A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Több mint tíz évvel ezelőtt találkoztam a könyvtár–népművelés szakot végzett Halász Ildikóval. Egy beszélgetés alkalmával elmesélte, hogyan csúszott élete alkoholizmusba, micsoda mélységeket járt meg a sátán rabságában, és milyen küzdelmek után találkozott a szabadító Jézus Krisztussal. Történetét most az Evangélikus Élet olvasóival is megosztja – reméljük, sokak okulására…

Hadd bocsássam előre, mennyire hálás vagyok, hogy Krisztus megszabadított az alkohol fogságából, és hogy azóta vele élhetek! Amióta felajánlottam neki az életemet, újra és újra adódik lehetőségem másokon segíteni… Hiszem, hogy a bajba jutott embereket a Jóisten küldi hozzám.

Meggyőződésem szerint családom alkoholizmusa – így az enyém is – abból eredt, hogy Isten nélkül éltünk. Szüleim az úgynevezett „fényes szelek” nemzedékének tagjai voltak, akik a szép új jövőt építették. Politikával foglalkoztak, családi életünk pedig egyáltalán nem is volt. Jellemzően azt sem vették észre, amikor hét- vagy nyolcévesen tbc-s lettem. Betegségem az utolsó pillanatban derült csak ki. A vidéki kórházban töltött három hónap következtében az addig igen eleven kislányból hallgatag, befelé forduló gyerek lettem. Ez valószínűleg kihatással volt későbbi életemre is, mert ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy féltem az emberektől, és menekültem a konfliktushelyzetek elől.

Tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtem későbbi férjemmel. Az ismeretségből hamarosan házasság lett, ami számomra inkább egyfajta menekülést jelentett. A férjem vendéglátóipari főiskolát végzett, és az egyik vidéki város kiemelt üdülőterületének szórakozóhelyei tartoztak a felügyelete alá. Ritkán volt otthon, több időt töltött a barátaival, mint velünk, így nem volt igazi családi életünk. Én – miközben otthon voltam két gyermekünkkel – az egri tanárképző főiskola kihelyezett, levelező tagozatán szereztem népművelés–könyvtár szakos diplomát.

Amikor elvégeztem a főiskolát, befelé forduló természetem miatt jobban szerettem volna könyvtáros lenni, de csak népművelőként kaptam állást, a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) abban a üdülőjében, ahol a férjem is dolgozott. Programokat kellett szerveznem a beutalt vendégeknek. Azt pedig nem lehetett, hogy a borok városában egy borkóstolós programon ne koccintsak a vendégekkel!… És minden ezekkel ez egy decikkel kezdődött.

Később jöttek a nagy rendezvények, amelyeken esténként két-háromszáz ember előtt kellett beszélnem. Az ismerkedési, illetve a táncos búcsúestek számomra szabályos lelki válságot okoztak. Csak úgy tudtam ezeket végigcsinálni, hogy az elején lehajtottam egy fél deci rövidet. Ettől erőre kaptam, oldódott a bennem levő feszültség. Az est végén pedig – miután elmentek a vendégek – mi, a szervezők ismét itallal ünnepeltük meg, hogy jól sikerült az alkalom. Így aztán lépésről lépésre, észrevétlenül csúsztam bele az ivásba.

Tizenhárom év után elváltunk a férjemmel. Én Pestre kerültem, a SZOT-központban az Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatóság Kulturális Főosztályán lettem főelőadó. Attól kezdve viszont már „az egész országgal ittam”, mert az összes üdülő hozzám tartozott. Az igazgatókkal és az üdülővezetőkkel folytatott tárgyalások legtöbbször koccintással jártak. Ráadásul a központban százötvenen dolgoztunk, szinte mindig név- vagy születésnapja volt valakinek…

Amerikai anziksz Később megismerkedtem egy férfival, aki szintén vendéglátós volt. Ő azonban az Egyesült Államokba ment szerencsét próbálni. Mivel elég nagy szerelem volt, utánamentem. Már a házasságunkat is terveztük, de ő kint még jobban kezdett inni. Az volt a baj, hogy én is. Akkor éreztem először, hogy valami nincs rendjén.

A fiam is kijött egyszer három hónapra, és látva a helyzetünket, ultimátumot adott: két hetet kaptam, hogy szakítsak azzal a férfival. Nekem a gyerekeim nagyon fontosak voltak, így elköltöztem tőle.

