Élő víz

Novellaíró-pályázatunk anyagaiból

Hozzászólás a cikkhez

„Ti vagy­tok a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga. Nem rejt­he­tő el a he­gyen épült vá­ros.” (Mt 5,14)

Ta­lán még so­ha nem vol­tam olyan ma­kacs, mint ami­kor az el­ső osz­tá­lyos ta­nít­vá­nya­im szü­lei ar­ra akar­tak rá­bír­ni, hogy utaz­zunk el Kő­szeg­re, er­dei is­ko­lá­ba. Na­gyon ne­héz fel­adat­nak tűnt, de ad­dig erős­köd­tek az anyu­kák, fel­ajánl­va se­gít­sé­gü­ket, hogy vé­gül be­ad­tam a de­re­ka­mat.

Éle­tem egyik leg­szebb is­ko­lai em­lé­két őr­zöm er­ről a ki­rán­du­lás­ról.

Ez az osz­tály sok te­kin­tet­ben el­tért min­den ko­ráb­ban ta­ní­tott gye­rek­csa­pat­tól, mert a rend­szer­vál­tás után egy új tan­órát jár­tak ki ré­szünk­re a szü­lők. Be­ve­zet­tük a bib­lia­is­me­ret tan­tár­gyat. A ki­rán­du­lás a tan­év ele­jé­re esett, ak­kor már tar­tot­tam né­hány órát a Bib­li­á­ból. Így meg­ér­tet­tem, hogy To­mi el­hoz­ta az er­dei is­ko­lá­ba is a sa­ját Bib­li­á­ját, ám ami­kor az es­ti já­ték he­lyett le­ült az ágy szé­lé­re, és el­mé­lyed­ve ol­vas­ni kezd­te, igen­csak meg­le­pőd­tem. Fi­gyel­tem a kü­lö­nös ese­ményt. Han­cú­roz­tak a gye­re­kek, ug­rál­tak az ágyon, de foly­ton be­le­üt­köz­tek To­mi­ba, aki fel se fi­gyelt rá­juk. Az­tán le­csen­de­sed­tek a fi­úk, nem kel­lett őket el­al­vás­ra buz­dí­ta­nom.

Más­nap reg­gel fél órá­val éb­resz­tő előtt csör­gött To­mi kis órá­ja. Fel­ült az ágyá­ban, ma­gá­hoz vet­te a Bib­li­át, és ol­va­sott. Ő már fo­lyé­ko­nyan tu­dott ol­vas­ni, de a töb­bi gye­rek még épp csak is­mer­ke­dett a be­tűk­kel. Ijed­ten kap­tam fel a fe­jem, mert at­tól fél­tem, hogy az éb­resz­tő­től ha­ra­go­sak lesz­nek a tár­sai. To­mi pe­dig csen­de­sen ol­va­sott, az­tán be­huny­ta a sze­mét, és imád­ko­zott.

Meg­le­pőd­ve lát­tam, hogy a tár­sa­ság tisz­te­let­tel fi­gye­li kis tár­su­kat. Csend­ben vol­tak, amíg To­mi el­vé­gez­te a reg­ge­li áhí­ta­tot. Egész nap fi­gyel­tem őket, nem gú­nyol­ják-e, vagy nem hagy­ják-e ki a já­ték­ból, de sem­mi je­le nem volt ilyes­mi­nek.

Az­nap es­te is elő­vet­te a Bib­li­á­ját. A gye­re­kek már nem ug­rál­tak, ha­nem oda­som­for­dál­tak hoz­zám, és sut­tog­va meg­kér­dez­ték, mit ol­vas To­mi. Né­me­lyik gye­rek azt gon­dol­ta, kri­mit vagy va­la­mi ér­de­kes me­sét. Amint meg­tud­ták, hogy Bib­lia van a ke­zé­ben, azon­nal meg­fo­gal­maz­ták a ké­ré­sü­ket is: „Sze­ret­nénk mi is hal­la­ni To­mi tör­té­ne­te­it! Tes­sék ol­vas­ni ne­künk az ő köny­vé­ből!”

