Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Filozofikus kérdésnek látszik. Ám ha jobban átgondolom, sok megélt történet, emlék indokolttá teszi.

Ahogy haladok kiszabott utamon, egyre többször gondolok a szüleimre, akik már előrementek. Apám kemény, néha érthetetlenül makacs, önmagát sem kímélő gondolatai, tettei. Anyám érzékeny, gyerekeinek a legkisebb rezdülésére is azonnal reagáló, okosan irányítgató, segítő szíve… Jó érzés volt tudni, hogy csak a miénk mindkettő, senki más nem számít. Csakhogy, amint a gyermeki, lassan táguló látókör engedte, izgalmas és féltékenységre sarkalló dolgokat vettünk észre.

„Hátul is befűtöttél?” A „hátul” nekünk tilalmas hely volt az asztalosműhely mögött. Egy évtizeddel később megláttuk, hogy egy kis lakószoba-féleség volt két ággyal, asztallal, szekrénnyel, vaskályhával. Ablakán függöny. „Ezt vidd hátra!” – és apám valami edényekkel hátrament. Nem volt ez furcsa, mert két inas és egy segéd is volt a műhelyben. De estefelé egy idegen nő és egy férfi ment ki a kapun. A gyanú idegessé tett. Hát nem csak mi vagyunk a szüleinknek?

Másnap megint. Ez így ment két-három hónapig. Aztán egy kis szünet után két férfi. Apa és fia. Ők hosszabb ideig voltak láthatók. „Apád a szakmára tanítja őket!” Azt nem mondták, hogy miért csak esténként mozogtak, meg azt sem, hogy mitől félnek, de látható volt, hogy idegesen, félősen viselkedtek. Hat-hét éves szemmel ezt észre kellett vennem. A háborúnak „hivatalosan” vége volt…

A „Tartsd a szádat!” és „A magad dolgával törődj, ne zavard a munkát!” utasításokat komolyan kellett venni, mert apám asztalostenyere tiszteletet parancsoló méretű volt. Bár néha úgy éreztem, mintha ő is félne valamitől. („Az utcán senkivel nem beszélgetsz, iskola után azonnal hazajössz!”)

Aztán néhány évvel később furcsa vendég érkezett hozzánk. Sohasem láttam. Vagy mégis? Az a fehér hajú férfi, aki anyámnak könnyezve csókolgatta a kezét, az esténként sokszor látott bácsi volt. A fia valamilyen balesetben meghalt, de ő visszajött, hogy megköszönje az addig sohasem tapasztalt szeretetet, az ellátást, a búvóhelyet. Mint kiderült, tanárember volt. Megsimogatta a fejemet, majd azt mondta: „Kisfiam! A Jóisten nem felejtheti el, amit a szüleid értünk tettek!”

Nem is felejtette el. Rá kellett ébrednem, hogy a cím után nem kérdőjel, hanem felkiáltójel kell!

Sohase légy féltékeny, ha látod, hogy hozzátartozóid mást is szeretnek! A szeretet igenis megosztható! Minél többet adsz belőle, annál több árad vissza feléd! Ugye, Mama, jól mondom?

Dr. Schrott Géza

::Nyomtatható változat::