Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

– A nyug­díj­ba vo­nu­ló Ish­ma­el No­ko utód­ja­ként már kö­zel egy éve meg­vá­lasz­tot­ták, de be­ik­ta­tá­sá­ra csak idén no­vem­ber­ben ke­rült sor. Meg­vá­lasz­tott fő­tit­kár­ként már szólt a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség (LVSZ) stutt­gar­ti nagy­gyű­lé­sé­nek több száz kül­döt­té­hez, és eb­ben a be­szé­dé­ben lé­nye­gé­ben prog­ra­mot is kör­vo­na­la­zott…

– Stutt­gart­ban fon­tos fel­ada­tom­nak te­kin­tet­tem em­lé­kez­tet­ni ön­ma­gun­kat ar­ra a bib­li­kus és re­for­má­ci­ói örök­ség­re, hogy egye­dül hit ál­tal, ke­gye­lem­ből iga­zu­lunk meg. Er­re a ke­gye­lem­re a vi­lág evan­gé­li­kus egy­há­za­i­nak kö­zös­sé­ge együtt is vá­la­szol­hat. A nyá­ri nagy­gyű­lé­sen a „Min­den­na­pi ke­nye­rün­ket add meg ne­künk ma” té­ma je­gyé­ben vol­tunk együtt. Ke­resz­tény­ként tud­juk, hogy az élet ke­nye­re Jé­zus Krisz­tus, aki min­dig ar­ra szó­lí­tot­ta fel ta­nít­vá­nya­it, hogy gon­dos­kod­ja­nak az éhe­zők­ről, amint ar­ról az evan­gé­li­u­mok kö­zül leg­több­ször ta­lán Lu­kács­nál ol­vas­ha­tunk. Úgy gon­do­lom, hogy sza­va­i­ra em­lé­kez­ve mi is cse­lek­vők­ké vál­ha­tunk.

– Az egy­há­zak éle­té­ben im­már te­ret nyert a kon­tex­tu­a­li­tás, vagy­is hogy az igét – a tex­tust – egy-egy kö­zös­ség a sa­ját hely­ze­té­re al­kal­maz­za. En­nek szá­mos je­lét lát­tuk a nagy­gyű­lés is­ten­tisz­te­le­te­in is. Ön ép­pen stutt­gar­ti be­szé­dé­ben hang­sú­lyoz­ta, hogy im­már a transz­kon­tex­tu­á­lis szem­lé­le­tet kell ma­gun­ké­vá ten­ni, vagy­is hogy ki-ki mu­tas­son ér­zé­keny­sé­get a má­sik hely­ze­te iránt. Ki­fej­te­né mind­ezt bő­veb­ben?

– Ab­ból in­du­lok ki, hogy a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség­nek – ame­lyet nem vé­let­le­nül ne­ve­zünk az egy­há­zak kö­zös­sé­gé­nek – igen sok szí­ne van. Ak­kor tu­dunk har­mo­ni­ku­san mű­köd­ni, ha ki-ki vál­lal­ja a sa­ját hely­ze­té­ben rej­lő gaz­dag­sá­got, ugyan­ak­kor meg­be­csü­li más kö­zös­sé­gek­nek az övé­től el­té­rő for­má­ját is. A sok­szí­nű­ség gaz­da­go­dást je­lent. Ér­vé­nyes ez a föld­raj­zi adott­sá­gok­ra is, hi­szen tu­da­tá­ban va­gyunk an­nak, hogy el­té­rő evan­gé­li­kus ha­gyo­má­nyok él­nek a kü­lön­bö­ző kon­ti­nen­se­ken.

A ma­gam ré­szé­ről sze­ret­nék az LVSZ éle­té­ben több köz­pon­tot ki­ala­kí­ta­ni: sze­rin­tem nem le­het töb­bé egy – mond­juk így: gen­fi – cent­rum­ban gon­dol­kod­ni. Szer­ve­ze­tünk min­den ré­gi­ó­ja és egy­há­za kép­vi­sel egy-egy köz­pon­tot, ami ha­tal­mas aján­dék le­het az egész kö­zös­ség szá­má­ra. Mind­ez nem az egy­ház ko­rá­nak, mé­re­té­nek, anya­gi le­he­tő­sé­ge­i­nek a függ­vé­nye, hi­szen min­den egy­ház hoz­zá tud va­la­mi­vel já­rul­ni a kö­zös­höz, amit az asz­tal kö­rül meg­oszt­ha­tunk. Na­gyon fon­tos, hogy e köz­pon­tok fo­lya­ma­tos kap­cso­lat­ban le­gye­nek egy­más­sal, hogy ne vál­ja­nak le­sza­kadt kö­zös­sé­gek­ké. A pár­be­széd­ben va­ló rész­vé­tel, a for­rá­sok meg­osz­tá­sa és a vi­lág­ban va­ló kö­zös bi­zony­ság­té­tel le­het a kö­zös cél.

– Meg­nö­ve­ke­dett te­hát a ré­gi­ók sze­re­pe. Mi­ben lát­ja a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai evan­gé­li­kus­ság fel­ada­ta­it és le­he­tő­sé­ge­it?

– Ez egy na­gyon fon­tos ré­gió a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség szá­má­ra. Ezek a kö­zös­sé­gek túl­él­ték a há­bo­rú­kat, a kom­mu­niz­mus­ból adó­dó el­szi­ge­telt­sé­get, és a ma­guk sa­já­tos ta­pasz­ta­la­tá­val so­kat nyújt­hat­nak a vi­lág evan­gé­li­kus­sá­gá­nak. Fon­tos­nak tar­tom, hogy az LVSZ 1947-es meg­ala­ku­lá­sá­tól kezd­ve tá­mo­gat­tuk eze­ket az egy­há­za­kat, és min­den ne­héz­ség kö­ze­pet­te együtt tud­tunk ma­rad­ni a kö­zös hit meg­élé­sé­ben.