Oly­kor Is­ten ma­ga gon­dos­ko­dik a pil­la­nat szent­sé­gé­ről. Így volt ez ak­kor is. Meg­kér­dez­tem To­mit, be­lép­he­tünk-e az ő áhí­ta­tá­ba, ol­vas­ha­tunk-e az ő Bib­li­á­já­ból. Meg­en­ged­te, a gye­re­kek pe­dig né­ma csend­ben ágya kö­ré ül­tek, és iz­ga­tot­tan vár­tak.

To­mi imád­sá­gos lel­kü­le­te szét­áradt a csa­pa­ton. Én pe­dig kér­tem Is­tent, te­gye em­lé­ke­ze­tes­sé az el­ső ima­órát.

Ki­nyi­tot­tam a Bib­li­át, és egy olyan tör­té­net­re esett te­kin­te­tem, ame­lyet al­kal­maz­hat­tam rá­juk és a ki­rán­du­lás­ra. Jó len­ne em­lé­kez­ni, me­lyik volt, de nem je­gyez­tem fel, és saj­nos el­szállt az em­lé­ke­ze­tem­ből.

Más­nap reg­gel fel­ug­rott az egész csa­pat, hogy együtt ol­vas­sunk Bib­li­át. Az­nap es­te meg­kér­tek, ta­nít­sam meg ne­kik To­mi imá­ját. So­ron­ként mond­ták az es­ti imád­sá­got: „Én Is­te­nem, jó Is­te­nem…” Mi­re vé­get ért a „nya­ra­lás”, mind tud­ta fej­ből az imát.

A há­ló­szo­bá­ban rend volt, az ut­cán sem­mi han­gos­ko­dás. Olyan jók vol­tak, hogy el se hit­te sen­ki, hogy ezek a gye­re­kek el­ső­sök.

Ha­za­fe­lé töb­ben is saj­nál­koz­tak azon, hogy a bib­lia­ol­va­sás el­ma­rad. Hi­ány­ér­ze­tük tá­madt, mert nem volt sa­ját Bib­li­á­juk. Ha­ma­ro­san azon­ban egy is­me­ret­len hí­vő asszony fel­aján­lott har­minc­két Bib­li­át, így min­den ta­nít­vá­nyom­nak ad­hat­tam egyet. Az ol­va­só­köny­vük­kel együtt hasz­nál­ták azt is.

Cso­dá­la­tos négy évet kap­tunk Is­ten­től. Má­sok let­tek a gye­re­kek, má­sok a szü­lők. Az én éle­tem is nyi­tott könyv volt a gye­re­kek előtt, lát­ták hi­te­met, lát­ták a gyász­hoz, sú­lyos be­teg­ség­hez va­ló vi­szo­nyu­lá­so­mat. Ve­lem él­ték meg a lel­ki har­co­kat. Cso­dá­kat tapasztaltunk meg, és sza­ba­du­lá­so­kat. Az is­ten­él­mé­nyek fel­le­ge úszott fe­let­tünk.

Az­tán el­jött az el­vá­lás nap­ja is. Nyug­díj­ba men­tem, hoz­tam ha­za a sze­mé­lyes tár­gya­i­mat. Sze­ret­ték vol­na, ha a Bib­li­á­mat ott­ha­gyom ne­kik. Fél­tek, mi lesz ak­kor, ha az is­ko­lá­ban nem lesz Bib­lia.

Tíz év után meg­lá­to­gat­tak, és öt órán ke­resz­tül me­sél­ték ima­meg­hall­ga­tá­sa­i­kat. A leg­na­gyobb cso­da az volt szá­mom­ra, hogy egy el­té­vedt tár­su­kat vissza­sze­ret­ték a drog­men­tes élet­be. A fiú csak egy évet vesz­tett, és ami­kor el­jöt­tek hoz­zám, már min­den rend­ben volt.

Is­ten lám­pást gyúj­tott To­mi szí­vé­ben, mely­nek fé­nye meg­vi­lá­gí­tot­ta tár­sai szí­vét, és on­nan ter­jedt a szü­lők és is­ko­la­tár­sak fe­lé.

Mert az a pa­rá­nyi vi­lá­gos­ság a mennyek or­szá­gá­ra mu­ta­tott…

Fritt­mann Lász­ló­né

::Nyomtatható változat::