Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Fo­lyik az óra, höm­pö­lyög a szó­ára­dat, csak a meg­szó­lí­tó erő hi­ány­zik. Nincs egy iga­zi, jó mon­dat a ta­nu­lók szá­má­ra. Ez ta­lán a leg­na­gyobb ta­ná­ri ku­darc és a leg­nyo­masz­tóbb di­ák­ta­pasz­ta­lat.

Weö­res Sán­dor sok pél­dát adott ar­ra, hogy egyet­len mon­dat egész élet­re szó­ló, hi­bát­lan üze­net­té vál­hat. Négy ko­rál cí­mű vers­cik­lu­sá­ban mű­vé­szi­en ját­szik egy mon­dat­tal: „Ha hom­lok­ban drá­ga­kő la­kik / drá­ga­kő láng­gá emel­ke­dik.” Elég né­hány csen­des perc ar­ra, hogy be­fo­gad­juk és me­mo­ri­zál­juk ezt a mon­da­tot. Hat­szor cse­ré­li fel a sza­vak sor­rend­jét, és mind­egyik eset­ben új és mély tar­ta­lom je­le­nik meg. A szív­ből jö­vő mon­da­tok rö­vi­dek és fél­re­ért­he­tet­le­nek.

Az utób­bi idők­ben egy­re több­ször jut­nak eszem­be azok a ta­ná­ra­im, akik­től egyet­len mon­dat ma­radt csak meg ben­nem. Le­het, hogy az is­ko­la­pad­ban sem je­gyez­tem meg töb­bet egy-egy órá­ju­kon, még­is bol­do­gan men­tem ha­za, mert úgy érez­tem, hogy ez az egyet­len mon­dat so­kat ér, és so­ká­ig ki fog tar­ta­ni. Kap­tam egy drá­ga­kö­vet. Nyer­tem va­la­mit, ami csak az enyém. Az ér­té­ke meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len.

Ál­ta­lá­ban nem volt ez ne­héz mon­dat. Nem kel­lett so­kat tör­nünk magunkat, hogy meg­je­gyez­zük. Nem ír­ták fel a táb­lá­ra ki­emelt üze­net­ként, és nem is­mé­tel­ték meg száz­szor, ám va­la­hogy úgy tud­ták ki­mon­da­ni, hogy még­is fel­tű­nő­ek vol­tak ezek az egy­mon­da­to­sok. Nem a büntetésből száz­szor le­íra­tott mon­da­tok­ra gon­do­lok. Azo­kat már a szá­za­dik le­írás pil­la­na­tá­ban el­fe­lej­tet­tük örök­re. Le­het, hogy rejt­ve vol­tak ezek a rö­vid, élet­re szó­ló üze­ne­tek, még­is ki­tűn­tek. Ih­le­tett mon­dá­sok vol­tak és ma­guk­kal ra­ga­dó­ak.

Még a teo­ló­gi­ai évek­ből is van­nak ilyen kin­csek az em­lé­ke­ze­tem­ben, ami­kor nem a bő­be­szé­dű­ség ra­ga­dott meg, ha­nem az, hogy ér­de­mes vé­gig­hall­gat­ni az elő­adást, mert va­la­mi­kor el­hang­zik majd a ben­nünk örök klasszi­kus­sá vá­ló szen­ten­cia. A nagy egyé­ni­ség jel­lem­ző­je ez a tö­mör ki­su­gár­zás. Egész élet­fel­fo­gás és ma­ga­tar­tás van e mö­gött. Hi­te­les ta­ní­tás.

Há­lás va­gyok an­nak a tanáromnak, aki az el­ső pad­ te­te­jén ül­ve kí­vül­ről sza­val­ta Jó­zsef At­ti­la ver­se­it és Arany Já­nos bal­la­dá­it. Alig-alig fű­zött hoz­zá ma­gya­rá­za­tot, mert az elő­adás ma­ga volt a leg­hi­te­le­sebb vers­elem­zés. Az ál­ta­la ki­emelt egy mon­da­tok él­nek ben­nem ma is. Sze­re­tet­tel idé­zem fel an­nak a ta­nár­nő­nek az em­lé­két is, aki mély át­élés­sel volt osz­tály­fő­nök, és a leg­drá­ma­ibb hely­ze­tek­ben is min­dig a ki­út­ról és a foly­ta­tás­ról be­szélt. Né­hány perc elég volt ne­ki ar­ra – ez­előtt negy­ven év­vel –, hogy in­ter­ak­tí­van dol­goz­zuk fel va­la­ki­nek az egyé­ni prob­lé­má­ját. Ta­pin­tat­tal és meg­ér­tés­sel. A to­le­ran­cia szót ak­ko­ri­ban nem hasz­nál­tuk. Ta­lán azért, mert nem el­mé­let volt, in­kább a jár­ha­tó út.

