A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Hogy hol és merre, nem tudom, hogy pontosan mikor, sajnos, fogalmam sincs, mégis hinnetek kell nekem: élt valaha egy ember, aki egész életében arról álmodozott, hogy gyönyörű templomot építtet az Isten dicsőségére. Ezért dolgozott, erre gyűjtögetett, ezt tervezgette, még talán erről is álmodott. Csodálatos, magas, kőcsipkés, faragásos, színes ablakú templomot képzelt el, amely olyan szép lesz, hogy aki megpillantja, semmiképpen nem tud ellenállni a vágynak, hogy belülről is megláthassa. Aki pedig belép, dicsérni fogja az Istent, amiért ilyen nagyszerű dolgot láthatott.

Teltek, teltek az évek. Az embernek összegyűlt valamennyi pénze, de ahogyan az összeg gyarapodott, úgy fogyott az ő ereje. Kétségek között számolgatta a pénzét: bizony sokkal kevesebb volt, mint amennyire a számításai szerint szükség lett volna. Mit tegyen most már? – tépelődött. Végül belátta, nincs tovább vesztegetni való ideje, neki kell vágnia álma megvalósításának, annyi pénzből, amennyije van. Talán ha egy szegényebb, távoli országba megy, ott elég lehet – gondolta.

Összecsomagolta hát a legszükségesebbeket, a pénzét zacskóba kötötte, és elindult. Lóháton ment, hogy ne költsön sokat feleslegesen. Így is oda lehet érni a messze országba, és még többet is lát a világból.

Alighogy elindult, megpillantott egy feketébe öltözött, középkorú asszonyt. Mári néni volt az, ismerte jól a mi emberünk, szegről-végről még rokonok is voltak, bár ő már nemigen tudta volna pontosan megmondani, hogy is. Nemrégen özvegyült meg, és a napokban állapították meg róla, hogy súlyos beteg. Napról napra fog leépülni, az izomzata elsorvad, míg végül képtelen lesz ellátni magát, és az sincs neki, aki egy jó szót szóljon hozzá. Mint mindenki, ő is irtózattal gondolt rá, hogy el kell hagynia az otthonát, és intézetben, idegenek között, kiszolgáltatottan kell leélnie, ami hátravan az életéből.

Elkeseredett arcát látva az ember leszállt a lováról. De megelőzték. Az asszony szomszédja, Julis futott oda éppen sírva.

– Jaj, Mári néni, képzelje, elküldtek a munkahelyemről! Nem tudok most már jönni, hogy besegítsek, mert munka után kell futkosnom… És vajon kapok-e egyáltalán kicsi gyerekkel? Mi lesz velünk? Ha nem lesz munkám, hogy fogom ellátni a gyerekeket? A férjem már nem bír többet vállalni, és a számlákkal is le vagyunk maradva. Mit tegyek? Hova forduljak? – és a tenyerébe temette az arcát.

Az ember elgondolkodva nézte őket, aztán az erszényébe nyúlt, és odalépett hozzájuk.

– Jó asszony – mondta a munka nélkül maradt nőnek –, nekem rokonom Mári néni, és ő most ápolásra szorulna. Szívesen gondját viselném, de nincs időm és erőm rá, hív a munkám, te viszont el tudnád őt látni, azt hiszem. Kérlek, viseld gondját, amíg távol leszek, és én havonta elküldöm neked a fizetést ezért. Megtennéd, hogy kisegítesz?

Az asszony könnyes szemmel bólogatott, Mári néni meg belekarolt, és csak annyit mondott:

– Te jó ember vagy. Áldjon meg az Isten!

Az ember nem tudott szólni, mert valami szorította a torkát, hát inkább búcsút intett a két nőnek, és elindult, de a következő postánál megállt, intézkedett, hogy az asszony minden hónapban megkapja a gondozásért a fizetést. Aztán újra útra kelt.

Magában osztott-szorzott, gondolkodott, és belátta, ebből a maradék összegből bizony nem tud már hatalmas, díszes templomot építeni, legfeljebb egy kicsit, szerényet.

– Nem baj – gondolta –, a kicsi is lehet nagyszerű, az egyszerű is lehet szép. Tudom, hogy kedves lesz az is, ami ebből a pénzből kitelik. Az emberek meg dicsérni fogják Istent abban a templomban, és neki kedve telik majd benne. És lassan megbékélt ezzel az új álommal.

Ment, ment a mi emberünk, mígnem egy csapat utcagyerekkel találkozott. Piszkosak voltak, vadak és szemtelenek. Az embert meg a lovát megdobálták kővel és sárral, trágár szavakat kiabáltak utána, köpködtek és rútul káromkodtak. Az ember döbbenten állt meg.

– Miért támadtatok rám? Mit ártottam nektek, hogy így bántatok velem? Nem tudjátok, hogy fájdalmat okoztok embernek, állatnak, még a Teremtőnek is, ha így tesztek? – mondta elképedve.

