Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ta­vasz­il­la­tú dél­előtt. Si­e­tek a té­ren át, oda­pil­lan­tok az 1956-os for­ra­dal­má­rok em­lék­mű­vé­re: szin­te ful­dok­lik a ha­tal­mas üveg­pa­lo­ták kö­zött. A köny­ves­bolt­ban ta­lál­ko­zunk, mert ott­hon ép­pen szo­ba­fes­tés van. A ben­ti csönd­ben a gyö­nyö­rű al­bu­mo­kat la­poz­za. Mo­hi Sán­dor a leg­sze­ré­nyebb fil­mes em­ber. Mond­hat­ni, a mun­ká­já­ba te­met­ke­zik. Esz­ten­dő el­te­lik, mi­re vé­let­le­nül lát­ni le­het. Pe­dig je­len van a hét­köz­na­pok­ban is. Iga­zi éle­te még­iscsak a kép­ké­szí­tés, a ren­de­zés – im­már har­minc­két éve. 2002-ben mun­kás­sá­gá­ért Ba­lázs Bé­la-díj­jal tün­tet­ték ki. Az el­múlt év­ti­ze­dek­ről, örö­mek­ről, bá­na­tok­ról és jö­vő­vel kap­cso­la­tos ter­ve­i­ről kér­de­zem.

– Há­lát adok a sors­nak, hogy azt csi­nál­ha­tom, ami­ről kö­zép­is­ko­lás ko­rom óta ál­mod­tam: ope­ra­tőr le­he­tek – kez­di a be­szél­ge­tést. – A ren­de­zés ké­sőbb jött el, 1998-ban, ami­kor gyár­tás­ve­ze­tőnk, Sze­der­ké­nyi Mik­lós biz­ta­tott, hogy a mold­vai ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­go­kat dol­goz­zam fel. Meg kell em­lí­te­nem szak­ér­tőn­ket, dr. Tánczos Vil­most, aki a ko­lozs­vá­ri egye­te­men nép­raj­zot ta­nít. Azok­hoz az idős „adat­köz­lők­höz” vitt el, akik még tud­ták és száj­ról száj­ra ad­ták to­vább a 12–13. szá­za­di gyö­nyö­rű ima­szö­ve­ge­ket.

– Miként ala­kult fil­mes pá­lyá­ja?

– Ez volt az el­ső film, amit ren­de­ző­ként ké­szít­het­tem el. Az­óta több mun­kát is be­fe­jez­tem a Du­na­táj Ala­pít­vány­nál. Vol­tunk az alcsí­ki ci­gá­nyok­nál, Er­dély és Mold­va ha­tá­rá­ban, ahol szin­tén iden­ti­tás­vál­ság­ban élő em­be­rek él­nek Kos­te­lek kör­nyé­kén. Több film­ben is vol­tam ope­ra­tőr. Mind a két­fé­le mun­ká­nak meg­van a ma­ga szép­sé­ge.

– Ki lát­ja job­ban az em­be­re­ket?

– Nagy sze­ren­cse, hogy Tánczos ta­nár úr­ral több­ször fil­mez­tem. Óri­á­si do­log, hogy a sa­ját ku­ta­tá­sa­it en­ged­te do­ku­men­tál­ni és film­re vin­ni. Ez ad­ja a mun­kák sú­lyát, a tu­dás, a ta­pasz­ta­lat, amit ő szer­zett. A kép­ké­szí­tés min­dig egy­faj­ta pri­mer öröm: si­ke­rült „meg­fog­ni”, „nem sza­ladt el”. A vi­lá­gí­tás, a ké­pek han­gu­la­ta már ak­kor kell, hogy dol­goz­zon az em­ber­ben, ami­kor meg­is­me­ri a té­mát. A ren­de­zés az egész le­for­ga­tott anyag meg­ta­nu­lá­sa, film­mé va­ló szer­kesz­té­se és össze­sű­rí­té­se. Az em­ber ren­ge­teg részt ki­hagy, vi­szont a leg­fon­to­sab­ba­kat ér­tel­mez­ve pró­bál­ja össze­fűz­ni.

– Ho­gyan szü­let­nek a film­jei? Ke­res­ni kell a meg­örö­kí­ten­dőt, vagy „rátalál” Önre, amit ér­de­mes film­re ven­ni?