Ma na­gyon sok szó esik a ta­ná­ri pá­lya presz­tí­zsé­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ról. Már tör­vény is vé­di a ta­nár tes­ti ép­sé­gét. Cik­kek és köny­vek so­ra szól a ta­ná­ri te­kin­tély fon­tos­sá­gá­ról. Ve­ze­tők ígé­re­te­i­ben is ki­emelt prog­ram­ként sze­re­pel a ta­ná­ri mun­ka el­is­me­ré­se.

Új­ra han­goz­tat­juk, hogy a ta­nár sze­mé­lyi­sé­ge fon­tos a pe­da­gó­gi­ai mun­ká­ban. Lel­ke­se­dé­se nél­kü­löz­he­tet­len az át­adás fo­lya­ma­tá­ban. E nél­kül szá­raz és unal­mas a köz­ve­tí­tés. Sem­mi sem ma­rad meg a ta­nu­ló­ban. Az iga­zi pe­da­gó­gus­nak bel­ső és kül­ső fény­re van szük­sé­ge, hogy ma­gá­val tud­ja ra­gad­ni a di­ák­ja­it. Ez pe­dig csak ak­kor mű­kö­dik, ha ő sze­mé­lye­sen is jól ér­zi ma­gát a mun­ka­he­lyén és az ott­ho­ná­ban. Jók az ér­zé­sei, és erőt adó­ak a kap­cso­la­tai. Nem ma­rad egye­dül, van­nak tár­sai. Ked­ve van a ku­ta­tás­hoz, a kí­sér­le­te­zés­hez és az új­don­sá­gok fel­vál­la­lá­sá­hoz. Nem utol­só­sor­ban kö­zel ke­rül a gye­re­kek­hez, mert úgy kom­mu­ni­kál ve­lük, hogy ta­pad­nak rá, és igé­nye­lik je­len­lé­tét az éle­tük­ben. Ek­kor szü­le­tik meg ben­ne sok egy­mon­da­tos ta­ní­tás is. Va­ló­ban jö­vőt ta­nít ez­zel.

Szep­tem­ber el­ső va­sár­nap­ján eszünk­be jut az egy­há­zi is­ko­lák vi­lá­ga. Ma már nem szen­zá­ció a lé­tük. Rend­kí­vül nagy fon­tos­sá­gú azon­ban az a kül­de­tés, ame­lyet be kell töl­te­ni­ük. Egyet­len osz­tály­ban annyi ta­nu­ló ta­lál­ko­zik a ke­resz­tény ér­té­kek­kel, mint több gyü­le­ke­zet összes hit­tan­órá­ján vagy gyü­le­ke­ze­ti if­jú­sá­gi al­kal­mán. Va­jon ezek­ben az osz­tály­ter­mek­ben hal­la­nak-e élet­re szó­ló egy­mon­da­tos ta­ní­tá­so­kat? El­hang­zik-e jól ért­he­tő, kö­ze­li üze­net­ként a ta­ní­tott bib­li­ai tör­té­net mon­da­ni­va­ló­ja? Ked­vet kap­nak-e a di­á­kok a krisz­tu­si élet­for­ma vál­la­lá­sá­ra? Sze­ret­jük-e úgy és hor­doz­zuk-e annyi­ra imád­sá­ga­ink­ban a mai ta­ná­ro­kat, hogy élet­re szó­ló egy­mon­da­tos ta­ní­tá­sok szü­les­se­nek? Nem erő­sza­ko­san, nem ha­tal­mi szó­val, ha­nem az iga­zán nagy pe­da­gó­gu­sok stí­lu­sá­ban: könnye­dén és sze­re­tet­tel.

Ma fo­ko­zot­tan szük­sé­günk van er­re. Az el­múlt na­pok­ban, a na­pi hí­rek hall­ga­tá­sa köz­ben több­ször is meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem a kér­dés: nincs más mon­da­ni­va­lónk a kö­vet­ke­ző nem­ze­dék­nek, mint a ki­áb­rán­dí­tó vagy kedv­sze­gő in­for­má­ció? A bru­ta­li­tás és az erő­sza­kos­ság ese­mé­nye­i­nek na­pon­kén­ti bő­sé­ges su­gár­zá­sa, vá­lo­ga­tott mé­dia­fo­gá­sok­kal? Mennyi ér­ték­te­rem­tő és gyó­gyí­tó kép­sor­ra fut­hat­ná a ne­ga­tí­vu­mok be­mu­ta­tá­sá­ra for­dí­tott ha­tal­mas ener­gi­á­ból!

Ér­de­mes len­ne a most in­du­ló tan­év­ben egy mon­da­tot bát­ran ki­mon­dó és jó szív­vel el is fo­ga­dó is­ko­lai kö­zös­ség­gé vál­nunk – nem­csak az is­ko­lá­ban, ha­nem éle­tünk min­den te­rü­le­tén. A köl­tő utol­só va­ri­á­ci­ó­já­nak meg­hal­lá­sa se­gít­het ne­künk: „Ha láng­ban drá­ga­kő la­kik / drá­ga­kő hom­lok­ká emel­ke­dik.” Az iga­zi is­ko­la pe­dig ezen fá­ra­do­zik.

Szabó Lajos

::Nyomtatható változat::