De amazok csak nevettek gúnyosan, szájukból elővillantak a csúf szuvas fogaik. Az ember csak nézett rájuk csodálkozva. Látta, hogy ezek a gyerekek nem értenek semmit az ő fájdalmából, a felháborodása meg egyenesen tetszik nekik. Egy picit gondolkodott, mit is tegyen hát. Továbbnyargaljon, vagy szánjon rájuk némi időt? Végül leszállt a lováról, és közelebb ment hozzájuk.

– Nem vagytok éhesek? – kérdezte. – Az én gazdám történetesen egy nagyon gazdag ember. Olyan gazdag, hogy egyszer ötezer embert is vendégül látott. Gyertek, mesélek nektek róla.

– Persze. Akarjuk is hallani a dumáját a szorgos munka gyümölcseiről – mondták a kölykök. – Menjen a fenébe, örüljön, hogy jól megy a sora.

– Rendben – mondta az ember –, elmegyek, de előbb meghívlak titeket egy ebédre az ő nevében. Aki akar, tartson velem.

– Ez már igen! – örültek meg a gazfickók. – Gyerünk ebédelni!

És követték az embert a legközelebbi étteremig. Ott asztalhoz ültek, és meglepődve figyelték, hogyan terít eléjük a pincér tiszta abroszt, hogyan szolgálja fel az illatos, gőzölgő levest, majd a finoman elkészített, bőséges második fogást, végül a süteményt is. Az ember nem szólt egy szót sem, csak evett velük együtt csendesen.

Mikor jóllaktak, a fiúk megkérdezték az embert:

– Na és nem lesz belőle balhé, hogy ennyit pénzt ránk költött? Nem fogja a gazdája megbüntetni érte?

– Nem hinném – mosolygott az ember –, ő ugyanis nagyon szeret benneteket. Kedvesek vagytok neki. Fontosak. Így, ahogy vagytok.

– Jézusom! – jajdult fel az egyik.

– Igen, ő az – mondta az ember nevetve, és mesélt nekik Jézusról, aki utcalányokkal és zűrös pénzügyekbe keveredett csirkefogókkal barátkozott, és aki a kivégzésekor is egy bűnözővel beszélgetett, és őt is meghívta a mennybe.

A fiúk ámultak, aztán azt mondták:

– Ja, akkor ez egy másik Jézus. Mert mi már hallottunk egyről. Az templomban lakik, és baromi puccosan kell hozzá felöltözni, hogy üzenni lehessen neki.

Még sokáig beszélgettek, aztán a fiúk kipróbálták a lovaglást, és egész jól ment nekik. Elmesélték, hogy már régen szerettek volna állatokkal foglalkozni, mert kisebb korukban egy lovasiskolában segédkeztek, ami nagyon jó volt.

Végül az ember vett egy kisebb tanyát, nekik adta a saját türelmes, jó természetű lovát, és vásárolt még két csikót. Felfogadott egy embert, hogy eleinte segítse a fiúkat a lovak ápolásában, gondozásában, hogy aztán ha belejönnek, tudjanak fuvarozást vállalni és lovasiskolát indítani, ami el is tartja őket. A mi emberünk pedig maradt még néhány napot, amíg minden elrendeződött, aztán búcsút vett a fiúktól, és folytatta útját.

Most már gyalog, hiszen nem volt lova. Bizony a pénze is megcsappant, el is gondolkodott, hogyan, merre tovább.

– Ha messzire utazom, még a maradék pénzem is elmegy. Jobb lenne mégis itt a közelben próbálkozni. Talán egy csöpp kis kápolna valami szép helyen még kitelhet a maradékból. Ismerek egy híres festőt, ő majd készít egy csodálatos képet a közepére. Így mégiscsak megvalósul az álmom – gondolta.

Éppen egy vasútállomásra érkezett. A térképen kiszemelt egy kisebb falut, ahol talán alacsonyabbak az ingatlanárak, oda készült.

A vonaton kevesen utaztak. A mi emberünk sokáig nézegette az ablak előtt elsuhanó tájat, aztán egy újságot kezdett lapozgatni, amelyet az egyik ülésen talált. A hírekben éppen az ő kiszemelt faluja melletti település szerepelt. Valami furcsa katasztrófa érte. Eddig az ember még csak elképzelni sem tudta, hogy ilyesmi előfordulhat, és most hirtelen ott voltak előtte a képek az összedőlt, lakhatatlanná vált házakról, a sárban fetrengő, rémült szemű állatokról, a hajlék nélkül maradt, kiszolgáltatott emberekről.

Nem akarta látni ezeket a képeket. Becsukta az újságot, és az álmára próbált gondolni. A falu melletti völgyben meghúzódó kedves kis kápolnára, benne a csodás festményre, amelyen az irgalmas Jézus kitárja karját az emberek felé. Újra meg újra megpróbálta elképzelni, de nem ment. Sehogyan sem tudta elfelejteni a szörnyűséges képeket, minduntalan visszalopakodtak, és elhomályosították az ő elképzelt templomának varázsos világát.

– Nem, teljességgel lehetetlen – gondolta. – Sajnos, ezek a mai idők nem kedveznek az álmoknak. Irány a valóság – és sóhajtva leemelte a csomagját a csomagtartóról.

