|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 18
- Jer, örvendjünk, keresztyének
Cantate
Hozzászólás a cikkhez
Jer, örvendjünk, keresztyének
Sorozatunk mai részében Luther énekköltészetének egyik kiemelkedő – és ennek megfelelően gyakran énekelt – darabjával ismerkedünk meg, a Jer, örvendjünk, keresztyének (EÉ 318) kezdetű énekkel, melyet – a rovatunknak is nevet adó – Cantate vasárnapján énekelünk.
Luther összesen harminckét ének szerzőjeként meglátta, hogy alapvető fontosságú a gyülekezet rendszeres tanítása a keresztény hit és élet alapkérdéseiről – akár énekben is. Így minden énekének – magas művészi színvonala mellett – az az elsődleges célja, hogy tanítói szolgálatot töltsön be az azt éneklő közösségekben. Ugyancsak fontos, hogy – az előzőkből következően – minden éneknek sajátos, másikkal össze nem téveszthető témája van. Ezt a központi gondolatot mai énekünk összefüggésében így fogalmazhatjuk meg: A megváltás útja és az ember öröme.
Az eredeti, Luther által írt költemény tíz versszakot tartalmaz, így található meg több mai énekeskönyvben is. Ezek a strófák végigvezetnek azon az úton, amelyen az ember – ez esetben a szerző Luther (is) egyes szám első személyben – Isten előtti elveszett állapotát felismerve, tudatosítva, tehetetlenségét belátva szemléli, hogy Jézus Krisztus váltságműve okán hogyan teremti meg Isten mégis az üdvösség lehetőségét.
A versszakok formai szempontból két részre oszthatók: az egyik csoportba azok tartoznak, amelyek tényeket állapítanak meg, a másikba azok, amelyek – képzelt, de valóságosan is megtörténhető – párbeszédek (Isten-ember; Atya-Fiú) formájában nyújtanak betekintést Isten tetteinek motivációiba és az Isten-ember kapcsolat alakulásába.
Sajnálatos módon e gondolatok folyamata és egysége veszik el részben a számunkra, mert ma használatos énekeskönyvünkből ez utóbbi csoportot képviselő versszakok (az eredeti 5. és 7–9. versszakok) teljes egészében kimaradtak. Így az ének magyar, hat versszakos változata lényegében csupán elbeszéli, hogyan vitte véghez Isten a megváltás művét Jézus Krisztusban. A szerkesztők ezzel megtartották az énekszöveg legfontosabb motívumait, hangsúlyait: az ember elveszettségét, Isten irgalmát, Krisztus engedelmességét az atyai akarat iránt, a megszerzett váltságot és a felszólítást az erről szóló üzenet továbbadására.
Az énekszövegből megérthető és belátható tanulság összecseng a vasárnap zsoltárának megállapításával: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett!” (Zsolt 98,1) Ezt a csodát ismeri fel a teológus, reformátor és énekszerző Luther Jézus Krisztus eljövetelében, legfőképpen pedig megváltói munkájában, annak az ember általi felismerésében és az aszerint való keresztény életben.
A húsvét utáni időben még élénken él emlékezetünkben az út, amelyet Jézus Krisztus végigjárt kereszthalálának színhelyéig, a Golgotáig. A római katolikus kegyességben teljesen természetes, hogy az emberek ilyenkor keresztutat járnak, és a liturgia során egy-egy stációnál megállva, elmélyülve végiggondolják, szinte végigélik, hogy mit tett Krisztus a világ megváltásáért. Luther ebben az énekében segít nekünk eljutni arra a felismerésre, hogy az életünknek is vannak stációi, szakaszai és eseményei, amelyek nem veszhetnek a feledés homályába évek, évtizedek elmúltával sem.
Ha ma az istendicséretre, éneklésre, a megváltottság örömének kifejezésre juttatására buzdít az ének, akkor azt éppen azért tehetjük meg, mert átéltük, hogy „Az ördögnek foglya voltam, / Halálban elveszetten”. Nehéz szembesülni a tehetetlenségünkkel, hiszen azt tanítják nekünk, hogy szerezzünk meg mindent magunk, amire szükségünk van, s ma is mindenütt a sikeres ember a példakép. Oly ritka, hogy ezt az elvárást teljesíteni tudnánk; s hogy önmagunk teljesítményével, jócselekedeteivel Isten előtt elérnénk valamit, az egyszerűen lehetetlen… Ennél a stációnál Luther is ezt látta: „A jó cselekedet, erény / Nem segített énrajtam…”
A megoldás – mint oly sokszor – most is Istennél van. Nem mi lépünk közelebb hozzá, hanem ő kegyelmez meg nekünk, szívét kitárva felénk, atyai arcát nyilvánvalóvá téve, Fiát közénk küldve. Az „Ige testté lett” (Jn 1,1), sőt az Ige engedelmesen emberré és testvérré, sorstárssá lett. „Nagy hatalmát elrejtette, / Én földi formám fölvette, / Hogy a Gonoszt legyőzze.” Ez Isten szeretetének, mellénk állásának hálaadásra, magasztalásra buzdító titka.
Luther éneke nemcsak visszatekintésre ad alkalmat, hanem végig is kísérhet azon az úton, amely – lélekben – az elveszettségtől a megváltottság bizonyosságáig vezet. Bárhol tartsunk is ezen az úton, ebben a küzdelemben – akár az első, akár a felismerés bizonyossága előtti utolsó lépéseket megtéve –, tudhatjuk, hogy van lehetőség következő lépésre, nem kell megtorpannunk, netán meghátrálnunk vagy egyenesen visszafordulnunk.
Az útra, amelyet sokan végigjártak már, ma nekünk is hívás, elhívás érkezik. Ez pedig arra szól, hogy Isten megváltó, hitet teremtő munkájára hagyatkozva végigjárjuk a magunk életében a keresztény hit születésének stációit. Tudva, hogy magunk is ennek az evangéliumnak a követei lehetünk. „Ezt bízza rád Megváltód.”
Wagner Szilárd
::Nyomtatható változat::
|
