A vasárnap igéje

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe utá­ni 14. va­sár­nap – Róm 8,6–11

Hozzászólás a cikkhez

Sze­mé­lyes val­lo­más­sal kez­dem – de ez­zel nem ön­ma­gam­ról aka­rok ír­ni. Na­gyon sze­re­tem a Ró­mai le­vél 8. fe­je­ze­tét. Van­nak ked­ves fe­je­ze­tek a Bib­li­á­ban, ame­lyek­re sű­rűn vissza­té­rek. Ez ta­lán a leg­ked­ve­sebb. Mi­ért? Mert ben­ne van az evan­gé­li­um lé­nye­ge, a tör­vény íté­le­te, a vi­gasz­ta­lás sza­va, a múlt fel­dol­go­zá­sá­nak le­he­tő­sé­ge, a je­len mély ér­tel­me­zé­se és az egyet­len iga­zi pers­pek­tí­va a vég­ső jö­vő­re néz­ve. Pál in­for­mál, fi­gyel­mez­tet, biz­tat, szin­te éne­kel a Lé­lek cso­dá­la­tos mun­ká­já­ról, a vé­gén pe­dig már-már him­ni­kus ma­gas­sá­gok­ban jár­va szól a leg­na­gyobb biz­ton­ság­ról, hogy tud­ni­il­lik sem­mi nem sza­kít­hat el min­ket az Is­ten sze­re­te­té­ről. Min­den együtt, min­den egy he­lyen: a Szent­írás sum­má­ja, Is­ten vi­lá­gá­nak a tit­ka.

En­nek mint­egy be­ve­ze­té­se­ként, meg­ala­po­zá­sa­ként hang­zik a test­ről és a Lé­lek­ről szó­ló ta­ní­tás. Ez azon­ban több pusz­ta ta­ní­tás­nál. Úgy ve­zet el az iga­zi va­ló­ság meg­lá­tá­sá­ra, hogy az­zal se­gí­te­ni, fel­emel­ni tud és akar. Test­ről és Lé­lek­ről be­szél, de nem úgy, aho­gyan a ke­resz­tény­ség­be is be­szű­rő­dött ré­gi pla­to­nis­ta gon­dol­ko­dás ta­ní­tot­ta, szét­vá­laszt­va, már-már füg­get­le­nít­ve az em­ber tes­tét és lel­két. Nem, itt va­la­mi egé­szen más­ról ír az apos­tol – Is­ten tör­vé­nyét és evan­gé­li­u­mát meg­fo­gal­maz­va. Ar­ról szól, mi­lyen az em­ber a ma­ga tel­jes va­ló­já­ban – akit meg­ha­tá­roz a tes­te, az anyag­hoz kö­tött vol­ta; és mi­lyen az Is­ten, aki Lé­lek. A nagy kér­dés ak­kor, a ró­mai ke­resz­té­nyek kö­zött is meg ma, a hu­szon­egye­dik szá­za­di ta­nít­vá­nyok kö­zött is az, hogy mi ha­tá­roz meg min­ket: az anyag­hoz kö­tött lé­tünk vagy az Is­ten­hez kö­tő­dé­sünk? A tes­ti, e vi­lá­gi va­ló­ság, vagy Is­ten örök va­ló­sá­ga? A mu­lan­dó lét jár át min­ket, vagy ben­nünk él az a Lé­lek, aki Krisz­tust ma­gát hoz­za kö­zel, sőt köl­töz­te­ti be az éle­tünk­be?

Sok­fé­le el­vá­lasz­tó fal, sok­fé­le víz­vá­lasz­tó vo­nal van a vi­lág­ban. Nem csu­pán a mes­ter­sé­ge­sek­re gon­do­lok, ame­lye­ket mi ma­gunk épí­tünk, ha­nem azok­ra a min­dig lé­te­zett és lé­te­ző té­nyek­re, ame­lyek vi­lá­go­kat vá­lasz­ta­nak el egy­más­tól.

A test – így ír Pál az igén­ket meg­elő­ző ver­sek­ben – a bűn és ha­lál ha­tal­ma alatt áll. Az­az kép­te­len ar­ra, hogy ön­ma­gá­tól jó le­gyen, sőt vé­ges lé­te még az idő kor­lá­tai kö­zé is be van szo­rít­va. „Vég­ered­mé­nye” pe­dig a ha­lál. A Lé­lek azon­ban Is­ten Lel­ke, a Krisz­tus Lel­ke, az élet te­rem­tő­je, hor­do­zó­ja, az iga­zi se­gí­tő, vi­gasz­ta­ló, igaz­sá­got mu­ta­tó, jó­ra ve­ze­tő, meg­ele­ve­ní­tő. Két kü­lön vi­lág. A gon­dok, a fá­rad­ság, a küz­de­lem és az el­mú­lás vi­lá­ga – s ve­le szem­ben Is­ten Lel­ké­nek fel­sza­ba­dult vi­lá­ga, a tel­jes, sőt ki­tel­je­se­dő élet vi­lá­ga, a csu­pa jó és ál­dás vi­lá­ga. Az el­ső a bio­ló­gi­ai lét­hez kö­tött, a por­ból jö­vő és por­ba vissza­té­rő élet, a má­sik a kor­lá­to­kat nem is­me­rő, ha­tá­rok­hoz nem kö­tött élet.