A vonat néhány perc múlva az ő állomásán fékezett. A faluban hamar megtalálta az újjáépítésért felelős vezetőket. Nagyon örültek neki, amikor felajánlotta a maradék pénzét építőanyagra.

– Az Isten áldjon meg, ebből akár két ház anyaga is kitelhet! – örvendezett az egyik segítő. És már indult is a teherautóhoz, hogy elhozza a megkezdett új ház folytatásához szükséges dolgokat.

A mi emberünk ott maradt az építkezés közepén üres kézzel, és a szívében nagy-nagy ürességet érzett.

– Most örülnöm kéne – gondolta –, hiszen segíteni tudtam. Fontos volt, amit tettem, de nem érzek semmi jót, csak fájdalmat és keserűséget. Talán nem is kellett volna mindezt megtennem. Igen, ilyen szívvel az Istennek sem kedves áldozat ez. Csalódott vagyok, hiszen nem erről álmodoztam, nem erre gyűjtögettem. Én templomot akartam építeni, és most itt állok megvalósulatlan álmaim súlyával. De hát mi mást tehettem volna?! Ha a szomszéd faluban hajléktalanná vált családok sírása hallatszott volna, nem tudtam volna szívből örülni a szép kis kápolnámnak. Meg aztán meddig is örül az ember egy-egy megvalósult tervének? Sokszor csupán órákig, napokig vagy legfeljebb pár hétig. Csacskaság! Mégsem volt bolondság odaadni azt a pénzt. Ott lesz a legjobb helyen! Igen, azt hiszem, mégiscsak ez az én utam – nyugodott meg, aztán átöltözött, és beállt segíteni a munkába.

Teltek a napok, a hetek. A házak lassan, nagyon lassan készültek, a hideg pedig napról napra közelgett. Keményen dolgoztak, olykor elkeseredetten, olykor rosszkedvűen. Mint akik érzik, hogy a bajban hírnek számítottak, de az újjáépítésben már nem érdekesek senkinek, és a sok-sok részvét után mostanra a felejtés maradt csak az osztályrészük.

Erejük végén voltak, mire a munkájuknak valami eredménye kezdett látszani. Sírva-nevetve álltak meg az első kész ház előtt – még ki sem szellőzött belőle a festékszag –, és büszkén néztek egymásra: „Megcsináltuk!” Aztán persze folytatták, hogy elkészüljön a következő és a következő és a következő is a tél beállta előtt. De hát mikor is áll be a tél…

A mi emberünk velük maradt. Sokat fázott, és sokszor volt kimerült. De sokat ügyesedett, és sok barátra tett szert.

Végül beállt a fagy. A benti munkák lassan elfogytak, a kintieket abba kellett hagyni. Költöztettek, cipekedtek, végül megegyeztek, hogy már csak jövő tavasszal folytatják a munkát.

Az ember napokig csak aludt és evett, annyira kimerült volt. Aztán persze munkát és elfoglaltságokat kellett keresnie. Talált is bőven. Szívesen látták itt is, ott is, besegített ide is, oda is, és egykettőre elröpült a tél.

A tavasz új lendületet hozott, újult erejükkel mintha a munka is könnyebben haladt volna. Meg persze a sürgetés is megszűnt, szépen haladtak és jókedvűen. Az utolsó ház festése közben valamelyikük kinézett az ablakon.

– Milyen szép kis lakópark lett ez végül – mondta. – Már csak valami közösségi ház hiányzik innen.

– Meg egy kis templom – toldotta meg egy másik.

– Egy kis kápolna… – suttogta maga elé a mi emberünk.

– Igen ám, de nem sok pénzünk maradt – sóhajtott az első.

– Hozhatnánk a hegyekből köveket…

– Végül is meg lehetne csinálni – morfondírozott egy ügyes kőműves.

– Igazi kövekből építenénk.

– Mint Assziszi Ferenc…

– Mert mi is azt hisszük…

És nevettek. Pedig nem tréfáltak. Ők is azt hitték akkor már.

És az emberek egymást hívták. Jött a sógor, a koma meg a cimborák, a mi emberünk pedig telefonált a fiúknak, akiket az útja elején ebédre látott vendégül. És a hír valahogy eljutott a szülővárosába is: jött Mári néni meg Julis, igaz, ők csak egy kis pogácsát akartak hozni, de a végén valahogy mégiscsak ott találták magukat a köveket adogató emberek között. Mári néni már tolókocsiban ült.

– Ne bolondozzanak, hát nem látják, én már nem vagyok jó semmire se! – kacarászott, de a legények az ölébe raktak egy kisebb kődarabot, és tolókocsistul odatolták az építkezéshez.

– Tessék, ez a Mári néni köve.

Mári néni meg nem szólt semmit, csak a szemét futotta el a könny. Ő is építette a templomot.

És építették a fiúk. Építette az újonnan épült falurész apraja-nagyja.

És építette a mi emberünk is.

Építette faragatlan kövekből a láthatatlan templom – a láthatót.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::