Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 49
- Az emmausi úton
Keresztutak
Hozzászólás a cikkhez
Az emmausi úton
Beszélgetés Martin Jungéval, az LVSZ új főtitkárával
– A nyugdíjba vonuló Ishmael Noko utódjaként már közel egy éve megválasztották, de beiktatására csak idén novemberben került sor. Megválasztott főtitkárként már szólt a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) stuttgarti nagygyűlésének több száz küldöttéhez, és ebben a beszédében lényegében programot is körvonalazott…
– Stuttgartban fontos feladatomnak tekintettem emlékeztetni önmagunkat arra a biblikus és reformációi örökségre, hogy egyedül hit által, kegyelemből igazulunk meg. Erre a kegyelemre a világ evangélikus egyházainak közössége együtt is válaszolhat. A nyári nagygyűlésen a „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” téma jegyében voltunk együtt. Keresztényként tudjuk, hogy az élet kenyere Jézus Krisztus, aki mindig arra szólította fel tanítványait, hogy gondoskodjanak az éhezőkről, amint arról az evangéliumok közül legtöbbször talán Lukácsnál olvashatunk. Úgy gondolom, hogy szavaira emlékezve mi is cselekvőkké válhatunk.
– Az egyházak életében immár teret nyert a kontextualitás, vagyis hogy az igét – a textust – egy-egy közösség a saját helyzetére alkalmazza. Ennek számos jelét láttuk a nagygyűlés istentiszteletein is. Ön éppen stuttgarti beszédében hangsúlyozta, hogy immár a transzkontextuális szemléletet kell magunkévá tenni, vagyis hogy ki-ki mutasson érzékenységet a másik helyzete iránt. Kifejtené mindezt bővebben?
– Abból indulok ki, hogy a Lutheránus Világszövetségnek – amelyet nem véletlenül nevezünk az egyházak közösségének – igen sok színe van. Akkor tudunk harmonikusan működni, ha ki-ki vállalja a saját helyzetében rejlő gazdagságot, ugyanakkor megbecsüli más közösségeknek az övétől eltérő formáját is. A sokszínűség gazdagodást jelent. Érvényes ez a földrajzi adottságokra is, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy eltérő evangélikus hagyományok élnek a különböző kontinenseken.
A magam részéről szeretnék az LVSZ életében több központot kialakítani: szerintem nem lehet többé egy – mondjuk így: genfi – centrumban gondolkodni. Szervezetünk minden régiója és egyháza képvisel egy-egy központot, ami hatalmas ajándék lehet az egész közösség számára. Mindez nem az egyház korának, méretének, anyagi lehetőségeinek a függvénye, hiszen minden egyház hozzá tud valamivel járulni a közöshöz, amit az asztal körül megoszthatunk. Nagyon fontos, hogy e központok folyamatos kapcsolatban legyenek egymással, hogy ne váljanak leszakadt közösségekké. A párbeszédben való részvétel, a források megosztása és a világban való közös bizonyságtétel lehet a közös cél.
– Megnövekedett tehát a régiók szerepe. Miben látja a kelet-közép-európai evangélikusság feladatait és lehetőségeit?
– Ez egy nagyon fontos régió a Lutheránus Világszövetség számára. Ezek a közösségek túlélték a háborúkat, a kommunizmusból adódó elszigeteltséget, és a maguk sajátos tapasztalatával sokat nyújthatnak a világ evangélikusságának. Fontosnak tartom, hogy az LVSZ 1947-es megalakulásától kezdve támogattuk ezeket az egyházakat, és minden nehézség közepette együtt tudtunk maradni a közös hit megélésében.
Ma is igen jelentős ez a térség, mert a keleti régió egyházai a lehetőségeikhez képest sokat fejlődtek, elsősorban a spirituális élet területén. Mindez a mai nehéz körülmények között is erőt adhat nekik, és tapasztalataikkal más egyházak életét is gazdagíthatják. Persze nem könnyű mindennek a megosztása, átadása. Mindenesetre a nagyobb közösség számít ezeknek a kisebb egyházaknak a részvételére, és mintegy meghívja őket, hogy megosszák ajándékaikat, és átadják másoknak mindazt, amit tanultak, tapasztaltak.
– Ön is egy kisebbségi evangélikus egyházból, Chiléből jön. Hogyan tudná bátorítani a többi kis egyházat?
– Igen, Dél-Amerikában nagy a katolikus túlsúly. Úgy gondolom, a kisebbségi egyházi lét nem kell, hogy szégyent jelentsen. Sőt a kisebbségi egyházak különösképpen is megtanultak erősnek lenni, megerősödtek önazonosságukban, hitükben, teológiájukban és spirituális életükben. Vallom tehát, hogy a kisebbségi létben működő tagegyházak erőteljesen hozzájárulhatnak az Lutheránus Világszövetség megújulásához.
– Beiktatása ünnepén az emmausi tanítványok történetéről prédikált a genfi ökumenikus központ kápolnájában. Miért erre az elbeszélésre esett a választása?
– Hónapok óta újra és újra elolvasom Lukács evangéliumának ezt a szakaszát. Mindannyiszor rácsodálkozom a rögzített dialógusra. Elkápráztat a feltámadott Úr első kérdése: „Miről beszélgettek útközben?”, hiszen a mindennapi élet eseményei és megtapasztalásai felől próbál kapcsolódni hozzájuk és mindahhoz, ami az emberek szívében van.
Olyan egyházról álmodom, amelynek megvan a képessége az emberek elérésére – különböző élethelyzetükben. „Hogyan élsz?”, „Milyen élményeid vannak?”, „Milyen kérdések foglalkoztatnak a mindennapokban?” – így kell az emberekhez közelednünk. Nagyszerű, hogy láthatjuk, ahogyan az Úr csatlakozik hozzájuk, beszélgető- és útitársukká válik. Közben pedig az Írás bizonyságtételét értelmezi, magyarázza számukra. Jó látni a tanítványok vendégszeretetét is, amely megnyitja az otthon ajtaját, beinvitálva az Urat, akit pedig idegennek vélnek. Olyan egyházról álmodom, amely képes ilyen módon befogadó lenni.
Csodálatos, ahogyan a történet végén a tanítványok és az Úr együtt esznek az asztalnál. A kenyér megtöréséről ismerik fel az Urat, vagyis az úrvacsora csodájában lesz a legmélyebb a közösség. Ez az igeszakasz már régóta a fejemben és a szívemben van, és remélem, hogy a Lutheránus Világszövetségre is ez az alázatos, kísérő, párbeszédes magatartás lesz mindig jellemző, ahogyan együtt vándorlunk mint tagegyházak. Sosem megtagadva az egymás iránti vendégszeretetet, a közös úrvacsorában való örömöt és legfőképpen az Úr jelenlétét.
– Köszönöm a beszélgetést, és Isten áldása kísérje egyházvezetői szolgálatát a Lutheránus Világszövetség főtitkáraként!
Fabiny Tamás
::Nyomtatható változat::
|