Ezek – jó eset­ben – egy­más után kö­vet­kez­né­nek? Le kell ját­sza­ni az el­sőt, a ne­he­zet és kel­le­met­lent ah­hoz, hogy ha az vé­get ér, és po­zi­tív mér­leg­gel zá­rul, ak­kor át­lép­hes­sünk a jó­ba? Ha majd el­hagy­juk a „go­nosz és bű­nös tes­tet”, ak­kor ki­röp­pen a lel­künk, és el­kez­dő­dik a jó? A ha­tár egé­szen más­hol hú­zó­dik!

Meg­szü­let­tünk er­re a vi­lág­ra. Az élet aján­dék, de ter­he­it is érez­zük. Cset­lünk-bot­lunk egy éle­ten át, az­után ne­héz, fáj­dal­mas és ti­tok­za­tos úton el­hagy­juk ezt a vi­lá­got? Tesszük ezt an­nak re­mé­nyé­ben, hogy a „si­ra­lom­völgy” után va­la­mi más, re­mél­he­tő­leg va­la­mi szebb és gond­ta­la­nabb jön? Ez – bár­mily el­ter­jedt, de – fél­re­ér­tett és a ke­resz­tény­ség­től igen tá­vol ál­ló vi­lág­kép. Pál ma ar­ra ta­nít min­ket, együtt a ró­ma­i­ak­kal, hogy itt el­kez­dőd­het a szebb, az új, a ha­tá­rok kö­zé nem szo­rí­tott, a kor­lá­tok kö­zé nem pré­selt élet. A ti­tok nyit­ja az új­já­te­rem­tő Szent­lé­lek. A Lé­lek tö­rek­vé­se élet és bé­kes­ség – ol­vas­suk igénk­ben. S ha Krisz­tus Lel­ke la­kik ben­nünk, s mi az ő Lel­ke sze­rint élünk, ak­kor el­kez­dő­dött va­la­mi, ami már nem az el­mú­lá­sé, a le­fe­lé tar­tó és las­san sem­mi­be ve­sző lé­té.

Az új élet cso­dá­ja ez. Nem mér­he­tő sem­mi más föl­di vál­to­zás­hoz, egye­dül az ed­dig pá­rat­lan ese­mény­hez, Krisz­tus föl­tá­ma­dá­sá­hoz.

Nagy­sze­rű ta­ní­tást ad Pál – ez az el­ső él­mé­nyünk sza­ka­szun­kat hall­va, ol­vas­va. Az­után rá­jö­vünk, hogy iga­zi me­di­tá­ci­ós anyag, hi­szen szük­sé­günk van ar­ra, hogy a min­den­na­pok „da­rá­ló­já­ban” tu­da­to­san fog­lal­koz­zunk az élet alap­ve­tő és vég­ső kér­dé­se­i­vel. S ami­kor el­in­dul ben­nünk ez a vé­gig­gon­do­ló fo­lya­mat, ak­kor jö­vünk rá, hogy sa­ját le­he­tő­sé­ge­ink mi­ni­má­li­sak, moz­gás­te­rünk igen­csak szűk­re sza­bott. De nem így az Is­ten Lel­ké­nek a le­he­tő­sé­gei! Még azt is meg­te­he­ti, hogy en­gem át­for­mál és új­já­te­remt. Még en­gem is!

Hogy ír­ja az apos­tol? „Ha pe­dig an­nak Lel­ke la­kik ben­ne­tek, aki fel­tá­masz­tot­ta Jé­zust a ha­lot­tak kö­zül, ak­kor az (…) élet­re kel­ti ha­lan­dó tes­te­te­ket is a ben­ne­tek la­kó Lel­ke ál­tal.” Ezért imád­ko­zom. Nem azért, hogy én le­gyek egy ki­csit jobb – ez csu­pán „tü­ne­ti ke­ze­lés” len­ne. In­kább azért, hogy ben­nem az ő Lel­ke lak­jon.

Ér­tik, ked­ves Test­vé­re­im, ked­ves ol­va­só­ink, mi­ért olyan drá­ga szá­mom­ra ez a fe­je­zet a Ró­mai le­vél­ből? Ezért, mert ar­ról a leg­na­gyobb cso­dá­ról be­szél, amely még ve­lem is meg­tör­tén­het. Nem­csak ezen a va­sár­na­pon, nem is csu­pán ezen a hé­ten, ha­nem to­vább­ra is új­ra meg új­ra ol­vas­ni fo­gom ezt a fe­je­ze­tet. Erő, ál­dás árad be­lő­le bő­ven!

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a 14. va­sár­na­pon ez az – egész va­sár­na­pot meg­ha­tá­ro­zó – mot­tó áll is­ten­tisz­te­le­ti ren­dünk ele­jén: a Szent­lé­lek ele­ve­nít meg! Ke­le­ti meg­úju­lá­si tech­ni­ká­kat kí­ná­ló, lát­szat­meg­ol­dá­sok­ra hí­vo­ga­tó, üres hát­or­szá­gú ki­ra­kat­éle­tet ajánl­ga­tó vi­lá­gunk­ban én nem mást és nem más­nak hi­szek. A Szent­lé­lek ele­ve­nít meg. Er­re vá­gyom. Nem a bá­gyadt túl­élés­re, nem az el­ve­ge­tál­ga­tó, majd el­mú­lás­ba tor­kol­ló élet­re, nem a cél­ta­lan bo­lyon­gás­ra, ha­nem az ele­ven, gaz­dag, pers­pek­ti­vi­kus élet­re. A Szent­lé­lek ele­ve­nít meg!

Ha­fen­scher Ká­roly

::Nyomtatható változat::