21), és rámutatott: Jézus nem azt kérdezi Pétertől, hogy szereti-e a bárányokat, hanem azt, hogy szereti-e őt. S ha igen, akkor ez a szolgálata: legeltetni az ő juhait.
Ez a mondanivaló összecsengett Thorday Attila főiskolai tanár előadásával. A szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskola rektorhelyettese a vallásoktatás és a hittan, a katekézis közötti különbségről beszélt. Úgy fogalmazott, hogy a vallásoktatás ismereteket ad az egyházakról, a vallásokról, a Bibliáról és történeteiről, de a katekézis életformát munkál a gyermekekben, bevezeti őket a keresztény életbe. A vallásoktatás minden gyermek számára nélkülözhetetlen és fontos, minden gyermeknek részt kellene vennie benne. A katekézis pedig a vallásoktatás nyújtotta ismereteket felhasználva gyülekezeti környezetben foglalkozhatna a megkeresztelt gyermekekkel. Nem választani kellene tehát a kettő közül, hogy melyiket tanulja a diák, hanem a vallásoktatásra épülhetne a katekézis.
Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetések ezeket a témákat járták körül. Többször elhangzott, hogy az ismeretek átadása, bár szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy egy gyermek hitét gyakorló kereszténnyé növekedjen. Elhangzott az is, hogy válaszokat akarunk adni a gyermekeknek, miközben ők nem is kérdeztek minket. Megfogalmazódott, hogy mennyire eredménytelen volt a hitoktatásban végzett munkánk; hogy ma sokkal nehezebb gyermekekkel foglalkozni, őket tanítvánnyá tenni. Megfogalmazódott, hogy sok külső körülmény is ártott a hitoktatás ügyének. Tudunk-e új perspektívát nyitni, új lehetőséget felmutatni?
A Kamarás István és munkatársai által bemutatott emberismeret és etika tárgy lehetne ez az új perspektíva, ez az új lehetőség. Több mint harmincéves múltra tekint vissza az a munka, amely mára ebben a tantárgyban kristályosodott ki. Tankönyvek készültek hozzá, egyetemen megszerezhető a tanításhoz szükséges szakképesítés, az ország néhány általános és középiskolájában tanítják.
A tantárgy keretében a tanulók az emberrel foglalkoznak. Nem ismereteket sajátítanak el, hanem megfogalmazzák saját véleményüket különböző emberi magatartásokról, elgondolkodnak az egyes közösségekről, átélnek emberi helyzeteket, érzéseket, így jobban megismerik önmagukat, lelki, testi és szellemi szükségleteiket, kapcsolataik mozgatórugóit, megtanulnak kommunikálni. Képességek fejlődnek ki bennük, alakul erkölcsi értékítéletük. Felteszik azokat a kérdéseket, amelyekre azután már a jól képzett katekéta adhatja meg a választ.
A tantárgyat tanító pedagógusok, lelkészek meggyőzően számoltak be tapasztalataikról. De akkor miért nem tanítják minden iskolában ezt a tantárgyat? Oly sok mindent megtanulnak és megismernek a gyermekek iskolai éveik alatt – éppen önmaguk, az ember ismerete volna elhanyagolható? Erkölcsi züllöttségbe süllyedt népünknek óriási szüksége volna rá! Még egyházi iskolákban is volna értelme a hittan mellett emberismeretet tanítani! Elmélyültebb, a lényeget jobban megragadó légkört teremtene a tanulókban és a tanulók között.
A konferencia evangélikus képviselőjeként, lelkészként és pedagógusként a két és fél napos tanácskozás alatt megfogalmazódott bennem a gondolat: mennyi nehézséggel küzd egyházunk is a hitoktatás terén! A lelkészek hiányos pedagógiai ismereteitől kezdve a lehetetlen körülmények között való hitoktatáson át a „kikonfirmáló” fiatalokra is tekintve egészen addig, hogy alig marad meg valaki iskolái végeztével a gyülekezet közösségében, főleg nem a gyülekezet aktív tagjaként. Nem kellene tennünk valamit? Nem kellene keresnünk a megújulás lehetőségeit? Nem kellene továbbképzéseket tartani lelkész-hitoktatóknak egyházkerületenként? Nem volna szüksége egyházunknak képzett emberismeret-tanárokra, akár lelkész-tanárokra? Nem kellene nekünk is átgondolni az emberismeret nyújtotta lehetőségeket?
Számomra nem kétséges: Urunk bizonnyal áldását adná rá!
Isó Dorottya
::Nyomtatható változat::
|