Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Alig fél százada atyánkfia falujában még gyakran hangzott fel az elnyújtott kiáltás: „Drótoszó-fótoszóóóóó!” E hírverésre Rozi néni meg Juliska már készítette is a reparálni való lábast, sajtárt, tejesköcsögöt. Ha kiszakadt a vizeskanna füle, vagy kilyukadt Lajos bácsi bormérője, félretették, mert tudták, hogy a drótostót, hátán hordva műhelyét, évente többször is beköszön a faluba, s mindent megjavít, ami edényben a ház körül csorbát szenvedett.

Nagyobb helyeken akár négy-öt napot is eltöltött, annyi munkája akadt. Előbb beszállásolta magát egy ismerős portára, hol a koszt-kvártélyért természetben fizetett (mindent megjavított, ami reá várt), majd másnap reggel kiült az árokpartra, vagy egy kút mellé, árnyas fa alá telepedett, és fogadta a kuncsaftokat. Mindenre volt célszerszáma meg kelléke egy kis ládikában, ügyesen szortírozva. (A mester fogásait atyánkfia, a többi gyerekhez hasonlóan, tisztes távolból próbálta ellesni.) Jöttek is a népek csőstől!

Az összegyűlt pénzecskét kicsi kendőbe kötözte, s ha már mindent befoltozott-megdrótozott, újra hátára vette a betyárbútort. A szomszéd faluszélen aztán megint rákezdte: „Drótoszó-fótoszóóóóó!”

Zemplénből-Gömörből valók voltak e derék atyafiak, kora tavasztól késő őszig – szép, nagy kört leírva az Alföldön – gyakorolták mesterségüket.

Manapság egyre zajosabb, olykor tolakodva magakínáló házalók járnak már arrafelé is. Úgy visít fel a jégkrémesautó a legváratlanabb pillanatban, hogy majd kiesik a toll atyánkfia kezéből! A dunyhát-tollat felvásárlók szinte naponta váltják egymást, hangszóróból üvöltve-ajánlva jobbnál jobb üzletet. Az ócska bútor vagy fémhulladék után érdeklődők meg rendszerint délelőtt kiabálják ki a házbelieket, a már-már üde színfoltnak számító – mert csendesebb szavú –, „Románból” batyuzók pedig jobbára délután kéredzkednek be portékáikkal.

Mindenen túltesz azonban a reggelente menetrend szerinti pontossággal felhangzó „Boci, boci, tarka”!

Atyánkfia még jól emlékszik kezdő hegedűóráinak slágerszámára (szenvedett is a szárazfa a vonója alatt, míg elfogadhatóan előcsalogatta belőle e műremeket), de ez a mostani minden eddigi ilyetén élményét felülmúlja csengő-bongó instrumentális ötleteivel, kisgyermekes bocivokáljával, poénosnak szánt csattanójával: „Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni.” És az előadást, oda-vissza az utcában, naponta megismétlik. Műsoruk prolongálva! De meddig?

::Nyomtatható változat::