Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 36
- Mi határoz meg? Kihez kötődünk?
A vasárnap igéje
Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap – Róm 8,6–11
Hozzászólás a cikkhez
Mi határoz meg? Kihez kötődünk?
Személyes vallomással kezdem – de ezzel nem önmagamról akarok írni. Nagyon szeretem a Római levél 8. fejezetét. Vannak kedves fejezetek a Bibliában, amelyekre sűrűn visszatérek. Ez talán a legkedvesebb. Miért? Mert benne van az evangélium lényege, a törvény ítélete, a vigasztalás szava, a múlt feldolgozásának lehetősége, a jelen mély értelmezése és az egyetlen igazi perspektíva a végső jövőre nézve. Pál informál, figyelmeztet, biztat, szinte énekel a Lélek csodálatos munkájáról, a végén pedig már-már himnikus magasságokban járva szól a legnagyobb biztonságról, hogy tudniillik semmi nem szakíthat el minket az Isten szeretetéről. Minden együtt, minden egy helyen: a Szentírás summája, Isten világának a titka.
Ennek mintegy bevezetéseként, megalapozásaként hangzik a testről és a Lélekről szóló tanítás. Ez azonban több puszta tanításnál. Úgy vezet el az igazi valóság meglátására, hogy azzal segíteni, felemelni tud és akar. Testről és Lélekről beszél, de nem úgy, ahogyan a kereszténységbe is beszűrődött régi platonista gondolkodás tanította, szétválasztva, már-már függetlenítve az ember testét és lelkét. Nem, itt valami egészen másról ír az apostol – Isten törvényét és evangéliumát megfogalmazva. Arról szól, milyen az ember a maga teljes valójában – akit meghatároz a teste, az anyaghoz kötött volta; és milyen az Isten, aki Lélek. A nagy kérdés akkor, a római keresztények között is meg ma, a huszonegyedik századi tanítványok között is az, hogy mi határoz meg minket: az anyaghoz kötött létünk vagy az Istenhez kötődésünk? A testi, e világi valóság, vagy Isten örök valósága? A mulandó lét jár át minket, vagy bennünk él az a Lélek, aki Krisztust magát hozza közel, sőt költözteti be az életünkbe?
Sokféle elválasztó fal, sokféle vízválasztó vonal van a világban. Nem csupán a mesterségesekre gondolok, amelyeket mi magunk építünk, hanem azokra a mindig létezett és létező tényekre, amelyek világokat választanak el egymástól.
A test – így ír Pál az igénket megelőző versekben – a bűn és halál hatalma alatt áll. Azaz képtelen arra, hogy önmagától jó legyen, sőt véges léte még az idő korlátai közé is be van szorítva. „Végeredménye” pedig a halál. A Lélek azonban Isten Lelke, a Krisztus Lelke, az élet teremtője, hordozója, az igazi segítő, vigasztaló, igazságot mutató, jóra vezető, megelevenítő. Két külön világ. A gondok, a fáradság, a küzdelem és az elmúlás világa – s vele szemben Isten Lelkének felszabadult világa, a teljes, sőt kiteljesedő élet világa, a csupa jó és áldás világa. Az első a biológiai léthez kötött, a porból jövő és porba visszatérő élet, a másik a korlátokat nem ismerő, határokhoz nem kötött élet.
Ezek – jó esetben – egymás után következnének? Le kell játszani az elsőt, a nehezet és kellemetlent ahhoz, hogy ha az véget ér, és pozitív mérleggel zárul, akkor átléphessünk a jóba? Ha majd elhagyjuk a „gonosz és bűnös testet”, akkor kiröppen a lelkünk, és elkezdődik a jó? A határ egészen máshol húzódik!
Megszülettünk erre a világra. Az élet ajándék, de terheit is érezzük. Csetlünk-botlunk egy életen át, azután nehéz, fájdalmas és titokzatos úton elhagyjuk ezt a világot? Tesszük ezt annak reményében, hogy a „siralomvölgy” után valami más, remélhetőleg valami szebb és gondtalanabb jön? Ez – bármily elterjedt, de – félreértett és a kereszténységtől igen távol álló világkép. Pál ma arra tanít minket, együtt a rómaiakkal, hogy itt elkezdődhet a szebb, az új, a határok közé nem szorított, a korlátok közé nem préselt élet. A titok nyitja az újjáteremtő Szentlélek. A Lélek törekvése élet és békesség – olvassuk igénkben. S ha Krisztus Lelke lakik bennünk, s mi az ő Lelke szerint élünk, akkor elkezdődött valami, ami már nem az elmúlásé, a lefelé tartó és lassan semmibe vesző lété.
Az új élet csodája ez. Nem mérhető semmi más földi változáshoz, egyedül az eddig páratlan eseményhez, Krisztus föltámadásához.
Nagyszerű tanítást ad Pál – ez az első élményünk szakaszunkat hallva, olvasva. Azután rájövünk, hogy igazi meditációs anyag, hiszen szükségünk van arra, hogy a mindennapok „darálójában” tudatosan foglalkozzunk az élet alapvető és végső kérdéseivel. S amikor elindul bennünk ez a végiggondoló folyamat, akkor jövünk rá, hogy saját lehetőségeink minimálisak, mozgásterünk igencsak szűkre szabott. De nem így az Isten Lelkének a lehetőségei! Még azt is megteheti, hogy engem átformál és újjáteremt. Még engem is!
Hogy írja az apostol? „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az (…) életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” Ezért imádkozom. Nem azért, hogy én legyek egy kicsit jobb – ez csupán „tüneti kezelés” lenne. Inkább azért, hogy bennem az ő Lelke lakjon.
Értik, kedves Testvéreim, kedves olvasóink, miért olyan drága számomra ez a fejezet a Római levélből? Ezért, mert arról a legnagyobb csodáról beszél, amely még velem is megtörténhet. Nemcsak ezen a vasárnapon, nem is csupán ezen a héten, hanem továbbra is újra meg újra olvasni fogom ezt a fejezetet. Erő, áldás árad belőle bőven!
Szentháromság ünnepe után a 14. vasárnapon ez az – egész vasárnapot meghatározó – mottó áll istentiszteleti rendünk elején: a Szentlélek elevenít meg! Keleti megújulási technikákat kínáló, látszatmegoldásokra hívogató, üres hátországú kirakatéletet ajánlgató világunkban én nem mást és nem másnak hiszek. A Szentlélek elevenít meg. Erre vágyom. Nem a bágyadt túlélésre, nem az elvegetálgató, majd elmúlásba torkolló életre, nem a céltalan bolyongásra, hanem az eleven, gazdag, perspektivikus életre. A Szentlélek elevenít meg!
Hafenscher Károly
::Nyomtatható változat::
|