De egyedül maradtam egy hatalmas és idegen országban – akkor kezdődött csak igazán a kálváriám. Igaz, sokat utaztam – vettem egy autót is –, és Amerika leggyönyörűbb részein jártam és laktam, de nagyon hiányzott valami. Akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy kellene keresnem valakit, egy papot (?!), akinek elmondhatnám, hogy belülről mennyire üres vagyok, hogy mennyire elrontottam az életem. Persze ez csak gondolat maradt, mert hova is indulhattam volna…

Most már tudom, hogy amikor én az igazi szerelmet és társat kerestem, vagy épp utazgattam, akkor valójában Jézust kerestem, és az ital csak pótcselekvés volt. Hiába voltam a világ legcsodálatosabb helyein, akkor voltam a legboldogtalanabb, legmagányosabb és belül a legüresebb. Valójában beutaztam a fél világot Jézusért, a lelki békémért és azért a biztonságérzetért, amit csak ő tud megadni.

Szembesülve a ténnyel Mivel akkor még csak fél évekre hosszabbították meg a vízumot, másfél év után hazajöttem. Itthon az édesanyám halála után külön lakást vettünk a fiamnak, a lányomnak és nekem.

1992-ben egy napon nagyon rosszul éreztem magam; szédültem, hányingerem volt, gyenge voltam, magyarul elvonási tüneteim voltak. Elmentem a háziorvoshoz. Amikor leültem vele szemben, rám nézett, és csak annyit kérdezett:

– Mikor ivott utoljára?

Ez a kérdés olyan pofonként ért, amilyet addig még nem kaptam az életemben! Hát ezt meg honnan tudja?! – hasított belém.

– Miért, maga nem tudja, hogy alkoholista? – kérdezte. – Predelírium állapotban van, innen csak a mentővel megy el, mégpedig egyenesen a kórházba.

Iszonyú érzés volt így szembesülni azzal, hogy alkoholista vagyok! És hogy szégyelltem magam, amikor jött a mentő, bevittek a kórházba, és úgy remegett a kezem, hogy nem tudtam bevenni a gyógyszert… Az ápolófiúnak kellett tartania a poharat. Nőként ezt átélni szörnyű volt.

Ezek után azt mondták a munkahelyemen, hogy nem szeretnének többet velem dolgozni, és ezt én teljesen megértettem. De az alkoholról nem tudtam lemondani, hiszen akkor már nagyon függő voltam. Mindig visszaestem, és mindig egyre rosszabb lett. Hétszer voltam önkéntes elvonókúrán. De semmit sem ért. Volt olyan, hogy délután kijöttem a kórházból, másnap reggel pedig már mentem is inni.

Az alkoholizmus nagyon erős lelki fogság, ráadásul az ember szervezete fizikailag is igényli az alkoholt. Ha sikerül is egy darabig tisztán maradni, amikor jön az első probléma, akkor az ember reflexből máris nyúl a pohár után. Az alkohol ugyanis oldja a feszültséget. Segítségével az ember nem látja olyan sötéten az életet, úgy tűnik ilyenkor, van remény is, hogy meg fog oldódni a problémás helyzet. Én ráadásul, amikor ittam, szerettem beszélgetni, ami jót tett, hisz kibeszélhettem magamból a dolgokat.

Abban az időben egy könyvtárban kaptam állást, amely újabb stresszhelyzetet teremtett. Ugyanis hiába szerettem volna mindig is könyvtárosként dolgozni, a korszerűsített, számítógépes rendszert már nem ismertem. Egy nap, amikor valami sérelem ért, hazamentem, jól leittam magam, majd betelefonáltam, hogy én ide soha többet be nem megyek dolgozni! Másnap, amikor kijózanodtam, döbbentem rá, hogy mit tettem! Akkor viszont már késő volt – felvettek helyettem valaki mást.

Az is fontos, hogy a nők többsége zugivó – én is az voltam. Nem a kocsmába ültem be, hanem megvettem a boltban az alkoholt, és hazavittem. De még otthon is eldugtam az üveget, csak annyi időre vettem elő, amíg öntöttem magamnak. Vagyis még magam előtt is letagadtam, hogy iszom. Hányszor volt úgy, hogy a boltba menet megfogadtam: csak tejet és kenyeret veszek, az italospolcoknak még a közelébe se megyek! Meg is tudtam tenni, de a pénztárnál, amikor már csak egy ember állt előttem, mégis kiálltam a sorból, hogy visszamenjek, és betegyem az üveget a kosaramba.