– Az evan­gé­li­kus di­a­ko­nisszák­hoz és a ba­kony­bé­li ben­cé­sek­hez is gyár­tás­ve­ze­tőnk ta­ná­csá­ra men­tem el. Egy évig ka­me­ra nél­kül, há­ro­mig gép­pel jár­tunk Szent Gel­lért fa­lu­já­ba. Fan­tasz­ti­kus él­mény volt. Iga­zán jó fil­met az em­ber ak­kor tud ké­szí­te­ni, ha nem­csak be­nyo­má­so­kat sze­rez, de meg is is­me­ri a kör­nye­ze­tet, a sze­rep­lő­ket…

– A di­a­ko­nisszák mer­re él­nek?

– A Bu­da­ke­szi úton, egy egy­sze­rű ház­ban. Ki­csit fáj­la­lom, hogy nem lett olyan pon­tos a film, amennyi­re sze­ret­tem vol­na. Jó, hogy hossza­san is­mer­ked­tünk, de ezt ka­me­rá­val együtt kell ten­ni! Ha a film­ben sze­rep­lő em­ber leg­ham­va­sabb el­ső meg­nyi­lat­ko­zá­sai – a má­sik fe­lé, fe­lém – nin­cse­nek rög­zít­ve, ak­kor azok a film szá­má­ra el­száll­tak. Nagy do­log, hogy a „ké­sés” el­le­né­re ke­rül­tek be­le fi­nom szö­vé­sű val­lo­má­sok. Ép­pen egyi­kük sor­sá­val kap­cso­lat­ban a meg­bo­csá­tás­ról – ez döb­be­ne­tes! Do­ku­men­tál­va van az éle­tük, min­den­nap­ja­ik, a tör­té­ne­tük, a tisz­ta jel­le­mük, a szü­le­tés­nap, a ka­rá­csony, az uta­zás… a hét­köz­na­pi kis cso­dák. Nem kell saj­nál­ni a nyers­anya­got, és nem kell saj­nál­ni egyet­len má­sod­per­cet sem a vég­le­ges, jó mun­ká­hoz.

– Sa­ját éle­té­ben se­gí­tett va­la­me­lyik film?

– A ba­kony­bé­li szer­ze­te­sek­hez négy évig jár­tam egy ki­vá­ló stáb­bal. A Jel a vi­lág szá­má­ra – gon­dol­ko­dás­mód­juk, gon­do­la­ta­ik meg­is­me­ré­se – óri­á­si se­gít­sé­get nyúj­tott ne­kem. Ép­pen nagy vál­ság­ban vol­tam, ami­kor jött a biz­ta­tá­suk. Is­ten nél­kül eb­ben a vi­lág­ban egy lé­pést se te­he­tünk.

– Van-e még ked­ves film­je?

– Az em­ber min­den film­jét sze­re­ti va­la­mi­ért. Az Ahogy az Is­ten el­ren­de­li egy ci­gány kö­zös­ség­ről szól. Er­dély­ben, Ká­szon­új­fa­lu­ban él­nek. Egy ci­gány­ lány, Dima Ol­ga – aki más­hon­nan ke­rült oda – éle­te kö­ré fon­tuk a tör­té­ne­tet. A kri­ti­ka azt ír­ta, vég­re egy film, amely nem a kü­lön­le­ges­sé­get mu­tat­ja, ha­nem ki­csit a ka­pun be­lül­re is néz. Si­ke­rült fel­vil­lan­ta­ni azt a faj­ta gon­dol­ko­dás­mó­dot, élet­vi­telt, er­köl­csöt, amely sze­rint ők él­nek.

– A 2008-as, Imád­ság cí­mű film­jé­nek is ko­moly vissz­hang­ja volt. Mennyi ide­ig ké­szült?

– Hét évig. Rend­sze­re­sen lá­to­gat­tunk Ká­szo­naltíz­ben egy idős, el­ma­gya­ro­so­dott ro­mán, or­to­dox val­lá­sú há­zas­párt. Két cso­dá­la­tos em­ber, sze­gé­nyes ház­ban, nagy föld­te­rü­let­tel, sok ál­lat­tal, de a lét ha­tá­rán ten­gőd­ve. Él­ték az év­szá­za­don át örök­lő­dött pa­rasz­ti élet­for­mát, amely las­san vé­get is ér. Az éve­ken át for­ga­tott film „sű­rít­mé­nye” 26 perc 20 má­sod­perc: Si­ló­tyi Pis­ta bá­csi és Ilus né­ni az éle­tü­ket mu­tat­ták meg, ken­dő­zet­le­nül.

