Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

– Nem zavarunk? – szólít meg egy tizenhat év körüli lány két másik társaságában a főváros egyik legforgalmasabb terén. Miközben meglepődve nemmel válaszolok, illedelmesen felemelkedem a padról.

– Maradhattál volna nyugodtan ülve – szólal meg a másik, de ekkor még közelebb lépek hozzájuk.

– Csak kérdezni szeretnénk valamit – mondja zavartan a harmadik, miközben végigfut rajtam, hogy mi dolguk lehet nekik velem, az idegennel Budapest kellős közepén. Műanyag flakonos borra biztosan nem gyűjtenek, ahhoz még fiatalok, és inkább a kólát nézem ki belőlük, mint a műtrágyából erjesztett alkoholt. Talán valami diáktréfa áldozata leszek, esetleg a bálnabébik megmentésének támogatására vagy a csecsemők jogainak védelmére gyűjtenek aláírásokat – gondolkozom, majd kíváncsian biztatom őket, hogy vágjanak bele.

– Azt szeretnénk kérdezni, hogy hiszel-e Istenben – olvassa egy füzetből kitépett, sok részre hajtott kockás papírlapról az egyik. Ekkor pillantom meg táskájukra illesztett halacskás névtáblájukat.

– Igen – válaszolom kicsit megszeppenve, hisz soha nem tudni, hogy éppen mely kisebb felekezet tagjai próbálnak meggyőzni tanításuk tévedhetetlenségéről.

– Húúú, erre a válaszra nem számítottunk – reagál csodálkozva az első lány.

– Tudod, missziózunk. Jézusról szeretnénk beszélni az embereknek. És te vagy az első, aki igennel felel – világosít fel a másik.

– Nem is tudom, akkor mit kérdezzünk – veszi át a szót ismét az első, majd oldaltáskájából ő is előveszi gyűrött „puskáját”.

– Nagyon meglepett benneteket, hogy igennel válaszoltam? – vágok vissza nevetve, hogy kicsit oldjam zavarukat.

– Mindegy. Ha már itt vagyunk, feltesszük a kérdéseinket, amiket összeírtunk – mosolyog valamelyik, és kapok néhány eldöntendő kérdést teremtésről, megváltásról és halálról.

– És milyen templomba jársz? – érdeklődnek, miután rövid vázlatuk utolsó sorát is megbeszéltük.

– Evangélikusba – felelem.

– Az majdnem olyan, mint a miénk. Mi reformátusok vagyunk – mosolyognak rám, majd felkínálják, hogy kézzel írt igés kártyáik közül húzzak egyet. „Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre (Ézs 26,4)”– olvasom a lapról, majd áldott szolgálatot kívánva elbúcsúzom.

Néhány percig még látom őket. Félve, izzadó markukban a kockás jegyzetlapot szorongatva, mégis valami óriási elszántsággal a szemükben keresik a gyalogos csúcsforgalom közepén azt, aki újfent nemet fog válaszolni első kérdésükre. És bár nem vagyok feltétlen híve az utcai misszió ezen formájának, csodálom őket, hogy ennyire komolyan veszik küldetésüket, és ákombákom betűkkel írt segédlettel a kezükben ugyan, de beállnak az emberhalászok kicsiny csapatába.

::Nyomtatható változat::