Ma is igen je­len­tős ez a tér­ség, mert a ke­le­ti ré­gió egy­há­zai a le­he­tő­sé­ge­ik­hez ké­pest so­kat fej­lőd­tek, el­ső­sor­ban a spi­ri­tu­á­lis élet te­rü­le­tén. Mind­ez a mai ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött is erőt ad­hat ne­kik, és ta­pasz­ta­la­ta­ik­kal más egy­há­zak éle­tét is gaz­da­gít­hat­ják. Per­sze nem könnyű minden­nek a meg­osz­tá­sa, át­adá­sa. Min­den­eset­re a na­gyobb kö­zös­ség szá­mít ezek­nek a ki­sebb egy­há­zak­nak a rész­vé­te­lé­re, és mint­egy meg­hív­ja őket, hogy meg­osszák aján­dé­ka­i­kat, és át­ad­ják má­sok­nak mind­azt, amit ta­nul­tak, ta­pasz­tal­tak.

– Ön is egy ki­sebb­sé­gi evan­gé­li­kus egy­ház­ból, Chi­lé­ből jön. Ho­gyan tud­ná bá­to­rí­ta­ni a töb­bi kis egy­há­zat?

– Igen, Dél-Ame­ri­ká­ban nagy a ka­to­li­kus túl­súly. Úgy gon­do­lom, a ki­sebb­sé­gi egy­há­zi lét nem kell, hogy szé­gyent je­lent­sen. Sőt a ki­sebb­sé­gi egy­há­zak kü­lö­nös­kép­pen is meg­ta­nul­tak erős­nek len­ni, meg­erő­söd­tek ön­azo­nos­sá­guk­ban, hi­tük­ben, teo­ló­gi­á­juk­ban és spi­ri­tu­á­lis éle­tük­ben. Val­lom te­hát, hogy a ki­sebb­sé­gi lét­ben mű­kö­dő tag­egy­há­zak erő­tel­je­sen hoz­zá­já­rul­hat­nak az Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség meg­úju­lá­sá­hoz.

– Be­ik­ta­tá­sa ün­ne­pén az em­mau­si ta­nít­vá­nyok tör­té­ne­té­ről pré­di­kált a gen­fi öku­me­ni­kus köz­pont ká­pol­ná­já­ban. Mi­ért er­re az el­be­szé­lés­re esett a vá­lasz­tá­sa?

– Hó­na­pok óta új­ra és új­ra el­ol­va­som Lu­kács evan­gé­li­u­má­nak ezt a sza­ka­szát. Mind­annyi­szor rá­cso­dál­ko­zom a rög­zí­tett dia­ló­gus­ra. El­káp­ráz­tat a fel­tá­ma­dott Úr el­ső kér­dé­se: „Mi­ről be­szél­get­tek út­köz­ben?”, hi­szen a min­den­na­pi élet ese­mé­nyei és meg­ta­pasz­ta­lá­sai fe­lől pró­bál kap­cso­lód­ni hoz­zá­juk és mind­ah­hoz, ami az em­be­rek szí­vé­ben van.

Olyan egy­ház­ról ál­mo­dom, amely­nek meg­van a ké­pes­sé­ge az em­be­rek el­éré­sé­re – kü­lön­bö­ző élet­hely­ze­tük­ben. „Ho­gyan élsz?”, „Mi­lyen él­mé­nye­id van­nak?”, „Mi­lyen kér­dé­sek fog­lal­koz­tat­nak a min­den­na­pok­ban?” – így kell az em­be­rek­hez kö­ze­led­nünk. Nagy­sze­rű, hogy lát­hat­juk, aho­gyan az Úr csat­la­ko­zik hoz­zá­juk, be­szél­ge­tő- és úti­tár­suk­ká vá­lik. Köz­ben pe­dig az Írás bi­zony­ság­té­te­lét ér­tel­me­zi, ma­gya­ráz­za szá­muk­ra. Jó lát­ni a ta­nít­vá­nyok ven­dég­sze­re­te­tét is, amely meg­nyit­ja az ott­hon aj­ta­ját, be­in­vi­tál­va az Urat, akit pe­dig ide­gen­nek vél­nek. Olyan egy­ház­ról ál­mo­dom, amely ké­pes ilyen mó­don be­fo­ga­dó len­ni.

Cso­dá­la­tos, aho­gyan a tör­té­net vé­gén a ta­nít­vá­nyok és az Úr együtt esz­nek az asz­tal­nál. A ke­nyér meg­tö­ré­sé­ről is­me­rik fel az Urat, vagy­is az úr­va­cso­ra cso­dá­já­ban lesz a leg­mé­lyebb a kö­zös­ség. Ez az ige­sza­kasz már rég­óta a fe­jem­ben és a szí­vem­ben van, és re­mé­lem, hogy a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség­re is ez az alá­za­tos, kí­sé­rő, pár­be­szé­des ma­ga­tar­tás lesz min­dig jel­lem­ző, aho­gyan együtt ván­dor­lunk mint tag­egy­há­zak. So­sem meg­ta­gad­va az egy­más irán­ti ven­dég­sze­re­te­tet, a kö­zös úr­va­cso­rá­ban va­ló örö­möt és leg­fő­kép­pen az Úr je­len­lé­tét.

– Kö­szö­nöm a be­szél­ge­tést, és Is­ten ál­dá­sa kí­sér­je egy­ház­ve­ze­tői szol­gá­la­tát a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség fő­tit­ká­ra­ként!

Fa­bi­ny Ta­más

::Nyomtatható változat::