– Nemrégiben volt a film­szem­le…

– Eb­ben az év­ben a Szol­ga­ba­rát cí­mű fil­me­met ve­tí­tet­ték. Egy év alatt el­ké­szült, mert Fe­rencz Er­vin fe­ren­ces szer­ze­tes, aki ti­zen­két évet ra­bos­ko­dott er­dé­lyi bör­tö­nök­ben, na­gyon nyílt volt. Most Gyer­gyó­szár­he­gyen él, és a fa­lu plé­bá­no­sa. Min­den szo­mor­ko­dó­nak meg kel­le­ne néz­ni, hogy mi­cso­da vi­dám­ság, hu­mor és te­vé­keny vi­ta­li­tás van ben­ne ki­lenc­ven­éve­sen is! Lát­ha­tó a film­ben pap­pá szen­te­lé­sé­nek het­ven­ötö­dik és a rend­be va­ló be­lé­pé­sé­nek hat­va­na­dik év­for­du­ló­ja. Szív­szo­rí­tó és gyö­nyö­rű­sé­ges. Azt mu­tat­ja meg a film, hogy az em­ber­nek a leg­mé­lyebb hely­ze­té­ből is van ki­út, de csak ak­kor, ha Is­ten­hez for­dul. És ő min­den­ki­nek, aki fe­lé for­dul, se­gít­sé­get nyújt.

– Jól lá­tom, hogy nagy­sze­rű al­ko­tó­kö­zös­ség ve­szi kö­rül?

– Sze­der­ké­nyi Mik­lós gyár­tás­ve­ze­tő, Bug­lya Sán­dor stú­dió­ve­ze­tő, Sza­lay Pé­ter vá­gó, aki ren­ge­teg dra­ma­tur­gi­ai ta­ná­csot is ad, Kap­csos Vin­ce hang­mér­nök, He­ves Lász­ló fő­vi­lá­go­sí­tó és min­de­nek­előtt a szak­ér­tő, ál­lan­dó kül­ső mun­ka­tár­sa az ala­pít­vány­nak, dr. Tánczos Vil­mos ta­nár úr… Az Imád­ság cí­mű film­hez még annyit, hogy nyolc dí­jat ka­pott, köz­tük két nem­zet­kö­zi nagy­dí­jat is. Eb­ben nagy ré­sze volt a két öreg­nek, akik az év­szá­za­do­kon ke­resz­tül örök­lő­dő mo­rált, hogy „amíg szusszan­ni tudsz, dol­gozz”, élik és foly­tat­ják.

– Fil­mes ars po­e­ti­cát meg tud­na fo­gal­maz­ni?

– Re­mé­lem, a film­je­im el­mond­ják he­lyet­tem. Nem le­het más­ból me­rí­te­ni, mint az élet­ből. A leg­sö­té­tebb he­lyen is élesz­te­ni a ki­csi lán­got, ami ott van, és min­den­ki­ben ott van! Ezért tar­tom na­gyon fon­tos­nak nem­csak az egy­há­zi em­be­rek­ben, de a hét­köz­na­pi, egy­sze­rű em­be­rek­ben is ezt meg­mu­tat­ni. Ho­gyan ké­szül­nek ezek a fil­mek? Va­ló­já­ban nem is tu­dom. Márk 4,27–30-at idé­zem: Úgy van az Is­ten or­szá­ga, mint ami­kor az em­ber ma­got vet föld­jé­be. Akár al­szik, akár vir­raszt, s éj­sza­ka van vagy nap­pal, a mag ki­csí­rá­zik, és szár­ba szök­ken, ma­ga sem tud­ja, ho­gyan.

– So­kan se­gí­te­nek.

– Akik­nek a leg­in­kább kö­szön­he­tem, hogy ezt gya­ko­rol­ha­tom, hogy dol­goz­ha­tok, a csa­lá­dom. Aki­nek nincs gyer­me­ke, az nem tud mi­ből él­ni, al­kot­ni, mert ta­lán az a leg­cso­dá­la­to­sabb, hogy ben­ne le­het mind­egyik fil­mem­ben: az élet, ami­ért Is­ten­nek há­lát kell ad­nom! A fe­le­sé­gem, Ga­bi vé­dő­nő, lá­nyom, Esz­ter ti­zen­nyolc, fi­am, Ba­lázs hu­szon­egy éves. Ők te­szik le­he­tő­vé, nem mú­ló sze­re­te­tük­kel, hogy sok fur­csa­sá­gom mel­lett – az­zal együtt – dol­goz­ha­tok, és el­ké­szít­he­tem a film­je­i­met. Nagy do­log, hogy ők mel­let­tem van­nak, és én mel­let­tük le­he­tek.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::