Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az evan­gé­lis­ták kö­zül ket­ten is fel­je­gyez­ték – a ka­no­ni­zált Szent­írás sze­rint – a ná­zá­re­ti Jé­zus di­dak­ti­ku­san zse­ni­á­lis pél­dá­za­tát a mag­ve­tő­ről és mun­ká­já­nak kö­vet­kez­mé­nyé­ről.

Má­té evan­gé­lis­ta sze­rint (Mt 13) a par­ton ál­ló so­ka­ság el­ső­sor­ban nem okos pél­dá­za­tok­ra vá­gyott, ha­nem „jelt akar­tak lát­ni tő­le”: gyó­gyít­sa meg a be­te­ge­ket, űz­ze el a sem­mi­be az ör­dö­gö­ket, osz­to­gas­sa a cso­da­ke­nye­re­ket és a cso­da­ha­la­kat ez­rek­nek, s mind­ez tör­tén­jék a le­he­tő leg­lát­vá­nyo­sab­ban, mert a nél­kü­lö­ző és unat­ko­zó nép­nek szó­ra­ko­zás is na­gyon kel­le­ne.

Jé­zus­nak más a szán­dé­ka. Szent sza­vá­nak sor­sá­ról mond el egy pá­rat­la­nul jó­zan pél­dá­za­tot, mi­u­tán be­ül az egyik im­boly­gó ha­lász­ha­jó­ba a Ti­bé­ri­ás- vagy más né­ven a Ga­li­le­ai-ten­ger part­ján. Egy meg­gon­do­lat­la­nul bő­ke­zű mag­ve­tő­ről beszél, aki nem a ta­lajt né­zi, csak a ma­got ve­ti szor­gal­ma­san. Ha nem Jé­zus mond­ta vol­na a pél­dá­za­tot, ak­kor ta­lán kri­ti­kai él­lel kér­dez­het­nénk, hol ma­radt a ta­laj meg­fe­le­lő elő­ké­szí­té­se, de mi­vel Is­ten Fi­á­ról van szó, tisz­te­let­tel és alá­zat­tal el­fo­gad­juk a mag­ve­tő ál­tal nem vizs­gált, nem fe­lül­bí­rált négy­fé­le ta­laj mag­be­fo­ga­dó ké­pes­sé­gét.

Hull a pa­zar­ló mag­ve­tő ke­zé­ből (ta­lán szí­vé­ből) a szent mag a ke­mény­re ta­po­sott „út­fél­re”, az éhe­ző ma­da­rak örö­mé­re; és hull „a szik­lás hely­re”, ahol a ter­mé­keny ta­laj alig le­pe­dő­vé­kony­sá­gú, így kép­te­len gyö­ke­ret eresz­te­ni a jobb sors­ra ér­de­mes szent mag, és a tű­ző nap per­zse­lé­se rö­vid időn be­lül hő­ha­lált okoz. A mag­ve­tő nem ad­ja fel, hull az élet mag­ja a „tö­vi­sek kö­zé”, ám a tö­vi­sek – a gyom ter­mé­sze­te sze­rint – erő­sebb­nek bi­zo­nyul­nak a ne­mes mag­nál.

Még­sem ér­tel­met­len és ered­mény­te­len a mag­ve­tő fá­ra­do­zá­sa, mert a ta­laj­ku­dar­cok so­ro­za­ta után vi­gasz­ta­ló tény a „jó föld” va­ló­sá­ga. Nem is egy­sze­rű­en csak jó ter­més­ről be­szél­he­tünk, mert szá­zannyit vagy hat­va­n­annyit, de a leg­rosszabb eset­ben is har­min­cannyit ter­mett a mag.

Igaz, Jé­zus ki­vá­lo­ga­tott ta­nít­vá­nyai is za­var­ba jön­nek a pél­dá­zat hal­la­tán, de za­va­ruk alig­ha­nem a túl­sá­go­san is vi­lá­gos je­len­tés­tar­ta­lom mi­att támad. Ám Jé­zus tü­rel­mes vá­la­sza pon­to­san ér­zé­kel­te­ti ve­lük, hogy jól ér­tet­ték a mag­ve­tő pél­dá­za­tá­nak üze­ne­tét. So­kan lesz­nek, akik nem hall­ják meg Jé­zus élet­men­tő és bűn­meg­bo­csá­tó evan­gé­li­u­mát. Hall­ják majd, de nem hall­ják meg. So­kan lesz­nek majd az egy­há­zi is­ko­lák fa­la­in kí­vül és be­lül is. A ma­got még­is szór­ni kell.

Az is­ko­la­kez­dő szep­tem­ber leg­ele­jén bol­do­gan cso­dál­koz­ha­tunk rá a Bé­kés me­gyei egy­há­zi, sőt evan­gé­li­kus le­he­tő­sé­gek­re. Tan­év­nyi­tó Oros­há­zán, Szar­va­son, Bé­kés­csa­bán. De ki­nyíl­tak az evan­gé­li­kus óvo­dák ka­pui is: Tót­kom­ló­son, Hód­me­ző­vá­sár­he­lyen, Szar­va­son mind a két evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­ben, Oros­há­zán pe­dig az or­szág leg­na­gyobb evan­gé­li­kus óvo­dá­ja fo­gad­ja a gyer­me­ke­ket. Evan­gé­li­kus, egy­há­zi in­téz­mé­nyek, mind-mind a mag­ve­tés szín­he­lyei lel­ké­szek, hit­tan­ta­ná­rok, hí­vő pe­da­gó­gu­sok szá­má­ra.

