A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Di­á­val egy gyü­le­ke­ze­ti teo­ló­gus­na­pon ta­lál­koz­tam elő­ször – a dél­utá­ni, sze­re­tet­ven­dég­ség­gel össze­kö­tött ad­ven­ti al­kal­mon ő szol­gált áhí­tat­tal. A tex­tust Braille-írá­sú Bib­li­á­já­ból ol­vas­ta fel, majd a ve­lünk meg­osz­tott gon­do­la­ta­i­val iga­zi ad­ven­ti han­gu­la­tot te­rem­tett. Mi­köz­ben sza­va­it hall­gat­tam, azon me­reng­tem, mi­lyen ne­héz le­het úgy ki­áll­ni és bi­zony­sá­got ten­ni egy is­me­ret­len he­lyen, hogy nem lát­ja, kik és há­nyan ül­nek ve­le szem­ben, nem lát­ja vissza­jel­zé­se­i­ket, nem tud ve­lük szem­kon­tak­tust te­rem­te­ni. Di­á­ból azon­ban nem az efe­let­ti ag­go­da­lom su­gár­zott, ha­nem va­la­mi meg­fog­ha­tat­lan nyu­ga­lom és jó­ked­vű op­ti­miz­mus.

Be­szél­ge­té­sün­ket ké­sőbb a hit­tu­do­má­nyi egye­tem könyv­tá­rá­ban ej­tet­tük meg, ahol az ötöd­éves teo­ló­gus­hall­ga­tó meg­ér­ke­zé­sem­kor épp az e-mail­je­it ol­vas­ta – ter­mé­sze­te­sen a szá­mí­tó­gép­re te­le­pí­tett fel­ol­va­só szoft­ver se­gít­sé­gé­vel.

– Az órák­ra, il­let­ve a vizs­gák­ra va­ló fel­ké­szü­lés is en­nél a gép­nél tör­té­nik?

– Több­nyi­re igen. A szö­veg­fel­ol­va­só prog­ram nagy se­gít­sé­get je­lent, mert a gö­rög és a hé­ber tan­tár­gya­kat le­szá­mít­va min­den­ből ugyan­úgy tu­dok vizs­gáz­ni, mint a töb­bi­ek: nem­csak szó­ban, ha­nem írás­ban is.

– Hogy ke­rült Var­ga Dia a teo­ló­gi­á­ra?

– Hát én úgy ke­rül­tem ide, hogy nem akar­tam ide­jön­ni… Nagy küz­de­lem volt ez. So­ká­ig gyógy­pe­da­gó­gi­át akar­tam ta­nul­ni, mert na­gyon sze­ret­tem vol­na sé­rült em­be­rek­kel fog­lal­koz­ni. Még egy gyógy­masszőr­tan­fo­lyam el­vég­zé­sén is gon­dol­kod­tam. Az­után az érett­sé­gi kör­nyé­kén jött egy ne­héz sza­ka­sza az éle­tem­nek, rá­adá­sul tud­tam, hogy a gyógy­pe­da­gó­gi­ai fel­vé­te­lim a bio­ló­gia mi­att úgy­sem si­ke­rül­ne. Azon­ban dön­te­ni kel­lett, mer­re to­vább. Mi­vel a lel­ki­gon­do­zás min­dig is kö­zel állt hoz­zám, las­san ki­ala­kult ben­nem, hogy ne­kem el kell vé­gez­nem a teo­ló­gi­át. Ugyan­ak­kor egy­faj­ta el­len­ál­lás is volt ben­nem ez ügy­ben, mert tud­tam, egy lel­kész nem­ csak lel­ki­gon­doz. El­kezd­tem imád­koz­ni, és azt mond­tam az Is­ten­nek, hogy ha ne­kem ide kell jön­nöm, le­gyen, bár va­ló­já­ban nem aka­rom. Vá­la­szul ő egy­re job­ban meg­erő­sí­tett ab­ban, hogy itt a he­lyem, és utá­na nem fel­tét­le­nül kell lel­kész­nek len­nem. Fél­tem egy ki­csit a fel­vé­te­li­től, de va­ló­já­ban könnyeb­ben ment, mint gon­dol­tam. Az is meg­erő­sí­tett a dön­té­sem­ben, hogy csak egy pon­tot ve­szí­tet­tem.

– És meg­kap­ta már a vá­laszt, hogy mi­ért kel­lett ide­jön­nie?

– Még vá­rok a vég­le­ges in­dok­ra. Azt ér­zem, hogy az itt ta­nul­tak még fon­to­sak lesz­nek az éle­tem­ben, bár hoz­zám még min­dig a lel­ki­gon­do­zás áll kö­ze­lebb. Szí­ve­sen ta­nul­nék itt töb­bet e té­má­ban.

– Úgy tu­dom, az egye­tem mel­lett egy lel­ki­se­gély-szol­gá­lat­nál dol­go­zik ön­kén­tes­ként.