„Rajtad már csak az Isten segíthet.” 1997-ben kiköltöztünk a gyerekeimmel egy főváros környéki településre – engem akkor már leszázalékoltak. Abban bíztam, hogy a környezetváltozás jót fog tenni. Ráadásul nem is leszek egyedül. A gyönyörű természetben nagyokat fogok sétálni, kiülök majd a patak partjára, és ott majd meg fogok gyógyulni. De ez nem ilyen egyszerű. Amíg az ember legbelül nincs rendben, addig akárhova mehet, a lelkét magával viszi.

Egyre sűrűbben voltam rosszul, egyre többet voltam kórházban. A végső stádiumban, 1998 áprilisában háromnapos „ördögjárás” volt nálam. Szörnyű volt! Akkor már olyan látomásaim voltak, amelyeket teljesen valóságosnak éltem meg. A fejemben hangokat hallottam, amelyek énekeltek, és azt mondták, hogy jöttek értem. Azt ígérték, hogy egy csodálatos helyre fognak elvinni. Ez egy másik bolygó lesz, ahol nagyon szeretik az állatokat, úgyhogy vihetem magammal a kutyáimat is. Én meg felhívtam a lányomat, hogy viszem a három kutyát egy csodálatos helyre!

És én tényleg láttam egy alakot, aki fürdőruhában beszélgetett velem áprilisban (!), jött-ment körülöttem. Még az utcára is kimentem utána. A szomszéd bácsi meg kérdezte tőlem, hogy mit keresek.

– Miska bácsi, te nem látod, hogy ott, a Kati néniék kertjében egy ember rohangászik fürdőruhában? Az egy veszélyes valaki! Meg kell őt fogni! Segíts, fogjuk meg!

Utólag belegondolni is borzasztó!

Ez a szörnyűség három napig tartott. Mindvégig hallottam a hangokat, és meg is kérdeztem a főnöktől: ki vagy te? Azt felelte, hogy nem mutathatja meg magát, de levetíti nekem. A konyhában a mellettem lévő székre mintha valaki odaült volna, a fehér falon pedig mint egy film, vetítés jelent meg. „Olyan ismerős nekem ez az arc! Honnan ismerem?” – járt az agyam. És akkor hirtelen rájöttem, hogy a képeken szokták így megfesteni az ördögöt. Hegyes orr, hegyes szakáll. Utána pedig mindenféle jeleneteket mutatott meg a világából. Borzasztó volt.

Ráadásul olyan komolyan vettem a látomásomat, hogy írtam egy levelet a pápának, hogy mentse meg a lelkemet. Fizessenek értem váltságdíjat, én nem akarok a pokolra kerülni, mert én láttam, hogy az milyen borzalmas hely. Soha nem adtam aztán fel ezt a levelet, de a mai napig megvan. Akkor már kerestem Istent, és tudtam, hogy én Jézus embere vagyok, vagyis hozzá tartozom, ezért az lehetetlen, hogy a pokolra kerüljek! Folyamatosan imádkoztam hozzá, hogy mentse meg a lelkem.

Három nap múlva a lányomék elvittek orvoshoz. Az Erzsébet-kórházba kerültem. A pszichiáterem, dr. Fóris Éva azt mondta: „Mi már mindent megtettünk, amit emberileg és orvosilag meg lehet tenni. Rajtad már csak az Isten segíthet.” Így kerültem Dömösre, a Református Iszákosmentő Misszió gyógyító hetére.

Dömösön Amikor Amerikából hazajöttem, itthon sokféle egyházhoz és gyülekezetbe elmentem. A mormonoknál meg is keresztelkedtem; nekik nem szabad alkoholt sem inni, így gondoltam, ez majd segít, és ott majd leszokom. Jézus Krisztus azonban sehol sem szólt hozzám.

Ahogy azonban Dömösön beléptem a Református Iszákosmentő Misszió házába, egyszeriben azt éreztem, hogy hazajöttem, nekem itt a helyem. Az a két hét, amit ott tölthettem, az elmondhatatlan volt! Balog Zoli bácsi és felesége, Margit néni nagyon nagy szeretettel fogadott. Úgy jöttem el onnan, hogy én már soha többet nem fogok inni.