Most sem fe­lejt­jük el hoz­zá­ten­ni, hogy vannak ál­la­mi tör­vény­ben és pe­da­gó­gi­ai prog­ram­ban meg­ha­tá­ro­zott evi­lá­gi cél ad­ta fel­adatok, ame­lyeket in­téz­mé­nye­ink­nek a tár­sa­da­lom (az ál­lam) ér­de­ké­ben vég­re kell haj­ta­ni­uk, de ez eb­ben az össze­füg­gés­ben csak meg­em­lí­ten­dő, itt és most a lé­nyeg nem ez. Van egé­szen más fel­ada­tunk is. A Jé­zus ál­tal el­mon­dott mag­ve­tés. Mi bát­ran és há­lá­val te­kint­he­tünk az Is­ten­től vá­rat­la­nul ka­pott in­téz­mé­nye­ink­re úgy, mint a mag­ve­tés en­ge­dé­lye­zett hely­szí­ne­i­re. Már­mint Is­ten­től en­ge­dé­lye­zett hely­szí­nek­re.

Ját­szot­tam a gon­do­lat­tal, mek­ko­ra le­het ez a mennyei mó­don en­ge­dé­lye­zett mag­ve­té­si te­rü­let. So­kan – én is – sze­re­tik a konk­rét szá­mo­kat, a re­á­li­ák vi­lá­gát. Így össze­ad­ha­tó Bé­kés me­gyé­ben (csak) az evan­gé­li­kus óvo­dák és is­ko­lák gyer­mek- és di­ák­lét­szá­ma, hoz­zá­juk vé­ve az ér­tük és ve­lük dol­go­zó pe­da­gó­gu­so­kat, al­kal­ma­zot­ta­kat. Nem na­gyon csal a szá­mí­tá­sunk, ha a gyer­me­kek, di­á­kok és a dol­go­zók lét­szá­mát össze­ad­juk, és ket­tő­ezer fő­re tesszük a mag­ve­tés te­rü­le­té­nek nu­me­ri­kus ada­tát. De en­nél na­gyobb is, mert – és ezen a pon­ton már je­len­tő­sebb a bi­zony­ta­lan­ság mér­té­ke – min­den egyes gyer­mek­nek, di­ák­nak, pe­da­gó­gus­nak van köz­vet­len kör­nye­ze­te, s en­nek lét­szá­mát csak bi­zony­ta­la­nul le­het meg­ítél­ni. Ha öt em­ber­rel szá­mo­lunk (van­nak a szü­lők, ke­reszt­szü­lők, ro­ko­nok, szom­szé­dok, is­me­rő­sök), ak­kor ez azt je­len­ti, hogy el­mé­le­ti­leg a mag­ve­té­sünk – Bé­kés me­gyé­ben – át­té­te­le­sen tíz­ezer fő­re te­he­tő, csak az evan­gé­li­kus egy­ház égi­sze alatt. Mi­ni­mum ennyi sze­mély szem­be­sül­het va­la­mi­lyen szin­ten az egy­ház va­ló­sá­gá­val az egy­há­zi is­ko­la össze­füg­gé­sé­ben. Mind­egy, mi­ként tör­té­nik ez: a fe­lü­le­tes in­for­má­ció mu­lan­dó va­ló­sá­gá­tól (jé, te egy­há­zi is­ko­lá­ba jársz? és mi­lyen?) a fel­szín alatt va­ló ka­pa­rá­szá­son át (ta­nul­tok is va­la­mit, vagy csak imád­koz­tok csu­há­ban?) a tré­fás ér­dek­lő­dé­sig (te is pap le­szel?) vagy a mé­lyebb meg­lá­tá­sig, hogy ér­ték­te­rem­tő va­ló­ság­ról van szó.

Nagy te­rü­let ez a Mag­ve­tő meg­bí­zot­tai szá­má­ra. Ezért sem lé­nyeg­te­len a kül­de­tés­tu­dat és a mi­nő­sé­gi mag­ve­tés fe­le­lős­sé­ge.

Há­la­adás­sal te­kin­tünk evan­gé­li­kus ok­ta­tá­si in­téz­mé­nye­ink­re. Mert mi tör­té­nik itt mag­ve­tés cí­mén? A lel­kek ápo­lá­sa, gon­do­zá­sa, Is­ten fe­lé te­rel­ge­té­se. Ám le­het, hogy nem ne­künk, a föl­di sze­mély­zet­nek kell meg­ítél­nünk azt a fáj­dal­mas tényt és va­ló­sá­got, hogy há­nyan ma­rad­tak a szent mag­gal szem­ben ke­mé­nyek, mint az út­fél, se­ké­lye­sek, mint a szik­lás ta­laj és szal­ma­láng lel­kű­ek, mint ami­kor a tö­vi­ses hely­re hul­lott a mag.

Lé­leg­zet-vissza­foj­tott öröm­mel cso­dál­koz­zunk rá a jó ta­laj­ra, ad­junk ér­te há­lát, és szór­juk to­vább a szent ige mag­ját pa­zar­ló mó­don. Eh­hez ad­jon Is­ten erőt min­den lel­kész­nek, hit­ok­ta­tó­nak és meg­érin­tett szí­vű pe­da­gó­gus­nak. Mert van egy kü­lön­le­ges ígé­re­tünk: „…ilyen lesz az én igém is, amely szám­ból ki­jön: nem tér vissza hoz­zám üre­sen, ha­nem vég­hez­vi­szi, amit aka­rok, el­éri cél­ját, ami­ért küld­tem.” (Ézs 55,11)

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::