Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mol­nár­né Haj­dú Mar­git és Mol­nár La­jos – gyé­mánt­dip­lo­más ta­ní­tó­há­zas­pár, a köz­ség sze­re­tett ta­ní­tó né­ni­je és ta­ní­tó bá­csi­ja – ha­gyo­mány­őr­ző mun­ká­ban töl­töt­te egész éle­tét. A mú­ze­um­ala­pí­tó há­zas­pár már 1950-ben meg­kezd­te a nép­raj­zi tár­gyak gyűj­té­sét, mely­ben ön­zet­len, nagy se­gít­sé­get nyúj­tott a te­le­pü­lés la­kos­sá­ga; szí­ve­sen ad­ták oda félt­ve őr­zött tár­gya­i­kat: ima­köny­vet, jegy­ken­dőt, ké­pet, lá­dát, tá­last, kö­pü­lőt, gu­zsalyt, kor­sót, cse­rép­edé­nye­ket, me­lyek rö­vi­de­sen nem fér­tek el a ta­ní­tói la­kás­ban. Így ér­le­lő­dött meg ben­nük egy mú­ze­um lét­re­ho­zá­sá­nak gon­do­la­ta.

Ta­lán nem vé­let­len, hogy a mú­ze­um ép­pen az egy­kor a fa­lu­si fi­a­ta­lok kép­zé­sét, fel­eme­lé­sét szol­gá­ló, Szteh­lo Gá­bor evan­gé­li­kus lel­kész ál­tal ala­pí­tott Tes­se­dik Sá­mu­el Evan­gé­li­kus Nép­fő­is­ko­la épü­le­té­ben lelt ott­hon­ra…

A gyűj­te­mény be­mu­tat­ja a gaz­dag he­lyi nép­vi­se­le­tet, Nagy­tar­csa hely­tör­té­ne­ti és nép­raj­zi em­lé­ke­it a hon­fog­la­lás ko­rá­tól kezd­ve, va­la­mint a ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti gaz­dál­ko­dás kel­lé­ke­it és esz­köz­tá­rát.

Öt­ven év­vel ez­előtt, 1960. au­gusz­tus 28-án avat­ták fel, és nyi­tot­ta meg ka­pu­ját a nagy­kö­zön­ség előtt. „A meg­nyi­tás nap­ján annyi­an gyűl­tek össze – me­sél­te Mar­git né­ni –, hogy sor­ba kel­lett ál­lí­ta­ni az ér­dek­lő­dő­ket, mint a kis­di­á­ko­kat, hogy be­fér­je­nek.” Az idő­sek lel­ke­sen mu­tat­ták be a kü­lön­fé­le – las­san fe­le­dés­be me­rü­lő – hasz­ná­la­ti esz­kö­zö­ket a fi­a­ta­lok­nak. Öröm­mel lát­ták a hely­bé­li­ek, hogy ho­va ke­rül­tek, mi­lyen meg­be­csü­lés­ben ré­sze­sül­tek sze­mé­lyes tár­gya­ik. En­nek ha­tá­sá­ra még több tár­gyi ado­mányt aján­lot­tak fel, hogy gaz­da­gít­sák a ki­ál­lí­tás anya­gát.

Nagy­tar­csán nem­csak a lá­dák, sub­ló­tok, kam­rák, pad­lá­sok, de a föld is szám­ta­lan kin­cset rej­tett, me­lyek a gya­ko­rib­bá vá­ló épít­ke­zé­sek, a föld­mun­kák so­rán egy­re na­gyobb szám­ban ke­rül­tek nap­vi­lág­ra.

A ré­gé­sze­ti le­le­tek kö­zött ki­emel­ke­dő, mond­hat­ni egye­dül­ál­ló a szkí­ta ko­ri bronz­csen­gő, mely­nek kö­szön­he­tő­en a te­le­pü­lés ne­vét szé­les kör­ben meg­is­mer­ték, és a ré­gé­sze­ti tér­ké­pe­ken is je­lö­lik.

1962-ben meg­ala­kult a Pest Me­gyei Mú­ze­u­mok Igaz­ga­tó­sá­ga, így a nagy­tar­csai mú­ze­um is an­nak ke­ze­lé­sé­be ke­rült egé­szen két év­vel ez­előt­tig, ami­kor a fenn­tar­tó he­lyi ön­kor­mány­zat vet­te sa­ját ke­zé­be az in­téz­mény sor­sát, jö­vő­jét. A múlt ér­té­ke­i­nek meg­őr­zé­se irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gü­ket az is mu­tat­ja, hogy Nagy­tar­csa cí­me­ré­nek fő mo­tí­vu­ma­ként egy pá­rat­lan ré­gé­sze­ti le­le­tet, a szkí­ta ko­ri, ál­ló bi­kát áb­rá­zo­ló bronz­csör­gőt vá­lasz­tot­ták a köz­ség ve­ze­tői.

A ju­bi­le­u­mi ün­nep­sé­get a fa­lu­mú­ze­um kert­jé­ben tar­tot­ták meg a te­le­pü­lés ap­ra­ja-nagy­ja és sok meg­hí­vott ven­dég rész­vé­te­lé­vel au­gusz­tus 28-án. Szteh­lo Gá­bor szob­ra mel­lett az 1913-ban ala­kult ön­kén­tes he­lyi tűz­ol­tó­sá­got ko­ra­be­li egyen­ru­há­ba öl­tö­zött fér­fi­ak je­le­ní­tet­ték meg. Volt íjá­szat, ál­lat­si­mo­ga­tó és népi ipar­mű­vészek ki­ra­ko­dó­vá­sára is. A sza­bad­té­ri szín­pa­don kó­ru­sok – köz­tük a nagy­tar­csa–pé­ce­li evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet Nap kó­ru­sa –, ének­mű­vé­szek, egy ci­te­ra­ze­ne­kar és a ha­gyo­mány­őr­ző óvó­nők nép­dal­kö­re lé­pett fel.

A ren­dez­vényt meg­tisz­tel­te je­len­lé­té­vel Sch­mitt­né Mak­ray Ka­ta­lin, a köz­tár­sa­sá­gi el­nök fe­le­sé­ge és Kál­dy Má­ria, a szent­end­rei Sza­bad­té­ri Nép­raj­zi Mú­ze­um Ok­ta­tá­si és Kép­zé­si Köz­pont­já­nak igaz­ga­tó­ja, aki a meg­nyi­tón be­szé­det is mon­dott.

Győ­ri­né Ko­váts And­rea mú­ze­um­ve­ze­tő

::Nyomtatható változat::