A recski tábor. Harminc munkatábor volt az ötvenes években az országban, 13 ezer embert telepítettek ki, szétszakítva családokat. Közöttük is a recski tábor volt a legkegyetlenebb, ezért hívták a magyar gulágnak. Sokáig nem lehetett erről beszélni, de most, a hatvanadik évfordulón megoldódtak a bevert szájak. Kiállítás nyílt a szenvedések helyén, és a tiszta arcú, ezüsthajú öregek mesélték a szörnyű napokat, a véget nem érő megaláztatásokat. Nagyon megtizedelte őket az idő, már csak harmincan vannak, és közülük is csak kevesen bírtak eljönni. De azok ott voltak, jöttek botladozva, és a néma sírás megszépítette fáradt tekintetüket.

Ulbrich András halálára. A sok fahangú, sokat tévesztő bemondó között ő volt az egyik legszebb orgánumú rádiós. De nem érte be ennyivel: szerkesztett is, ünnepeken Petőfi naplójából olvasott föl, Ady forradalmas verseiből válogatott, Márai 1956-os forradalmunkat megidéző fájó-szép költeményét szavalta. Úgy alakult az élete, hogy évek óta a gyönyörű Rómában lakott, ódon kövei közt bolyongott, de ha csak tehette, ott is „hasznosította” magát. A Magyar Intézetben vendégeskedett, a Vatikáni Rádióban mondta el új és új fölfedezéseit.

Hűséges volt, hazájáért aggódó és mélyen hívő ember. Isten akaratába belenyugodva viselte gyógyíthatatlan betegségét. Amíg lehetett. Nézte az ősz-arany lombokat, a telt fényeket, és hazagondolt, talán arra: többet is tudott volna dolgozni, tenni a szép magyar beszédért, a tüneményes ország dicséretéért.

Gondviselés. Tetszik nekem a szomszéd idős tanító megfogalmazása. Mindig ezt mondja. Egyszerű hitét: hogy mind biztosabban tudja, hogy van valaki, valamilyen soha nem érthető előrelátás. Észrevétlen segítség, valaki, aki rendezi életünket, akadályt, tornyosuló nehézségeket úgy igazgat, hogy elviselhető sors legyen belőle. Lehet ez a sors kegyelmes, nehéz, már-már elviselhetetlen, de az a valaki mindig ad hozzá erőt, és ez benne a legcsodálatosabb.

Weöres Sándor. Egybegyűjtött művek. Hála Istennek, ezt is megértük: újból asztalunkon a költő teljes munkássága. (Ki lehetett fizetni a mohó örökösöknek járó szerzői jogdíjat.) A versek után most egy különös antológia következett: Három veréb hat szemmel.

A gyűjtemény – ahogy W. S. írja – „nem a híres darabok tárlata, hanem a ritkán vagy sosem mutatottaké”. A magyar költészet nem csupa gyöngyszem, ám ha beleolvasunk a kötetekbe, megdöbbenve látjuk: bizony színesebb és gazdagabb, mint gondolnánk. Különösen úgy, hogy maga a szerző a kalauzunk a felfedezés ösvényén. „A költők erdejében.” Ahol nem számít a nem, a politikai hovatartozás, csak egy dolog a lényeges: a mindentől független érték. És ez a rend nagyon fontos – tanácsolja Weöres –, ne a divathoz alkalmazkodókra figyeljünk, hanem az eredetiekre, az áldozatosokra.

December. Egy pillanat, és vége a szép időnek. Vége a gyógyító napfénynek, a szőlőfürtök ragyogásának, az avar illatának. Érzékeny bőrrel és lélekkel járunk. Életünk ködös hajnalokba, zúzmarás és komor reggelekbe téved. Fázunk, és rossz a kedvünk. Gyerekkorom régi délutánjai jutnak eszembe: csúszkálás a jégen, a csilingelő lovas szánok, a behavazott fák. Felnőtt fejjel korán megtanultam, a télnek nincsenek örömei. A valódi élet nem most van, csak a fényben fürdőző boldogság az igazi, a magával ragadó órák pogány szertartásai. Kezdődik az unalmas szobaélet, a didergő lélek magánya. Befűtök, leemelem a polcról kedves íróm könyveit, és olvasok lámpám derengő fényében.

Utcai zenész. A zajos, emberpiacos tér közepén áll a harmonikázó férfi. A székely himnuszt játssza, lelkesen, sok tévesztéssel és fals hangokkal. Nem baj, gondolom magamban, legalább csinál valamit. Fél óra múlva jövök vissza, s hallom, ugyanazt nyekegteti. Késő délután még több hibával. Este nyolc órakor pakol nagy bőröndjébe, de még – búcsúzóul – megismétli. Az emberek sietve mennek tovább, és az odadobott pénz is nagyon kevés. Úgy látszik, a rosszat, a kontár iparost nem díjazzák a fővárosban.

A könyvművész Kós Károly. A Holnap Kiadónál látott napvilágot az igen szép kiállítású kötet. Sokan egy-egy szeletét ismerik Kós életművének; van, aki építészként, van, aki íróként, kevesen a metszetek remek grafikusaként tekintenek rá. Pedig meglátásom szerint Kós Károly elsősorban művész volt. A hagyományokat követve állított elő ő maga is könyveket. Egyrészt a kényszer vitte rá – ahogyan sokszor elmondta –, másrészt a kedv. Persze a kivételes tehetség is, a polihisztori képesség. Milyenek ezek a munkák? Sorozattervek? Szépek, egyszerűek; tiszta formák képi megfogalmazásai, hiszen a nagy erdélyi teremtő mindig képekben gondolkodott, így hozott létre maradandó értékeket.

Új esztendő. Új naptárlap. Néhány órája még petárdák durrogtak, tántorgó fiatalok hangoskodtak. Én a Himnuszt vártam, a nagyzenekart a Hősök terén: mintha az ország együtt énekelt volna.

Később az elsejei hírek: az idei télen eddig kilencvenkilencen fagytak meg. A vörösiszap-tragédia elszenvedői közül sokan még mindig házatlanul vergődnek. Vajon mi lesz velük? És él-e az idős házaspár, akinek csak a csupa seb macskája maradt?

Délután séta a ködbe merült templomig, néztem a gyerekeket, csalódottan álltak a hegyoldalban, a szél elsöpörte az ezüst csillogású havat… „Csak valamilyen csodaszerű fordulat mentheti meg a magyarságot!” – az elmúlt napokban már az ötödik helyen hallom; valami sötét reménytelenség telepszik az emberekre, ha tovább beszélnek a jövőről.

Fel kellene rázni magunkat, tenni a dolgunkat lelkesen és becsülettel. De nagyon nehéz: soha ennyi naplopó ellendrukker nem volt az országban, mint most.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::