– Egy éve va­gyok egy fi­a­ta­lok szá­má­ra lét­re­ho­zott lel­ki­se­gély-szol­gá­lat­nál, ahol a se­gít­sé­get ké­rők szá­mí­tó­gé­pen ke­resz­tül te­le­fo­nál­hat­nak, vagy e-mail­ben ír­hat­ják meg prob­lé­má­i­kat. El­vi­leg hu­szon­négy éves ko­rig él­het­nek ez­zel a le­he­tő­ség­gel. Ele­in­te a te­le­fo­nos rész­re vol­tam be­oszt­va, amit na­gyon sze­ret­tem, de már egy ide­je a le­ve­lek­re vá­la­szo­lok. Ez azt je­len­ti, hogy a hét bi­zo­nyos nap­ján én va­gyok az ügye­le­tes, és az azon a na­pon be­ér­ke­zett e-mai­le­ket ne­kem kell meg­vá­la­szol­nom. Ezek szá­ma vál­to­zó – van, hogy négy-öt is jön, de akad olyan nap, ami­kor pél­dá­ul csak egy.

– A prob­lé­mák, ame­lyek­kel a fi­a­ta­lok je­lent­kez­nek, mennyi­re ko­molyak?

– A po­én­ko­dás­ból va­ló meg­ke­re­sés in­kább a te­le­fo­nos ré­szen jel­lem­ző, a le­ve­lek­ben nem annyi­ra. Igen ko­moly gon­dok is elő­ke­rül­nek. Ér­de­kes kü­lön­ben, hogy bár ez egy vi­lá­gi se­gély­szol­gá­lat, meg­en­ge­dik az Is­ten­re va­ló hi­vat­ko­zást, il­let­ve van ar­ra le­he­tő­sé­gem, hogy az Is­ten ügyét mint meg­ol­dá­si mó­dot fel­ajánl­jam a be­szél­ge­tő­part­ner­nek.

– Volt olyan ese­te, ami­kor si­ke­rült a te­le­fo­ná­lót vagy a le­vél­írót va­la­mi rossz­ról le­be­szél­nie?

– Több ilyen is volt. Egy At­ti­la ne­vű fiú pél­dá­ul mér­gé­ben tönk­re akar­ta ten­ni az is­me­rő­sei bu­li­ját. Le tud­tam őt er­ről be­szél­ni – a bu­li után ha­gyott ne­kem egy üze­ne­tet a köz­pon­ti szá­mon, hogy meg­fo­gad­ta a ta­ná­csom, és si­ke­rült meg­áll­nia, hogy meg­va­ló­sít­sa az ere­de­ti ter­vét.

– A szol­gá­lat­nál hal­lott ese­tek és prob­lé­mák mennyi­re hagy­nak nyo­mot a min­den­nap­ja­i­ban?

– Meg kel­lett ta­nul­nom le­ten­ni őket, ami ele­in­te nem volt olyan könnyű. En­nek el­le­né­re azt kell mon­da­nom, hogy bár­mi­lyen gond­dal ke­res­tek is meg a gye­re­kek a te­le­fo­nos szol­gá­la­tom ide­jén, ne­kem olyan pluszt ad­tak, hogy in­kább fel­töl­tőd­tem a nap vé­gé­re. Emi­att is gon­do­lom, hogy ne­kem a lel­ki­gon­do­zás lesz az utam a jö­vő­ben.

– Szok­ta eze­ket az is­me­ret­len em­be­re­ket imád­ság­ban is hor­doz­ni?

– A leg­több­ször pró­bá­lom. Pél­dá­ul azért az At­ti­lá­ért, aki­ről az előbb me­sél­tem, so­kat imád­koz­tam.

– Ko­ráb­ban is az volt a ta­pasz­ta­la­ta, hogy az em­be­rek szí­ve­sen meg­osz­tot­ták ma­gá­val a prob­lé­má­i­kat vagy épp az örö­me­i­ket?

– Igen. Pél­dá­ul az egyik volt osz­tály­tár­sam rend­sze­re­sen en­gem hí­vott fel, ha va­la­mi gond­ja volt.

– Mos­ta­ni be­szél­ge­té­sünk so­rán is több­ször el­hang­zott, hogy sze­re­ti meg­néz­ni a dol­go­kat. Ez pon­to­san mit je­lent?

– Ha lát­nék, biz­to­san vi­zu­á­lis tí­pus len­nék, mert sze­re­tek ké­pek­ben gon­dol­kod­ni. Ha pél­dá­ul egy új he­lyen já­rok, és meg aka­rom néz­ni, ak­kor ezt a han­gu­la­ta – ki­su­gár­zá­sa, hang­jai – alap­ján te­szem. A hoz­zá tar­to­zó szí­ne­ket pe­dig el tu­dom kép­zel­ni.

– És pél­dá­ul egy ru­ha­vá­sár­lás tor­tú­ra vagy öröm?

– Az at­tól függ, hogy ki­vel me­gyek. A ba­rát­nő­im­mel sze­re­tek vá­sá­rol­ni, ve­lük nem unal­mas. Né­hány éve, ami­kor az egyik ba­rát­nő­met lá­to­gat­tam meg Ang­li­á­ban, ak­kor pél­dá­ul el­ka­pott a vá­sár­lá­si láz, és vet­tem egy cso­mó­fé­le te­át meg más ap­ró­sá­got. Utá­na pe­dig azon ne­vet­tünk, hogy most úgy tet­tem, mint ahogy édes­anyám szo­kott, aki ké­pes órá­kat el­töl­te­ni egy-egy bolt­ban, mi­köz­ben min­dent ala­po­san meg­néz.

::Nyomtatható változat::