Másfél hónapig meg is tudtam állni. De amikor jött az első komoly probléma, akkor máris a pohár után nyúltam. Dömösön azonban aláírtam az úgynevezett kékkeresztes papírt, amelyen nemcsak az áll, hogy soha többet nem iszom, hanem az is, hogy ha bajba kerülök, akkor azonnal kérek segítséget. Ezt meg is tettem, bár egyáltalán nem volt egyszerű lépés. Mert hát nagyon nagy mellénnyel jöttem el Dömösről, megígérve, hogy most már soha többet nem veszek poharat a kezembe. Ezek után pedig fel kellett őket hívnom, és be kellett vallanom, hogy bizony mégsem tudtam tartani a szavam.

Végül is inkább vállaltam a szégyenérzetet, mert szükségem volt a segítségre. Azt is elhatároztam, hogy addig fogok Dömösre járni, amíg a poharat teljesen le nem teszem. Mindez augusztusban történt, és szeptemberben már mehettem is vissza újabb két hétre.

A dömösi otthonban akkor üresedett meg egy takarítói állás, én pedig gyorsan jelentkeztem. Bármit elvállaltam volna, csak minél többet lehessek ott. Így aztán fél évig minden hónapban visszajártam, és ez engem lelkileg nagyon megerősített. A takarítás mellett be tudtam ülni a délelőtti gondolatébresztő előadásokra, este az evangélizációkra, segítettem a konyhán is. Egyszóval nagyon jól éreztem magam, mert védett helyen voltam. Bár még mindig nem volt teljes a szabadulás, mert titokban be-bevittem az üveget magammal, a hangok pedig ott sem hagytak békén. WC-pucolás közben azt sugdosták a fülembe: „Kellett ez neked? Amerikában milyen jó dolgod volt, most meg nézd meg, itt mit csinálsz!”

Decemberben, amikor Dömösre értem, azt éreztem, hogy most valaminek történnie kell, ez a bizonytalan állapot nem tartható már sokáig. 1993 karácsonya előtt volt egy öngyilkossági kísérletem. Az összes gyógyszert feloldottam egy pohár vízben, és reggeltől estig nem csináltam mást, csak a számhoz vettem, majd letettem. Közben a hangok folyamatosan azt suttogták: „Idd már ki, öld meg magad! Mi értelme az életednek? Úgysem lesz semmi örömöd az életben!”

Hogy mégsem hajtottam fel azt a poharat, az annak az erős félelemnek volt köszönhető, hogy nem tudtam, hova fogok kerülni, és milyen sötét erők fognak magukkal ragadni. Ebben a többórás harcban egyszer csak hallottam egy másik hangot is, amely azt mondta: „Adj magadnak még egy hónapot. Ha nem történik azalatt sem semmi, akkor még mindig megteheted.”

Sok évvel később Dömösön én kértem az Istentől egy hónapot. Kértem tőle, hogy történjen valami az életemben, és segítsen végképp megszabadulni, mert ez a helyzet számomra már kibírhatatlan.

December 10-én egész nap erősen imádkoztam, zsoltárokat énekeltem, Szent Ágoston írásait olvastam, mert tudtam, ő is mennyit küzdött, míg teljesen átadta magát Istennek. Másnap délután három órakor elindultam, hogy felmenjek a hegyekbe, és ott megfogadjam, nem iszom többet. Azonban olyan nagy hó volt, hogy csak a temetőig jutottam el. Bementem hát oda, és hangosan imádkoztam azt, amit visszaérve a szállásra le is írtam. Ebben röviden összefoglalva azt mondtam, hogy az eddigi szabadságommal nem kívánok többet élni, mert az valójában csak a sátán és a világi élet rabszolgaságát jelenti. Az az igazi szabadság, amelyet Isten engedelmes gyermekeként él az ember. Megígértem azt is, hogy nem fogok többé inni.

A mai napig élesen emlékszem arra, hogy amikor kijöttem a temetőből, olyan békesség és öröm töltött el, amilyet soha azelőtt nem tapasztaltam. És ez azóta – több mint tíz éve – is tart.

Amióta újjászülettem, vagyis képes voltam kimondani, hogy átadom az életem Krisztusnak, megszabadultam minden lelki tehertől, poharat pedig nem vettem a kezembe. Viszont csodák tömkelegét élem át: folyamatosan kapom a lelki testvéreket és a feladatokat. Ahol csak tudok, bizonyságot teszek Jézus szeretetéről, szabadításának erejéről. Istennek pedig hálát adok a gyerekeimért és azokért a társakért, akik a legnehezebb időszakokban is mellettem voltak, türelmükkel, szeretetükkel segítettek.

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::