Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 18
- … és a katedrán túl
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
… és a katedrán túl
Diával egy gyülekezeti teológusnapon találkoztam először – a délutáni, szeretetvendégséggel összekötött adventi alkalmon ő szolgált áhítattal. A textust Braille-írású Bibliájából olvasta fel, majd a velünk megosztott gondolataival igazi adventi hangulatot teremtett. Miközben szavait hallgattam, azon merengtem, milyen nehéz lehet úgy kiállni és bizonyságot tenni egy ismeretlen helyen, hogy nem látja, kik és hányan ülnek vele szemben, nem látja visszajelzéseiket, nem tud velük szemkontaktust teremteni. Diából azonban nem az efeletti aggodalom sugárzott, hanem valami megfoghatatlan nyugalom és jókedvű optimizmus.
Beszélgetésünket később a hittudományi egyetem könyvtárában ejtettük meg, ahol az ötödéves teológushallgató megérkezésemkor épp az e-mailjeit olvasta – természetesen a számítógépre telepített felolvasó szoftver segítségével.
– Az órákra, illetve a vizsgákra való felkészülés is ennél a gépnél történik?
– Többnyire igen. A szövegfelolvasó program nagy segítséget jelent, mert a görög és a héber tantárgyakat leszámítva mindenből ugyanúgy tudok vizsgázni, mint a többiek: nemcsak szóban, hanem írásban is.
– Hogy került Varga Dia a teológiára?
– Hát én úgy kerültem ide, hogy nem akartam idejönni… Nagy küzdelem volt ez. Sokáig gyógypedagógiát akartam tanulni, mert nagyon szerettem volna sérült emberekkel foglalkozni. Még egy gyógymasszőrtanfolyam elvégzésén is gondolkodtam. Azután az érettségi környékén jött egy nehéz szakasza az életemnek, ráadásul tudtam, hogy a gyógypedagógiai felvételim a biológia miatt úgysem sikerülne. Azonban dönteni kellett, merre tovább. Mivel a lelkigondozás mindig is közel állt hozzám, lassan kialakult bennem, hogy nekem el kell végeznem a teológiát. Ugyanakkor egyfajta ellenállás is volt bennem ez ügyben, mert tudtam, egy lelkész nem csak lelkigondoz. Elkezdtem imádkozni, és azt mondtam az Istennek, hogy ha nekem ide kell jönnöm, legyen, bár valójában nem akarom. Válaszul ő egyre jobban megerősített abban, hogy itt a helyem, és utána nem feltétlenül kell lelkésznek lennem. Féltem egy kicsit a felvételitől, de valójában könnyebben ment, mint gondoltam. Az is megerősített a döntésemben, hogy csak egy pontot veszítettem.
– És megkapta már a választ, hogy miért kellett idejönnie?
– Még várok a végleges indokra. Azt érzem, hogy az itt tanultak még fontosak lesznek az életemben, bár hozzám még mindig a lelkigondozás áll közelebb. Szívesen tanulnék itt többet e témában.
– Úgy tudom, az egyetem mellett egy lelkisegély-szolgálatnál dolgozik önkéntesként.
– Egy éve vagyok egy fiatalok számára létrehozott lelkisegély-szolgálatnál, ahol a segítséget kérők számítógépen keresztül telefonálhatnak, vagy e-mailben írhatják meg problémáikat. Elvileg huszonnégy éves korig élhetnek ezzel a lehetőséggel. Eleinte a telefonos részre voltam beosztva, amit nagyon szerettem, de már egy ideje a levelekre válaszolok. Ez azt jelenti, hogy a hét bizonyos napján én vagyok az ügyeletes, és az azon a napon beérkezett e-maileket nekem kell megválaszolnom. Ezek száma változó – van, hogy négy-öt is jön, de akad olyan nap, amikor például csak egy.
– A problémák, amelyekkel a fiatalok jelentkeznek, mennyire komolyak?
– A poénkodásból való megkeresés inkább a telefonos részen jellemző, a levelekben nem annyira. Igen komoly gondok is előkerülnek. Érdekes különben, hogy bár ez egy világi segélyszolgálat, megengedik az Istenre való hivatkozást, illetve van arra lehetőségem, hogy az Isten ügyét mint megoldási módot felajánljam a beszélgetőpartnernek.
– Volt olyan esete, amikor sikerült a telefonálót vagy a levélírót valami rosszról lebeszélnie?
– Több ilyen is volt. Egy Attila nevű fiú például mérgében tönkre akarta tenni az ismerősei buliját. Le tudtam őt erről beszélni – a buli után hagyott nekem egy üzenetet a központi számon, hogy megfogadta a tanácsom, és sikerült megállnia, hogy megvalósítsa az eredeti tervét.
– A szolgálatnál hallott esetek és problémák mennyire hagynak nyomot a mindennapjaiban?
– Meg kellett tanulnom letenni őket, ami eleinte nem volt olyan könnyű. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy bármilyen gonddal kerestek is meg a gyerekek a telefonos szolgálatom idején, nekem olyan pluszt adtak, hogy inkább feltöltődtem a nap végére. Emiatt is gondolom, hogy nekem a lelkigondozás lesz az utam a jövőben.
– Szokta ezeket az ismeretlen embereket imádságban is hordozni?
– A legtöbbször próbálom. Például azért az Attiláért, akiről az előbb meséltem, sokat imádkoztam.
– Korábban is az volt a tapasztalata, hogy az emberek szívesen megosztották magával a problémáikat vagy épp az örömeiket?
– Igen. Például az egyik volt osztálytársam rendszeresen engem hívott fel, ha valami gondja volt.
– Mostani beszélgetésünk során is többször elhangzott, hogy szereti megnézni a dolgokat. Ez pontosan mit jelent?
– Ha látnék, biztosan vizuális típus lennék, mert szeretek képekben gondolkodni. Ha például egy új helyen járok, és meg akarom nézni, akkor ezt a hangulata – kisugárzása, hangjai – alapján teszem. A hozzá tartozó színeket pedig el tudom képzelni.
– És például egy ruhavásárlás tortúra vagy öröm?
– Az attól függ, hogy kivel megyek. A barátnőimmel szeretek vásárolni, velük nem unalmas. Néhány éve, amikor az egyik barátnőmet látogattam meg Angliában, akkor például elkapott a vásárlási láz, és vettem egy csomóféle teát meg más apróságot. Utána pedig azon nevettünk, hogy most úgy tettem, mint ahogy édesanyám szokott, aki képes órákat eltölteni egy-egy boltban, miközben mindent alaposan megnéz.
::Nyomtatható változat::
|